Zöld bőgő! Gyönyörű.

Elég szép.

Mi a története?

Olyat mulattam egy este, hogy éjfélre megvettem a cigánybanda összes hangszerét. Kivéve a cimbalmot, azt nem adta a gazdája. De hajnalra visszamuzsikálták mindet. Én viszont a nagybőgőt nem adtam.

Miért nem?

Tetszik.

Hol mulatott?

Egy budapesti étteremben.

Hogy jutott eszébe ajánlatot tenni a hangszerekre?

Velem volt egy lány, udvaroltam neki, s olyankor szertelen az ember.

S miért vált meg tőlük?

Elfogyott a zsetonom, mármint a pénzem, de akartam, hogy játsszanak még nekünk. Hangszerrel fizettem.

Jó kis buli lehetett.

Kis?

Mennyibe fájt az az este?

Nem emlékszem, lehetett úgy tíz éve. A lényeg, hogy mindenki jól járt.

A hölgyből feleség lett?

Az nem. Szép hosszú kaland viszont igen.

Nem idegen öntől a feltűnés.

Nem mondanám.

Ismeri Demeter Szilárdot?

Nem ismerem.

Székely, mint ön. Másfél éve ő a magyar irodalom szervezésére, finanszírozására létrehozott Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője Budapesten. Interjúztuk, mesélt nekünk a székelyföldi hangulatokról, arról, hogy ott nincs sumákolás, könnyen és őszintén csattannak a pofonok. „Ha egy bálban nincs bunyó, akkor nem sikerült jól az a bál, újra kell szervezni… Az nyer, aki nem fél az ütéstől. Aki beleáll. Azé a helyzeti előny, aki nem távolról próbál oda odasózni, hanem közel megy és bevállalja, hogy ő is kaphat. Óvatoskodva nem lehet.” Ön is ilyen?

Ilyesmi. Való igaz, hogy arrafelé a nagyvilág szabályai nemigen játszanak. Székelyföldre minden későbben érkezik. Még a koronavírus is. A székelynek elég sajátos elképzelése van a világról. Konzervatív. Kétszer is meggondolja, változtasson-e. És aztán nem változtat.

Ön is pofozkodós kölök volt?

Nem jobban, mint más.

Ott mindenki pofozkodik?

Nem. Csak kevesebbet teorizál.

Az ugyanaz, nem?

De. More action, kevesebb theory.

Megjárta Amerikát, mint Tamási Áron Ábele.

Meg.

1996-ban, tizennyolc évesen indult neki.

Kétszáz-egynéhány dollárral a zsebemben. Kőkeményen dolgoztam, végigszenvedtem a migránssors kínját, baját. Minden aprópénzt összeraktam, hogy egyszer majd befektessem, s eléggé sikeres vállalkozó lettem.

Hogyan jut arra egy alig nagykorú csíki srác, hogy elhagyja a hazáját?

Akkoriban annyi lehetősége volt egy fiatalnak Székelyföldön, mint ma: semmi. Maradt, hogy vedd nyakadba a világot.

Hogyan szerzett vízumot?

Nehezen. Lottónyereménynek számított a beutazási engedély.

Vagyis?

Sikerült.

Hogy?

Lett.

Hogyan?

Egyrészt akkor vettek fel a Babes–Bolyai egyetem politológia szakára. Másrészt édesapámat is Lénárd Andrásnak hívják, az ő fizetési igazolását meg az ő házának telekkönyvi kivonatát vittem be az USA bukaresti nagykövetségére, egyiken sem szerepelt a születési év. Csinos fiatal ügyintéző lányhoz kerültem, tetszettem neki. Mosolyogtam, nézte a papírokat, ő is mosolygott, mondta, hogy ilyen pazar anyagi és tanulmányi háttérrel semmi akadálya a kiutazásnak, nyilván visszajövök.

Tévedett az a lány.

Megesik.

New York?

Persze.

Várta valaki?

Senki. Volt egy hét foglalásom egy motelben, ültem a szobámban, és a Yellow Pagesből hívogattam a magyarnak tűnő neveket, hogy munkát keresek. Sokan elhajtottak, mire valaki azt mondta, vár Connecticut államban, szobafestői munkát tud adni. Azonnal kicsekkoltam, irány a pályaudvar.

