Kultúra

Mi történt a grafikussal, aki bő harminc éve megrajzolta a legendás Tоварищи, конец! plakátot?

Portré a Kossuth-díjas Orosz Istvánról, aki híres plakátjával megnehezítette Horn Gyula dolgát, de még a hazaküldött szovjet katonák is megrohamozták érte a Bem téri raktárost. Később aztán egy zombi-Leninnel nyerte el az oroszok tetszését.

Tоварищи, конец! Pont erről lettem én híres.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén lerajzoltam egy tányérsapkás szovjet katonafejet hátulról. Nem volt modell, emlékezetből dolgoztam, kisiskolásként láttam épp elég kopasz, redőzött tarkót a kecskeméti Zója utcai általánosban, ahol az épület egyik felében bennünket, a másik felében a megszálló oroszok gyerekeit tanították, és reggel ilyen apukák hozták otthonról, este ilyenek vitték haza a copfos-masnis szőke kislányokat.

A grafikát bemutattam egy lakiteleki kiállításomon, semmi visszhang.

1988-ban, amikor már recsegtek a rendszer illesztékei, vettem a bátorságot, és feliratoztam a plakátot, az került rá, hogy Tоварищи, adieu! Távárisi ágyő! Franciás, elegáns, tetszett.

Pár hónappal később megpillantottam a televízióban az én lakiteleki tárlatom rendezőjét, bizonyos Lezsák Sándort, ahogy nyilatkozik, fontoskodik a rendszerváltás körül. Bementem hozzá a pártja, a Magyar Demokrata Fórum székházába, hogy akár kezdhetnének valamit a plakátommal. Azonnal igent mondott. Kért, tartsuk titokban a dolgot, attól félt, hogy a pártja vezetőségében megijednének a mű radikalizmusától. Rábeszélt, hogy az adieu helyett legyen конец, az jobban passzol a politikai helyzethez, ráadásul a szovjet filmek végén látható feliratból, abból, hogy конец фильма, mindenki ismeri a szó jelentését. Kонец egyenlő vége; Tоварищи, конец! egyenlő Elvtársak, vége!

1956 egyik jelmondata volt az Uди домой!, vagyis a menjetek haza! Az én plakátom ugyanebből az energiából merített, és szintén azzal a céllal készült, hogy kizavarja a szovjeteket meg úgy általában a kommunizmust az országból. Először 1988 végén nyomtak belőle 70×100-as méretben elég sokat, az aljára apró betűkkel került fel, hogy Magyar Demokrata Fórum. Lezsákék komolyan féltek a szovjetektől, alappal, nem lehetett tudni, merre mennek a dolgok; az MDF-aktivisták egyetlen éjszaka alatt teleragasztották a plakáttal az országot, mondván, ha úgyis mindenki látja, tán nem lép föl a létéért küzdő, kiszámíthatatlan hatalom a terjesztők meg a készítő ellen. Vicces és jellemző történet, hogy a párt valamelyik elnökségi ülésére késve és lesápadva esett be Szabad György azzal, hogy „atyaisten, itt vannak az oroszok”. Letódult a társaság a Bem téri épület aulájába, és látták, hogy bejáratnál szovjet katonák ordibálnak. Kiderült, mind akart szuvenyírnek a plakátból, de a raktáros csupán fejenként egyet volt hajlandó adni. Ezt értette félre Szabad György.

Az utolsó kommunista kormányban Horn Gyula volt a külügyminiszter, azt írta utóbb a visszaemlékezéseiben, hogy a plakátom eléggé megnehezítette a dolgát, mert a szovjetek csúnyán berágtak miatta. De szerencsére nem sortűzzel válaszoltak Gorbacsovék, hanem egy, az enyémmel azonos tipográfiájú plakáttal, melyen az volt olvasható, hogy Isten veletek, magyarok! Amúgy nem akartam én oroszellenes lenni, furcsa is lenne egy Orosztól, haha; direkt nem ruszkiztam, hanem tavarisoztam, vagyis az elvtársakon volt a hangsúly.

