Kultúra

Van egy ország, ahol gmailes emailcíme van a külügynek

„Uram, járt már az országban?” „Igen, az összesben.” Magyar világutazóval matinézunk.
Korábban a témában:

Madárraj a hajtóműben

Miami, Florida

Ha barátaim tréfás ugratásai szerint igaz, hogy „időnként Budapesten tartózkodom”, akkor még inkább igaz, hogy mindenkori szombat esti rituálém egy kiadós tarokkparti.

Bár hithű párttag szüleim miatt sem lehetek dzsentri allűrökkel vádolható, bevallom, lelkesen űzöm a Mikszáth műveiből is jól ismert Paszkevics-féle kártyajátékot. Annak idején Brüsszelben, akkori diplomata barátainktól kezdtük feleségemmel tanulgatni. Legalább négy, ideálisan hat játékos kell hozzá, de lehet több asztalon is művelni. A hosszú évek során kialakult egy törzscsapat, annak pedig külön örültem, hogy az utazási szakmából nincs köztük senki. Így aztán a társaság mindig igazi kikapcsolódást jelentett számomra. Van köztük építési vállalkozó, autókereskedő, orvos, államigazgatási hivatalnok – csupa kedves és jó humorú, kártyás sutaságaimat nagyvonalúan megbocsátó ember.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Minden héten más házaspár látja vendégül a csapatot szigorú menüszabályokkal: egy aperitif, egy főétel, egy desszert és kávé, hogy sose legyen a legkisebb rivalizálás sem közöttünk.

Szokásunk évente egyszer elhagyni Budapestet, és meglátogatni egy-egy éppen külföldön dolgozó barátunkat. Kártyatársaságunk járt már Prágában, Párizsban, Zágrábban, Ungváron és megannyi szép európai városban. Mivel egyik barátunk testvére Floridában él, mi pedig Ágival negyvenéves házassági évfordulónkat ünnepeltük 2016-ban, arra gondoltam, miami nászutunk emlékére repüljünk el Floridába együtt, nosztalgiázzunk kicsit a régi helyszíneken, és játsszunk ott is néhány jó tarokkpartit.

Videók a témában:

A kártyakört nem kellett sokáig győzködni. Én persze úgy terveztem az utat, hogy előtte és utána is beiktassak néhány extra repteret, ahol még nem jártam. Így jutottam el Tampa és Sarasota repülőtereire, sőt, amikor a többiek Ágival együtt már hazarepültek, jómagam még elugrottam a Kajmán-szigetekre.

Utóbbi állomásomról hazafelé Miamiban szálltam át, ahol igen szűkös volt a csatlakozási idő, ráadásul a lehető legmesszebb kellett eljutnom a terminálon a beszálláshoz. Szélvészként száguldottam a beláthatatlanul óriási reptér két végpontja között.

A kimerítő futás után hápogva értem a pulthoz, úgy kaptam meg a beszállókártyám, és rohantam a biztonsági ellenőrzéshez. Ennek végeztével megnyugodva huppantam le egy ülésre a megadott kapunál.

Hosszasan várakoztunk, a gép már rég leszállt, a csövet odatolták az ajtajához, de csak nem kezdték meg a beszállítást.

Egyre többeket láttam a személyzetből idegesen szaladgálni.

Elkaptam egy egyenruhást, és vállalati igazolványomat felmutatva megkértem, mondja már el, mi történt.

– Leszállás közben madárraj repült a hajtóműbe. Törölték a járatot, meg kell várni, míg a sérüléseket kijavítják.

Naivan azt gondolhatná az ember, ugyan miért kell emiatt törölni egy járatot – elég kihessegetni onnan azokat a madarakat. Sajnos ennél bonyolultabb a helyzet, a valóságos madarak és a vasmadarak számára is. A berepülő állatok borzasztó súlyos károkat okozhatnak az óriás turbinákban, de magukban is, hiszen többnyire nem élik túl az efféle manővert. Vagy szabályosan ledarálja őket a ventilátor, amelynek eltörhetnek a lapátjai, vagy ha bejut a madár a gázgenerátorba, leállhat a hajtómű. Ezért is tesznek meg mindent a repterek, hogy távol tartsák a madarakat – főleg fel- és leszállás közben repülnek a gépek azon a magasságon, ahol a veszélyes találkozásokra sor kerülhet.