Maradt pénze jegyre?

Pont annyi maradt, amennyi kell.

Beállt szobafesteni?

Be. És tudtam, hogy hamarosan sikerül feljebb lépni.

Mert?

Mert gyerekkoromban olyan fegyelmet tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, hogy azt ma elképzelni sem lehet. Nagymama, a minap temettünk szegényt, kilencven évet élt, két tanáccsal engedett ki Amerikába. Egy: vigyem az öltönyömet, jól jön az, még ha csak kapusnak vesznek is föl valahová. Kettő: ha egy munkahelyen az a szabály, hogy senki sem ülhet, ennek ellenére mindenki leül, én akkor is maradjak állva. Megfogadtam. A második héten egy ház homlokzatát festettük, a főnök kijött ellenőrizni, aztán autóba ült, elhajtott, mire az összes kollégám lekászálódott pihenni, csak én, a „román” dolgoztam tovább. Ám a boss gondolt egyet, visszafordult, és az a látvány fogadta, hogy egyetlen legénye van fönt a létrán. A munkatársaimnak pech, nekem szerencse.

S aztán?

Egy évvel később egy igen tehetős családnál festettem, szorgalmasan. Beszélgettünk, meglátták bennem a lehetőséget. Akkoriban indítottak egy sportruházattal foglalkozó vállalkozást. Az volt a bizniszmodell, hogy licenceket vettek, NHL, Minor League Baseball, Atlantic 10 Conference, US Open, ilyenek, ezekhez rendeltünk Pakisztánból, Koreából, Kanadából alsókat, felsőket, kalapokat, mindent, aztán speciális varrógéppel emblémáztunk, és terítettük az árut department store-okban, egyetemeken, bajnokságokon. Biztosra mentem, pár hónapig két munkahelyem volt párhuzamosan, kora reggel indultam szobafesteni, délután meg irány a műhely, előbb varrtam, aztán apránként átnyergeltem az irodai, kereskedelmi, szervezési feladatokra. Ügyes voltam, hamar kiemeltek termelési igazgatónak, amit négy éven át csináltam. Az indulásnál én voltam a cég második alkalmazottja, amikor eljöttem, százan dolgoztak ott. Szerettek, jól kerestem, amerikai barátnőim voltak, szóval minden stimmelt, úgy képzeltem, odakint élem le az életemet.

Mi robbantotta ki ebből a szépen berendezett világból?

A szüleim Csíkban maradtak, a házasságuk tönkrement. Édesapám a negyvenes évei derekán járt, a válás anyagilag, lelkileg padlóra küldte, és gondolta, kijön a fia után. Kanadába beengedték, Amerikába viszont nem kapott vízumot. Mondtam neki, semmi baj, ezen segítünk.

Zöldhatár? Gyönyörű.

Bejutott.

Ön hozta át?

Hát, az édesapám. Később amerikai állampolgárságot is szereztünk neki.

Hogyan?

Adtam neki tanácsot.

Milyen tanácsot?

Jó tanácsot.

Másokat is áthozott a zöldhatáron: 2001. január 21-én három táncoslánnyal bukott meg amerikai oldalon, két kilométerre a kanadai határtól.

Fake news! Nem táncos lányok voltak!

Hanem?

Apácák.

Apácák?

Akkor fogadom el, hogy táncos lányok voltak, ha valaki megmutatja nekem az illetők táncoslány-igazolványát. Egész addig azt állítom, hogy nem, az a három nő apáca.

Látta az apácaigazolványukat?

Nem. De ha valaki revolverez, visszarevolverezek. Az olvasó meg nyilván tudja, hogy az igazság a két állítás között húzódik.

Egy tárgyalási jegyzőkönyvre hivatkozva azt írja az Átlátszó, hogy a jelzett napon önt Champlain településnél három ifjú táncosnő társaságában igazoltatta egy amerikai rendőrjárőr. A hölgyek nem rendelkeztek vízummal, lefogták őket, ön ellen pedig embercsempészet gyanújával indult eljárás. Az Átlátszónak a közelmúltban az egyik apáca azt nyilatkozta, hogy sztriptíztáncolni ment az USA-ba. És azt is nyilatkozta: egy magyarországi alvilági figura szervezte nekik az amerikai munkát és az utazást, a gépük a kanadai Montrealban landolt, ön sofőrként várta őket a reptéren, megszálltak egy motelben, másnap autóba vágták magukat, irány a zöldhatár, amin az ön segítségével szépen át is jutottak, de hát érkezett a járőr.