Az MDF az 1990-es választási kampányra számomra váratlanul ismét kinyomtatta a plakátot, még több példányban, és 50×70-esben is. Egyszer csak megjelent két ember a házunknál, én épp külföldön tanítottam, a feleségemet, Dórát találták otthon; ő járult hozzá, hogy nagyobb betűkkel szedjék azt, hogy Magyar Demokrata Fórum, mondván, a plakátból sugárzó radikalizmus alapján sok választó az SZDSZ-re asszociálna. Két hét múlva érkeztem haza, a reptérről befelé autózva csak lestem, hogy mindenütt az én művem jön szembe velem.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A szüleim valószínűleg féltettek a politikai retorzióktól, de nem nyomasztottak az aggodalmukkal, mindenesetre a plakát apró másolatát a könyvespolcon őrizték. Apám ült ötvenhat után, a forradalom szellemi előkészítésével vádolták, amiért ugyan nem akasztottak, de nyolc hónap vizsgálati fogság csak összejött belőle. Az volt az egyik bűne, hogy magyar-latin szakos tanárként kijelentette, hogy orosz nyelvet sosem lesz hajlandó tanítani. Ami abból a szempontból nem túl nagy vállalás, hogy egyáltalán nem beszélt oroszul. Azt is felrótták neki, hogy vezetett Kecskeméten egy irodalmi beszélgetést Csoóri Sándornak és Sántha Ferencnek, ahol közösen dehonesztáló kijelentéseket tettek a szocialista realizmusra. A két pesti írót tudtommal nem vették elő ezért, apámat viszont igen, vidéken keményebben intézték a megtorlást. Ötéves voltam, anyám bevitt a végső tárgyalásra, valószínűleg nem tudott kire hagyni, arra emlékszem, hogy hosszú idő után akkor láttam először aput, amikor egy őr kivezette őt pisilni a zárt tárgyalásról. Anyámat is büntették, addig a főiskolán tanított magyart és történelmet, de lefokozták egy általánosba, szerényebb fizetésért. Szerencsére városszerte szerették, tisztelték, becsülték a szüleimet. Arra a nyolc hónapra hozzánk költözött a nagyanyám, aki csodálatosan horgolt, s mikor híre ment, hogy apu börtönbe került, ismerősök és ismeretlenek egymásnak adták a kilincset, hogy terítőt rendeljenek a nagymamától. Lényegéből abból éltünk, amit ő összehorgolt. Amikor apámat valami megfázással kivitték az SZTK-ba, az orvos azt mondta komolykodva, hogy itt bizony jelentős beavatkozásra lesz szükség, leültette a váróban a börtönőrt, telefonált anyámnak az iskolába, hogy azonnal jöjjön, aztán magukra hagyta őket néhány órára. Este, amikor visszaadták apámat a smasszernek, az utóbbi mosolyogva kérdezte, hogy ugye sikerült találkozni az asszonnyal.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kecskeméten érettségiztem, mentem volna irodalmat tanulni, de apám előélete miatt rizikósnak tűnt egyetemre, pláne bölcsészkarra felvételizni, ezért inkább az iparművészetit választottam, sima főiskola a külvárosban, nulla politikai szelekció, és amúgy is kedvet éreztem könyvet illusztrálni, színházplakátot tervezni. Simán fölvettek, imádtam, de azért foglalkoztam ezer minden mással, például csináltunk irodalmi színpadot, A tékozló fiú megtérésében én játszottam a főszerepet.

Diplomamunkaként arculattervet készítettem a kecskeméti színháznak, plakátoktól a jegyekig, utóbb díszletekre és műsorfüzetekre is felkértek. A diplomakiállításunkra benézett Gyulai Líviusz grafikus, aki épp segítőket keresett az akkor készülő Lúdas Matyi rajzfilmhez, konkrétan a hátterek megtervezéséhez. Hívott, mentem, nekiálltunk. Pontozásos technikát használtunk, ami látványos, viszont rettentő munkaigényes; fél év kellett Dargay Attila rendezőnek, hogy rájöjjön, ha velünk csináltatja a hátteret, sose készül el a filmje. De a lényeg az, hogy ott ragadtam a stúdióban.