Búbánatosan ültem vissza a helyemre – hiába a nagy rohanás és a szép győzelem… Ebben a pillanatban megláttam azt a kedves kollégámat, akinek Katmanduban a földrengés után segítettem a repülőtéren. Ő volt az a bizonyos török állomásvezető, akivel hollandul tudtam beszélgetni, mert ott gyerekeskedett. Mint kiderült, Amerikába helyezték a nagyszerű nepáli helytállás után. Boldogan üdvözölt, és viccesen megjegyezte:

– András, állj már le az utazásokkal! Ahol te felbukkansz, ott beüt a baj. Földrengés Ázsiában, madárraj Amerikában… Készülök Afrikába, de ne gyere utánam, mert még kitör a Kilimandzsáró.

*

Népek barátságtalansága

Sztyepanakert, Hegyi-Karabah

Talán emlékszik még az olvasó transznyisztriai kalandomra, amikor is egy nem létező ország nem létező határát kellett átlépnem. Nos, az el nem ismert országok sorában 2016-ban látogattam el a következőbe, egy kérdéses jogállású enklávéba. Hegyi-Karabahról ma is viszonylag gyakran hallani a hírekben, mert az 1988 és 1994 között dúló háború valójában nem ért véget a huszadik században. A Szovjetunió felbomlása után a tagköztársaságok határai alkották az új, sokszor korábban nem is létező nemzetállamok konszenzusos határait. Főképp a sztálini népességpolitika következtében bizonyos területeken a nemzetiségi arányok alaposan felborultak. Így történt az örmény őshaza földjén, Karabahban is, amely de facto független, de jure Azerbajdzsánhoz tartozik. A földrajzilag Azerbajdzsán területén található, szinte tisztán örmények lakta terület önálló köztársaságnak tekinti magát, és Örményország támogatásával több véres háború során végül is elszakadt Azerbajdzsántól. Csakhogy, mint minden ilyen esetben, a viszonyok a mai napig tisztázatlanok maradtak.

Utamat, mint olyan sokszor, ezúttal is Zoli barátommal terveztem meg, és Isztambulon keresztül készültünk berepülni Örményországba. Már maga az Isztambul–Jereván-repülőjárat is történelmi jelentőségű, hiszen a törökök által végrehajtott örmény népirtás óta rendkívül feszült a két ország viszonya. Számos területi vita és rendszeresen kiújuló fegyveres összetűzések is mérgezik a kapcsolatukat. Valami csoda folytán azonban az egyik török fapados légitársaság megkapta a kereskedelmi jogot, hogy Jerevánba repülhessen – oda, ahol minden közúti határátkelőt lezárva tartanak. Vagyis a repülőgép az egyetlen közvetlen kapcsolat a két, egymással szomszédos ország között.

Mint megszállott utazó, külön izgalommal vártam a számomra otthonos isztambuli átszállást, amely most a szokásoshoz képest tartogatott egy kis csavart. Isztambul fapados reptere a város ázsiai oldalán található, itt landolnak a török légitársaság gépei, mi is itt szálltunk le Zolival. Jerevánba tartó járatunk azonban a város európai feléből, a főreptérről indult. Közvetlen összeköttetés nincs a két terminál között, és a taxizás is kockázatos a hatalmas dugók miatt. Időnk szerencsére bőségesen volt, úgy döntöttünk hát, tömegközelegéssel oldjuk meg a transzfert. Ha Isztambulban jársz, tégy úgy, mint az isztambuliak! – költöttem át a Rómára vonatkozó szólást. Ez annál is inkább csábító volt, mert Törökország elnöke egy időre ingyenessé tette a város tömegközlekedését. Ez igen! Busz, villamos, hajó és gyalogszer segítségével ingyen szeltük át a várost. Isztambult ekkor a közelmúltban történt robbantások és a lezajlott puccskísérlet miatt messze elkerülték a turisták. Döbbenetes élmény ilyen kihaltnak látni egy folyton nyüzsgő metropoliszt – egyetlen külföldivel sem találkoztunk. Az éttermekben, ahogy láttuk, még válogatni is lehetett a helyek közül. Kényelmesen elértük a járatunkat, estére pedig már Jereván felejthető bájaival ismerkedtünk. A posztszovjet város kevés igazán élményszerű látnivalót tartogat, de nem is időztünk itt sokáig. (Az idősebbek még emlékezhetnek a fülbemászó Záray–Vámosi-slágerre: „Messze túl a kék hegyen van az én hazám, / de hív a város, a zsongó Jereván…” Rejtély, mi ihlette a romantikától túlcsorduló dalt…)