Fake news és ferdített valóság. Lehet, hogy a tevékenységem okot adott jogi eljárásra, de nekem mégis oly tiszta a lelkiismeretem, mint a kristály.

Az édesapja Amerikába segítésétől hogyan jutott a három apácáig?

Úgy, hogy közben teljesen önzetlenül rengeteg magyar embernek segítettem jobb megélhetéshez jutni.

Szakmányban mentette át az újvilágba az ambiciózus magyarokat?

Akkoriban erős magyar közösség élt Amerikában, sok becsületes magyar embernek nem volt letelepedési papírja, és gyorsan híre ment, hogy ha a hozzátartozód elakad a papírmunkával, keresd az Andrást, segít.

Ingyen?

Sose kértem cserébe semmit. Amolyan vagányság volt részemről, hogy átnavigálom a nagymamát bébiszitterkedni, a szerelmesnek a párját, férjnek a feleségét, és így tovább. Ha kértek, annyit mondtam, „egye meg a fene, csak vasárnap legyen, mert hétköznap és szombaton dolgozom”. Akkoriban magyar családok sokszor csak így tudtak találkozni, akár egyesülni. Szeleburdi voltam igen, de szerintem ez bocsánatos bűn.

Komoly mutatvány volt átjutni a zöldhatáron?

Előtte voltunk szeptember 11-ének, Kanada felé gond nélkül utazhattál, befele kicsit nehezebb, de nem volt vészes.

A lebukás keresztbe törte az amerikai álmát, karrierjét.

Lehet mondani. Pedig jól álltam, éjjel-nappal dolgoztam, rengeteg pénzt kerestem, sikerült vásárolnom pár ingatlant.

Ötvenezer dollár, vagyis úgy tizenötmillió forint óvadék ellenében szabad lábon védekezhetett.

Igen.

A menyasszonya, bizonyos Jerelyn Tauber tette le a pénzt.

Ő.

A büntetőeljárás elején feleségül vette az akkor negyvenegy éves nőt. Ön volt huszonnégy.

Annyi.

Papírházasság?

Dehogy.

Szerelem?

Az. Vonzó nő volt. Vadászpilóta volt a szakmája. Én meg voltam a székely hódító.

Két vadász.

Ahogy mondja.

Nem várta meg a bírósági eljárás végét, lelépett Amerikából. Hogyan?

Hazajöttem.

Hivatalosan?

Hazajöttem.

Kanadán át?

Hazajöttem.

Csak nem úszta át az óceánt.

Hazajöttem.

A feleségével együtt?

Ő fél év múltán követett Romániába. A szomszédom Zsögödön, Csíkszereda külvárosában. Magyar állampolgár lett, lovakat tart és exportál Magyarországról Amerikába. Pár éve váltunk, de ma is a legjobb barátok vagyunk.

Ön ma már visszamehetne Amerikába?

Nem próbáltam.

Tervezi?

Nem aktuális. Ideköt az életem és a családom.

Önt a Csíki Sör tulajdonosaként, a Heineken legyőzőjeként, fideszes potentátok pártfogoltjaként ismerni. De míg elért a sörig, számos más bizniszbe is belekóstolt. Melyikkel kezdte?

Pár százezer eurót sikerült hazahoznom Amerikából, abból nem lehetett olyan nagyot rugaszkodni, de arra elég volt, hogy ingatlanfejlesztésbe fogjak. Huszonnégy évesen felépítettem az első nyolcházas lakóparkomat Csíkszeredán, amerikai mintára ikerházakat kicsiny kerttel. Gyorsan eladtam mindet, az árukból kétszer annyi lakást csináltam, annak az árából megint kétszer annyit, és így tovább. Azóta is folyamatosan építek, Csíkban egész utcákat hoztam létre.Hektárokban mérhető a zöldmezősen fejlesztett terület.

Miért pont házépítés?