*

Kezdettől foglalkozom képzőművészettel is, sokáig kerestem a stílusomat, és mint általában az emberek, rendre arra mozdultam tovább, ahonnét sikerélmény ért. 1974-ben született egy színes grafikám ábécérendbe állított betűket formázó rovarokkal, amivel megnyertem a tervezőgrafika fontos lapjának számító amerikai Print magazin egy pályázatát; jutalmul három éven keresztül ingyen kaptam a folyóiratot. Ekkor jutott eszembe, hogy kettős értelmű dolgokkal kéne foglalkoznom. És kezdtem olyan portrékat csinálni, hogy közelről nézve tájkép, enteriőr, távolabbról portré: onnan egy londoni színház, innen Shakespeare, onnan egy bibliai történet, innen, bizonyos szögből Salvador Dalí, és így tovább.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hamar eljutottam az anamorfózishoz. A görög ana jelentése az, hogy vissza, a morphosis jelentése pedig az, hogy változás; az e kettő összekapcsolásából alkotott kifejezést először 1650-ben írta le egy Gaspar Schott nevű német jezsuita szerzetes. Az első anamorfikus élményem Hans Holbein híres, Követek című festménye, melyen két életnagyságú alak mellett egy elnyújtott, amorf forma látható, amiről csak skurcból, srévizavé nézve derül ki, hogy egy koponya. A Követek perspektivikus anamorfózissal készült. És létezik még a tükrös anamorfózis, mely úgy működik, hogy az elsőre összevisszaságnak tűnő mű egy kijelölt pontjára tükrös hengert helyezel, és azon válik láthatóvá a kép. Krómozott vécékefetartót használok a célra, de hülyén tudnak nézni az emberre a háztartási boltban, amikor azzal viszi vissza az árut, hogy sajnos nem megfelelő a görbület.

Mondják, „szándékolt kívülállás” és „az időben történő emigráció” jellemzi a művészetemet; kétségtelen, hogy a grafikáimról a manierizmus, a reneszánsz és a tizenkilencedik századi metszetek világa köszön vissza. A művésznevem: Utisz. Jelentése: Senki. Az Odüsszeiában használta Odüsszeusz ezt az álnevet, amikor a küklopsz ellen hadakozott. Én 1984-ben vettem fel Török András barátom javaslatára, mert meg akartam különböztetni magam Orosz István filozófus fordítótól, Orosz István karmester zeneszerzőtől és Orosz István szinkronszínésztől. Hogy miért pont Utisz? Mert a partra vetődő Odüsszeusz Utiszként szúrta ki Polüphémosz küklopsz szemét; és végső soron az is szemkiszúrás, amit az optikai illúzióval művelek. Sőt, a plakát is egyfajta támadás a szem ellen.

*

A Tоварищи, конец! plakátot már Utiszként szignóztam, azt is egészen piciny betűkkel, ne hívja ki maga ellen a sorsot az ember. Azt hittem, soha senki sem jön rá, hogy én vagyok az alkotó. Hátradőlve szemléltem a mű karrierjét, talán még büszke is voltam rá, hogy a Time-ban is megjelent. Aztán levelet kaptam egy Amerikában élő barátomtól, hogy látta a magazinban a plakátot, gratulál, és szeretné, ha tudnám, hogy ha majd menekülnöm kell a hazámból, s netán átjutok a határon, ő szívesen befogad. De aztán beköszöntött a demokrácia, megnyugodtam, büszkén vállaltam a művet. Azért az 1991-es moszkvai katonai puccs idején megfordult a fejemben, hogy atyaisten, jön a visszarendeződés, és 1994-ben, az MSZP választási győzelmekor sem voltam felhőtlenül boldog. Utóbbi idején készítettem el a Tоварищи, конец! parafrázisát, amin a képünkbe nevetve szembe fordul a katona; azt írtam fölé, hogy I’m back AGAIN, de ez már nem vert különösebb port, és alaptalannak bizonyult a visszarendeződős aggodalmam.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Mindig is volt számomra valami valószínűtlen Oroszországban. A feleségemmel Moszkvába látogattam 2012 októberében, állati pocsék idő fogadott, de azért vasárnap kimerészkedtünk a szabadba. Reggel szakadt az eső, majd szürreálisan gyorsan, egyik pillanatról a másikra eltűntek a felhők, onnantól hét ágra sütött a nap. Este látom a televízióban, hogy minden hír Putyinról szól, és rájöttem, aznap ünnepelték az elnök hatvanadik születésnapját. E tényt nem tudtam nem összekapcsolni a rapid időjárás-változással. Beleborzongtam.

Ezzel együtt vonz az orosz világ. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom századik évfordulóján kiállítást rendeztek, amihez a világ száz plakáttervezőjétől kértek egy-egy alkotást. Én megrajzoltam Lenint, ahogy előre tartott karral, amolyan alvajáróként épp kilép a végső nyugvóhelyének szánt mauzóleumból. Tetszett az oroszoknak, elnevezték a művet zombi-Leninnek. Nyilván nekik is eszükbe jutott a marxi tétel, miszerint „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”.