Másnap buszra szálltunk, és irány Sztyepanakert, Hegyi-Karabah fővárosa! Útközben karnyújtásnyira haladtunk el a szent hegy, az Ararát mellett, amely az örmények nagy bánatára Törökország területén fekszik. Karnyújtás ide vagy oda, mivel a török–örmény határ teljes mértékben le van zárva, nincs lélek, aki Örményország felől közelíthetné meg a biblikus hegyet. Nekem ama bizonyos forgatáson sikerült távolról megcsodálnom, amikor a török légitársaság kisfilmjének „hőse” lettem.

Kora estére értünk a nem létező örmény–karabahi határra. El nem ismert ország mezsgyéjéhez képest meglepően simán engedtek át minket. Kezünkbe nyomtak egy papírt, mondván, ezzel jelentkezzünk a külügymisztériumban, ahol majd megkapjuk a vízumot és egy másik papírt, ezt kell majd kifelé jövet leadni. Mire Sztyepanakertbe értünk, már minden hivatalt zárva találtunk. Karabahnak van ugyan saját pénze (valódi, el nem ismert valuta), de nehéz hozzájutni, mert mindenki az örmény fizetőeszközt használja. Előre figyelmeztettek bennünket, hogy keleti irányba ne próbáljuk elhagyni a fővárost, mert az harcászati övezet. Időnként bizony fellángolnak az összecsapások az azeri fegyveresekkel, tették hozzá jóindulattal. Nekünk nem kellett kétszer mondani, ki sem mozdultunk Sztyepanakertből.

A város fekvése mesés a hegyektől körülölelt medencében. Hangulata a háborúk árnyékában meglepően vidám és fiatalos, a belvárosban éttermek és kávézók sokasága várja a betérőt. Az épített környezetben is van valami meseszerű – mintha a világ minden tájáról felbukkannának itt épületek. Egy kis Tádzs Mahal, egy kis Akropolisz, egy kis Kreml, legalábbis az ezekre haloványan emlékeztető távoli rokonok. A pálmát azonban a – nem működő – repülőtér viszi el: a kissé szögletes, robusztus, kitárt szárnyú sasra emlékeztető, szocialista jellegű épület közelebbről szemlélve már inkább egy hajót juttathat eszünkbe.

Másnap reggel induláshoz készülődtünk, Zoli épp sürgetett, hogy rakjam már össze a batyumat, mert ő éhes, és ideges, ha nem kap enni. Én szokásom szerint komótosan pakoltam zacskóból zacskóba, amikor is barátom váratlanul felpattant és elkiáltotta magát:

– Földrengés!

Felkaptam fejem.

– Rohanj, András!

Nem értettem a viccet, csak néztem Zoli után, ahogy kiviharzik a szobából, és még hátrafordul, rám kiáltva: „Gyere már!” És ekkor megmozdult a szekrény, megreccsent az ágy. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, tényleg futás. Zoli és a szálloda alkalmazottai már az utcán álldogáltak, mire kiértem. Várakoztunk jó darabig, ám mivel további rengés nem volt észlelhető, visszamerészkedtünk reggelizni. A biztonság kedvéért a kijárathoz legközelebbi asztalhoz ültünk le.