Rés a pajzson. Gap in the market! Világéletemben az ilyet kerestem. Az emberek igyekeztek ki a kommunisták alatt épült tömbházakból, a kis megtakarításukat kipótolták bankhitellel. Én pedig tálcán kínáltam a megoldást. Ráadásul ebben a szakmában Székelyföldön adott az emberi erőforrás, hiszen mindenki mesterember, mindenki tud falazni, mindenki ács, mindenki ért mindenhez.

Mi volt a következő biznisz?

A vízerőmű-építés.

Az meg hogy jött?

Megkeresett egy román ember tán 2008-ban, hogy szerzett építési engedélyt Hargita megye északi részén egy patakra emelhető vízerőműre, és eladná nekem a papírt pár százezer euróért.

Patakra vízerőmű?

Csalóka ám, mert nagy az esés. Egy székelyföldi patakon egységnyi idő alatt annyi víz folyik le, mint néha a Dunán, kis túlzással. Csapatot szerveztem székelyföldi fiatal mérnökökből, és nekiálltam.

Bős-Nagymaros kicsiben?

Itt nincs duzzasztás. Egy úgynevezett tiroli gáttal megfogjuk a vizet, mondjuk, ezer méteren, a patakmederbe annyit engedünk, hogy még szépen, károsodás nélkül életben tartsa az élővilágot, a többi vizet egy hatvan centi átmérőjű nyomócsőben lejjebb hozzuk pár kilométer alatt két-háromszáz métert, ahol turbinát pörgetünk meg vele. Ha tele a cső, alul, egy ujjnyi átmérőjű kivezető nyíláson akkora a nyomás, hogy egészen kevés befolyó vízzel is eszméletlen energia nyerhető.

Mennyiből jön ki egy ilyen erőmű?

Két-hárommillió euróból megawattja.

Az forintban úgy egymilliárd. Volt ennyije?

Egyetlen erőműre volt pénzem.

Honnan szerzett pénzt?

Bankból. Üzlettárstól. Kapcsolattal. A jó emberek összefognak a nemes célok érdekében.

Hány erőműig jutottak?

Csupán két és félig. De ebben benne van Európa egyik legnagyobb run-of-river vízerőműje. Pedig már az első évben közel húszra szereztem építési engedélyt. Lényegében az összes alkalmas székelyföldi patakra.

Min vérzett el?

A román titkosszolgálat közbelépett: hazugságokkal ellenem hangolta a saját székelyeinket, azzal, hogy kiirtom a patakok élővilágát. Még tüntettek is! Pedig csak Svájcban több ezer ilyen erőmű működik gond nélkül, noha ott eléggé vigyáznak a természetre. Mi is tökéletes hallépcsőket építettünk. Aztán persze kiderült, hogy sokszor azok is tüntettek, akik feketén a patakba vezetik a víkendházuk szennyvizét és félnek, hogy ez kiderül.

Miért gáncsolja önt a román titkosszolgálat?

Mert az erőműveimmel ellátnám egész Székelyföldet árammal. És a románoknak nagyon nem érdekük Székelyföld energetikai függetlensége. A harmadik, a Homoródra készülő erőművünket azzal blokkolta a prefektus, hogy nem kérdeztük ki a közvéleményt, ezért nem érvényes az építési engedélyem. Két évembe telt, mire bírósági döntést szereztem arról, hogy az engedély igenis érvényes, de akkor már cseszhettem.

Miért?

Mert változott a támogatási rendszer. Egy ideig az állam kedvezményes áramátvételt a garantált zöld energiatermelőknek, de ez megszűnt, így a beruházás kétszer annyi idő alatt hozta volna vissza az árát.

Ennyit nem ér meg Székelyföld energiafüggetlensége?

Ez így már meghaladta a lehetőségeimet. Így is egymillió eurós kár ért. Mivel minden patak más, mindenhová egyedi berendezést kell gyártani. A homoródi ötinjektoros turbina speciálisan arra az esésre és vízhozamra való, sehol máshol nem használható.

Olvasom, a turisztikában is megmártózott.

Vettem pár éve Pesten egy bérházépületet a Halászbástya alatt, a Szeder lépcső lábánál. Felújítottam, természetesen székelyekkel, és négycsillagos szállodát csináltam belőle. Miután a Bookingon hamar jó ratingre tett szert, tavaly eladtam egy debreceni szállodatulajdonosnak.