Bizony, a kommunizmus, a diktatúra sose lezárt ügy.

*

Az iparon plakáttervező szakon végeztem, a mozi szerette ezt a műfajt, minden filmnek önálló plakátot csináltattak, rengeteg munkám volt. Csakhogy a rendszerváltozással bekúszott az olcsó, amerikai módszer: kivesznek egy képkockát a főszereplőről, alá a cím, és ennyi. Ahhoz nem kell grafikus. Azért néha még ma is akadnak igényes stábok, egyik friss kedvencem a Rododendron című magyar rövidfilm az egy volt titkosszolgálati tartótisztet alakító Cserhalmi Györggyel. Ennek a plakátja hajaz a tavarisira: látsz egy vörös csillag alakú kitűzőt hátulról, ráforrasztva a szokásos ziherejsztű, belecsúsztatva egy elölről nem látszódó piros fejű gyufaszál. Magyarázzam? Minek? Azért csinál az ember plakátot, hogy ne kelljen beszélni… Na, jó. A csillag vörösét már nem látjuk, ahogy azt a világot sem, amit jelképez, de a gyufa, rejtve a hétköznapi szemlélő elől, csak arra vár, hogy lángra lobbantsa a világot. Érkezett a megrendelés, megnéztem a filmet, rögtön jött az ötlet. Szerencse. Máskor viszont nem jön. És akkor csinálok egy rossz tervet. Amit általában visszaadnak, hogy gondolkodjam még rajta. Nagyobb a baj, ha tetszik a rossz terv, és elfogadják. Legeslegnagyobb baj, ha mutatok két vagy három tervet, mind tetszik a kliensnek, és azt mondja, ötvözzem össze egy közös plakáttá. Az a plakát halála.

Cserhalmi György: Tele lesz zombikkal a vászon, előre rettegek
Karanténos, telefonos, rendszerváltós Nagyinterjú arról, hogy „hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást”.

Ha plakátot tervezel, próbáld meg egyetlen mondatba összefoglalni az elképzelésedet. Kezdd el aztán egyszerűsíteni a mondatot, hagyd el a fölösleges frázisokat, részleteket, hogy csak a legszükségesebb elemek maradjanak. És ha már egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy kész a plakáttal. A jó plakát tömör, nem kell hozzá betű. Ha sok szöveget teszel rá, azzal beismered, hogy a képpel képtelen vagy kifejezni a mondanivalódat. Az utóbbi évek magyar kormányzati „kék plakátjai” kifejezetten bosszantanak. Ha csak szövegelni akarnak, költsék el a pénzt interneten, újságban, tévében, sokkal hatékonyabb. De ha plakát, akkor ne nézd le annyira a befogadót, hogy a szájába rágod a mondanivalódat. Hadd gondolkodjon. Lehet persze akkora kéket csinálni, hogy eltakarja még a badacsonyi bazaltorgonákat is, de semmi értelme.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Van egy vándorkiállításom, viszik szerte Oroszországban. Tavaly nyáron Lenin szülővárosában, Uljanovszkban jártam vele, ott még mindig Lenin a legnagyobb sztár, minden róla szól. Egy pici galériában rendeztük a tárlatot, az ottaniak kérésére a tavarisit és az alvajárót is kitettük. Gondoltam, botrány lesz, de nem koncoltak föl, s a plakátokat se szaggatták le.

Lenin meg ez az egész orosz kommunista őrület passzol az anamorfózishoz. Megmagyarázom. 1908-ban készült egy fotó arról, ahogy Capri szigetén, Gorkij nyaralójában Lenin sakkozik Alexander Bogdanovval, aki annak idején a barátja, az orvosa, valamint a vetélytársa volt a bolsevik pártban. A felvétel századik évfordulóján, 2008-ban a kezembe került a kép, és csináltam belőle egy hatperces animációs filmet Sakk! címen, rekonstruálva és kicsit továbbgondolva a partit.

Aztán még jobban beleástam magam a történetbe, és írtam egy könyvet Sakkparti a szigeten címmel. Dokumentumregény némi kitalációval fűszerezve. A mű azt a pár percet írja le, amíg Bogdanov gondolkodik két lépés között; ugyanakkor persze évtizedeket fog át, hiszen a sakkiszta fejében föl-alá szaladgálnak a gondolatok.