Aznap este olvastuk a hírekben, hogy azeri területen egy Richter-skála szerinti 4-es rengést mértek, ami Sztyepanakertben is érezhető volt. Amikor Bhutánban érzékeltük a nepáli rengést, korántsem volt ennyire erős. Ez szó szerint megrázóbb élmény volt.

A reggeli után elindultunk a külügyminisztérium földszintes épületébe vízumgyűjteményem újabb, igen értékes darabját felvenni. Ügyintézőnk rendkívül kedvesen, kitűnő angolsággal gombolta le rólunk a harminc euró vízumdíjat. Nyájasan megkérdezte, beragassza-e útlevelünkbe a matricát, vagy szeretnénk-e Azerbajdzsánba utazni. Ha ugyanis meglátja egy azeri határőr a matricát, valószínűleg rögvest börtönbe kerülünk – tette hozzá még mindig készségesen mosolyogva.

Mivel mindketten jártunk már Azerbajdzsánban, inkább lemondtunk a beragasztásról, mint hogy egy akaratunkon kívül hosszúra nyúló azeri látogatásban legyen részünk. Elkértük tehát a ritka ereklyét, de csak a markunkba. Majd kaptunk egy névjegyet is. Ha bármi problémánk lenne, ecsetelte a hölgy, csak hívjuk őt. A névjegyet vizsgálva jót mosolyogtunk a hivatalos, gmailes e-mail-címen. Ilyen komolyan működik hát egy igazi, el nem ismert ország külügyminisztériuma!

Jerevánba tartó buszunkon feltűnt, hogy utastársaink között több örmény egyenruhába öltözött katona is jelen van. Milyen fura, gondoltam, egy szuverénnek mondott országban idegen állam egyenruháját viselő katonákat látni. Ám a világnak ezen a táján minden megeshet.

A határállomáson a buszsofőr keresztülrobogott volna, ha nem szólunk rá és állítjuk meg idejében – szerettünk volna eleget tenni kötelezettségünknek és leadni az őröknek a kilépőpapírt. Még csak az kéne, hogy elvegyék tőlünk a határátlépés illúzióját! Ezt semmi pénzért sem mulasztottuk volna el.

Így aztán az utolsó cseppjéig kiélveztük a búcsút a nem létező országtól a nem létező határon – viszlát, Karabah!

*

Vesztegzár alatt

Niamey, Niger

A Niger folyó partján fekvő fővárosról a beszerezhető útikönyvek keveset írtak – a hetvenes években épült nagymecseten kívül más látnivalóval nemigen kecsegtettek az útleírások. Már csak ez alapján is úgy terveztem, egy huszonnégy órás tartózkodással kipipálhatom a folyójával azonos nevű Nigert országgyűjteményemben. Sima ügy, gondoltam elsőre 2016 tavaszán. Hát, másképp alakult. Nagykövetség csak Párizsban vagy Brüsszelben működik, ezzel tölteni egy napot túl sok macera lenne. Csináljuk repülős módra. Írtam a niameyi reptéri irodának, legyenek szívesek, segítsenek valami jó ötlettel.

Gyorsan jött a válasz, küldjem el útlevéladataimat, ők majd rávezetnek a személyzet listájára. Mint, mondjuk, a velük utazó repülőgépszerelőt. Tetszett a megoldás. Ráadásul még a személyzet által használt szállodában is lakhatom, csak ott kell hagynom a reptéren az útlevelem, és bemehetek a városba a járat munkatársaival. El is küldtem minden szükséges információt a részletes repülési adatokkal. Még megkértem a török légitársaságnál dolgozó kollégáimat is, írják be a jegykezelőrendszerbe, hogy vízum nélkül engedjenek beszállni a repülőgépbe Isztambulban.