Még a vírus előtt szállt ki. A legjobbkor.

Nem rosszkor.

Igaz, hogy nyúllal is bizniszel?

Enyém Románia legnagyobb nyúlfarmja.

Mennyi az egyéni nyúlcsúcsa?

Darabra? Ötezer.

Jó üzlet?

Jó üzlet lenne, ha tisztességes piacon működhetnék.

Tisztességtelen a nyúlpiac?

Ha nem trükközöl, kiszorulsz. Én annyiból csinálok egy kiló nyúlhúst, amennyiből a portugálok meg a spanyolok előállítják, lefagyasztják, beutaztatják, és a multi ráteszi az árrését.

Hol a trükk?

Ott, hogy antibiotikumokkal felfújják a nyulat, én meg táppal, zölddel etetek.

Miért nem fúj ön is?

Mert az nem tisztességes, nem egészséges.

És most mi lesz a farmmal?

Próbálom átalakítani. Több verzió hever az asztalomon, valószínűleg a viperafarm a megoldás. Az egyik homoki viperafaj mérgére vevő a gyógyszeripar, csakhogy az országok zömében tilos orvosi felhasználásra tartani egzotikus állatot, Romániában viszont szabad. Ez a rés a pajzson.

Mit rejteget még a portfolió?

Létrehoztam egy start-upot és egy applikációt a halál utáni kommunikációra… Min mosolyog?

Galla Miklósnak van egy olyan poénja, hogy: „Vajon van élet a halál után? Van. Gondoljunk csak Bachra, Mozartra vagy Elvisre. Ők már sajnos elhunytak, mi viszont élünk! Tehát van élet a halál után.”

Az én termékem komoly, az a neve, hogy Message To The Future Bank, tavalyelőtt vezettem be az amerikai piacra, de egyelőre még under construction.

Honnan az idea?

Eszembe jutott, milyen büszkék lennének rám a nagyszüleim, és ha lenne rá technikailag lehetőség, biztosan üzennének nekem a túlvilágról. És megalkottam egy applikációt, amivel message hagyható az utókor számára. Ön videóra rögzíti az üzenetét, amit mi kódolunk, Amazon-szervereken tároljuk, s meghatározott időben deliveryzzük annak, akit megjelöl. Full service.

Ki a célcsoport?

Tipikusan az amerikaiak, mert ők „romantikusak”. Közülük is azok, akik túl életük alkonyán úgy érzik, üzennének a szeretteiknek. Mondjuk a halál utáni első karácsonyra. Vagy minden karácsonyra. Esetleg kerek születésnapra. Vagy csak úgy elmondanának valami fontosat, de nem most.

Hol tart az ügy?

Csináltam egy irodát Amerikában, keresem a rést a pajzson. Ügynököket vettem fel, akiket Magyarországon tréningeltünk. Sajnos, mint minden start up, tőkehiánnyal és termékbeágyazási problémával küzdünk. Épp a CNN-nel próbáltam tavaly év végén tető alá hozni együttműködést, ígéretesnek tűnt.

Mit keres az ön formálódó, egyelőre kicsiny üzenetüzletében egy amerikai tévéóriás?

Berlusconi is gyakran kombinálta a médialehetőségeit az equityvel. Globális kampány kell a termékre, a CNN ehhez megfelelő partner lehet, hiszen minden egyes percben elér négyszázmillió tévékészüléket világszerte, ideális felület az áttöréshez, a globális márkaépítéshez. Ők is jól járnának, megkapnák a cég egy részét. Tárgyalunk, nem idegen tőlük ez a konstrukció. Kell egy big great story, amire ráfűzzük a messaginget, és jöhetnek a reklámspotok olyan nagynevű színészekkel, mint Morgen Freeman.

Beszéltek Morgen Freemannel?

Még nem, de több reklámot gyártottunk már Amerikában. Mondom, under construction vagyunk. Folyamatosan fejlesztünk, változtatunk.

Próbáltuk eladni a terméket a katonaságnak és a rendőrségnek, hiszen ők vannak leginkább kitéve annak, hogy reggel elmennek dolgozni, aztán este nem érnek haza, és biztosan van mondanivalójuk a szeretteiknek, amit hátra akarnak hagyni, de egyelőre nem jártunk sikerrel.