A fénykép eredeti nagyításán hat ember áll Lenin és Bogdanov mögött. Egy későbbin már csak öt. Aztán négy, és így tovább. Ahogy változott az idő, úgy dolgoztak a szovjet politikusok és a szovjet retusőrök: az előbbiek az élők sorából távolították el a kényelmetlenné váló személyeket, az utóbbiak a fotográfiáról. Micsoda történelmi optikai illúzió! Az orosz kommunizmus anamorfózisa.

Maguk a szereplők is köthetők az illúzióvilághoz, hiszen senki sem az, aki: Lenin nem Leninként, hanem Uljanovként született, Gorkij eredetileg Peskov, Bogdanov pedig Malinovszkij. Mindenki maga választotta a saját álnevét, ahogy én az Utiszt, csak ők kitaláltak hozzá egy-egy saját élettörténetet is. Számukra a legfontosabb kifejezés a легенда, a legendagyártás, magyarul: hazugság. A mai napig nem tudni például azt, hogy Sztálin mely napon született. A hivatalosnak tekintett december huszonegyedikét vélhetően ő találta ki, alighanem azért, mert az a téli napforduló dátuma, onnantól hosszabbodnak a nappalok, mint tudjuk Devecseri Gábornak a Terjed a fény című, Sztálint dicsőítő házi feladat verséből. De nem bántom Devecserit, inkább az Iliász és az Odüsszeia zseniális fordítójaként gondolok rá. Íróként egyébként komoly szabadságot ad ez a legendagyártó mentalitás, hiszen lényegében bármit papírra vethetsz egy bolsevikról, akár igaz is lehet.

A regényemet lefordították oroszra, a kinti plakátkiállításokhoz szerveznek könyvbemutatókat. Jobban fogy, mint itthon, megesett, hogy egy oligarcha a megyéje összes könyvtárának vásárolt belőle egyet-egyet. Itthon háromszáz példányt nyomtak belőle, rém drága, darabja tizenötezer forint, a kiadóm szerint ötszáz év múlva vagyonokat fog érni példánya. Ez is egy szempont, a maga nemében anamorfózis.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A plakát az üzenetétől függetlenül is érvényes műalkotás. Tessék megnézni a Tanácsköztársaság 1918-19-es plakátjait! Nyilván megvan a véleményünk arról, hogy Szamuely Tiborék micsoda szörnyűségeket műveltek, de a plakátjaik zseniális művészek kiemelkedő alkotásai. Pór Bertalantól a Világ proletárjai, egyesüljetek!, Berény Róberttől a Fegyverbe!, Uitz Bélától a Vörös katonák, előre!, Bíró Mihály kalapácsos embere – mind remekmű. Végtelenül sajnálom, hogy a politikai felhangok miatt a mostani kultúrpolitika elsikálta 1919 századik évfordulóját és vele a magyar plakát első nagy korszakát.

Az ilyen félresiklások legfőbb oka, hogy a rendszerváltás után a régi népi-urbánus törésvonal mentén a kultúrában is villámgyorsan kettészakadt az ország. Én megtettem, amit tudtam: elfogadtam a baloldalhoz sorolt Széchenyi Akadémia meghívását épp úgy, mint a később alakult jobboldali Magyar Művészeti Akadémiáét. Az MMA első elnöke, Makovecz Imre felkért ügyvezető elnöknek. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy ügyködhetek a két akadémia összebékítésén. Volt is pár közös kiállítás, amit nem bojkottált senki, de legfölül csak nem értettek szót. Egy idő után be kellett lássam, hogy mindkét vezetésnek érdeke a szembenállás, saját létüket látják igazolva az „ellenség” által. A közeledésnek az tett be végleg, amikor a 2004. december ötödikei népszavazáson Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen buzdított. Ez olyannyira leverte a biztosítékot, hogy elhatároztuk, annyi tagot veszünk föl az MMA-ba a határon túlról, ahány anyaországi tag van. Gyurcsányék ezzel együtt komoly apanázst folyósítottak volna az MMA-nak, amire Makovecz azt mondta, ezektől egyetlen fillért sem fogadunk el. Aztán jött a kormányváltás, azóta az MMA kapja a nagy pénzt, a Széchenyi meg alig. Reménytelen.