Legalábbis így szerettem volna. A helyfoglalási rendszerbe belépve gyanúsnak találtam, hogy csupán megjegyzésként szerepelt a lényeg: nigeri vízum nélkül felszállhatok Isztambulban a Niameybe tartó gépre. Biztos, ami biztos, csináltam egy képernyőfotót. Szerencsémre, ugyanis Isztambulban a beszálláskor félre is állítottak a vízumomat reklamálva. A fotó megtette a hatását, bizonyítani tudtam, hogy a személyzet tagjaként beléphetek Nigerbe.

A repülőút kellemesen telt. A személyzetnek mindjárt a beszálláskor jeleztem, én vagyok az extra ember, az a bizonyos „szerelő”, aki majd hozzájuk csapódik. Kicsit csodálkoztak, de annyiban hagyták, persze, tartsak csak velük. Éjfél körül értünk a kissé elhagyatott niameyi reptérre, a miénk volt az egyedüli gép. A munkatársak mögé álltam sorba az útlevélkezelésnél, de ők csak leadták a paszportot, és mentek is tovább. Én maradtam.

– Uram, ön nincs a személyzeti listán – szólt a vámtiszt. – Sajnos nem mehet tovább. Úgy látom, vízuma sincs.

Máris irány a reptéri rendőrfőnök! A személyzet eközben hullafáradtan el is vonult a városi szállodába aludni.

Megfelelő hangon közölték, nem hagyhatom el a repülőteret másnapi bamakói járatom indulásáig. Kértem, hogy hívják fel a török légitársaság igazgatóját, de hiába minden kísérlet – eléggé el nem ítélhető módon igazgatóm nem vette fel a telefont éjnek idején. Mit volt mit tennem, kerestem (volna) valami üzlethelyiséget. Ha lett volna. Egyet mondhatok, ha jól akarják elütni az időt, ne Nigerben, a niameyi reptéren próbálkozzanak. Az egyetlen parfümboltban találtam egy üveg vizet, ettől megnyugodtam, hogy szomjan már nem fogok halni – legfeljebb éhen.

Őrzésemmel egy kedves, színes bőrű rendőrnőt bíztak meg, aki az éjszakai műszakra magával hozott otthonról egy kis lábaskában rizses húst. Olyan önzetlen volt, hogy megosztotta velem. Az étel illatára máig emlékszem, annyira jólesett. Csak egy közös fotóval tudtam meghálálni neki – innen is köszönöm! Amúgy az éjszakát pesti hontalan módjára egy kemény fémpadon töltöttem, párnának a kis hátizsákomat tettem a fejem alá.

Másnap kora reggel a beinduló reptéri forgalom gépies zajaira ébredtem. Tíz óra felé hivatott a reptéri rendőrfőnök. Jelezte, hogy most telefonált a nigeri légitársaságtól az illetékes, elnézést kért, rossz napra írta fel az érkezésem. Semmi baj, vigasztalt a felügyelő, kivisz magával az autóparkolóba, együnk együtt egy hamburgert. Na, akkor legalább Niger földjére teszem a lábam, gondoltam, ha már pecsétet nem is kapok az útlevelembe. Ez utóbbi jókora veszteség a magamfajta utazónak, hiszen gyűjtöm a színes kis lenyomatereklyéket. A nigeriek ügyetlenkedése folytán meglehetősen savanyú szájízzel nyomtam le a hamburgert, aminél a házi rizses hús egyértelműen jobban esett. Két óra múlva indult a gépem, esélytelen volt megjárnom a várost oda-vissza.

A tanulság újra csak adta magát: Afrika az Afrika, itt csak az a biztos, ami elmúlt. Vízum nélkül pedig ne tessenek Niameybe készülni, mert padon alvás lehet a vége.

 

Földvári András: Elmentem világgá

21. Század Kiadó, 2020

Ajánlott videó mutasd mind

Orbán Viktor: Hétfőtől új világ kezdődik

A kormány lezártnak tekinti a „beszoktatást” a maszkviseléssel kapcsolatban, hétfőtől büntetni kell. A miniszterelnök szerint januárban a krónikus betegeknek és a legveszélyeztetettebb időseknek beadhatják a koronavírus-vakcinát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.