A politika mindig is igyekezett befolyásolni a művészetet, de ezzel együtt lehet élni. Azzal kevésbé, hogy egyre csökken a művészet, a művészek megbecsültsége. Elmesélem Hertul és Hertul fia Miklós történetét. Ők az első név szerint ismert magyar könyvillusztrátorok. Hertul mester illusztrálta a Magyar Anjou Legendáriumot 1330 körül, Hertul fia Miklós illusztrálta a Képes Krónikát 1360 körül. A Magyar Anjou Legendáriumért Hertul mester a megrendelő Károly Róberttől honoráriumként egy Sopron melletti falut kapott, Fertőmeggyest. Nem rossz honorárium, ugye? A Képes Krónikáért Hertul fia Miklós a megrendelő Nagy Lajostól szintén Fertőmeggyest kapta, azért azt, mert az apuka időközben elkótyavetyélte a községet. Amúgy létezett Hertul fia Miklós fia Miklós is, róla csupán annyit tudni, hogy ő is grafikus volt, őt Nagy Lajos lánya, Mária királyné említette egy oklevélben. Úgy rémlik, ő is ki lett stafírozva, de arra, hogy mit kapott, nem emlékszem.

Tőlem mindenesetre azt kapta, hogy ápolom az ő és a felmenői emlékét. A kétezres évek elején Sopronba költöztem, hívtak tanítani az egyetemre, mentem, megalapítottam a grafika tanszéket, a rajztermeket a Hertulokról neveztük el, és nyaranta a hallgatóimmal elbicikliztünk a határon túli Fertőmeggyesbe, a mostani neve Mörbisch. Az volt a Nagy Hertul Túra.

Az egyetemről mentem nyugdíjba. Lejárt az időm. Meg a plakát ideje is.

Speciális objektívvel készült anamorfózis kép Orosz Istvánról. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

De nem unatkozom. Most készültem el egy könyvvel, év végére megjelenik, azt a címet adtam neki, hogy Képes történelmi fejtágító. Az 1945 és 1990 közötti fájdalmas évtizedekről szól, mégis derűvel próbáltam megírni és megrajzolni, címszavakba rendezve a történéseket a padlássöpréstől a három T-ig, az elvtársi szájcsóktól az újratemetésig.

*

Sose vágytam a politikába, nem hívtak, nem is mentem volna. Világéletemben csupán néhány politikai plakátot készítettem, ’90 körül a tavarisosokon kívül tán kettőt. Az egyiket a romániai forradalom idején: két tenyér együtt átütve a keresztfán, az egyiken román, a másikon magyar karszalag, azzal a felirattal, hogy Timisoara, vagyis Temesvár. A másik szintén a rendszerváltáshoz kötődik: a szétrobbanó Kádár-címer alól előbukkan a Kossuth-címer.

Akadnak szakmailag sokkal nívósabb munkáim, mint a tavaris, mégis ez lett a leghíresebb, ennek egyetlen oka, hogy köze van a politikához. Azért reménykedem, hogy száz év múlva, ha valaki emlékezni fog rám, nem ezt húzza elő elsőként. Igazából nem a plakát a történelmi, hanem a helyzet, amiben kikerült az utcára. Ha két évvel később teszem ki, senki észre nem veszi. Mi több: ha Lezsák nem csap le rá, szintén eltűnik a mű a süllyesztőben. Miközben egy alkotás önmagában, az értékelésektől függetlenül ér annyit, amennyit. Igazságtalan a világ.

Ha már politikus művészet: a rendszerváltás idején készítettem a Vigyázat, lépcső! című animációs kisfilmet, na, arra büszke vagyok. Egy budapesti belvárosi bérház és egy ottani kisfiú szemén keresztül meséli el az elmúlt harminc-negyven év történelmét. Semmi köze a plakátjaim világához, azok a geometriai paradoxonok jelennek meg, melyek az egyéb munkáimat jellemzik. Az egyik legerősebb kép, amikor a szűk bérházi udvar közepén egy tank forgatja körbe-körbe a lövegtornyát, na, abban benne van, legalábbis jelképesen a diktatúra, ami a mi közös hazánkat sújtotta. Akár büszke is lehetnék rá, hogy utóbb rekvirálta az ötletemet a Terror Háza, most ott áll élőben egy tank a múzeum udvarán. Művészileg megtermékenyíteni másokat… kell ennél több?

Kiemelt kép: Speciális objektívvel készült anamorfózis kép Orosz Istvánról. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.