A legújabb fejlesztésünk a charity felé mozdul, Amerikában nagyon megy a fundraising, hogy például vesz az ember egy mikulásvirágot hat dollárért, a cég eladja tízért, a különbözetből segítenek egy csoportot. A Messaging To The Future is mehetne így: vegyél egy kupont, add valakinek, aki használja a terméket, mi pedig támogatunk belőle egy másik nemes célt. Egyfolytában agyalunk. Biztos vagyok benne, hogy a terméknek van helye a piacon.

Mesél még?

Csináltam kriptovalutát, még a koronavírus előtt.

Bejött?

Minden biznisz nem jöhet be. Pedig sokat dolgoztam vele, vittem fórumokra, kiállításokra, még Japánba is kiutaztunk.

Mi az, hogy kriptovaluta? Összefoglalná két mondatban?

Digitális, virtuális valuta, több száz fajtája létezik. Transzparens, biztonságos. Az fektet ilyenbe, aki átlátja az IT-világot, és elhiszi a kibocsátónak, hogy sikeres lesz a cég.

Mennyit bukott?

Úgy félmillió eurót.

Azt már ön is megérzi?

Azt már meg.

Mekkora a vagyona?

Nem tudom pontosan. Sose számolom.

Befér a magyar top 100-ba?

Nem tudom.

Mikor fog beférni?

Nem tudni.

Mit szúrt el a kriptovalutánál?

A timingot. Az üzletnél nemcsak az ötlet számít meg a kraft, az erő, a szenvedély, ami mögötte van, hanem az időzítés is. A kriptovalutával elkéstem, mire elkészült a fejlesztésem, tőlünk függetlenül bedőlt a teljes piac.

Nagyon bánja?

Egyáltalán nem. Rengeteget tanultam belőle. Minden bukásomból rengeteget tanultam.

Sikeres vagy sikertelen bizniszből volt több?

Kell pár sikertelen ahhoz, hogy beüssön egy sikeres.

Sportsikerrel is büszkélkedhet. 2015 októberében Csíkszentsimonban megdöntötte a drón lebegési világrekordot: az ön szerkezete egyetlen töltéssel bő két órát maradt a levegőben.

Az nem sport volt, hanem inkább a dróngyártás marketingje.

Hogyan lett önből dróngyáros?

Felkeresett egy székelyföldi mérnök srác, hogy képes lenne megdönteni a világrekordot, de ehhez szüksége van pénzre. Adtam, cserébe azt kértem, hogy hozzunk létre egy ipari és katonai drónokat gyártó vállalkozást. Megcsináltuk mindkettőt. A drónokon kívül egyéb eszközöket is készítünk, például olyan elektromos hátizsákot, ami, ha fölveszi az ember, propellerrel tolja, például sízés vagy biciklizés közben föl a hegyre. Remek csapatot raktunk össze, melyet nemcsak a fizetés motivált, hanem az is, hogy do something, vigyük sikerre közösen az ideát. Komoly kudarcként élem meg, hogy célunkat az én szellemi, eszmei vezetésemmel három év alatt sem értük el. Pedig igyekeztünk. A drónok kilencven százalékát Szentsimonban gyártottuk, a legapróbb alkatrészeket is 3D nyomtatóval csináltuk. A termékkel Indonéziától Szingapúron át Ománig jártuk a világot, de sehol sem tudtunk eladni. Romániában eleve nem volt esélyünk, hiszen ott nemzetbiztonsági problémának minősülök. Jöttünk Magyarországra is, a közlekedésrendészettől kezdve a kéményseprőkig minden elképzelhető helyen pazar bemutatót tartottunk. De itt se kellettünk, mert mindenki kínai drónt használ.

Olcsóbb.

Vagy olcsóbb, vagy nem, mindenesetre rosszabb. És inkorrekt, ugyanis a kínai drón a használó tudta nélkül hazaküldi az infókat Kínába, ipari, mezőgazdasági, logisztikai, úthálózati, mindenféle adatokat. Ami szimpla kémkedés.

Min keresztül küld? Műholdon, neten?

Nem hisz nekem? Szívesen megmutatom az erről szóló amerikai titkosszolgálati jelentést.

Hogyan kerül önhöz egy amerikai titkosszolgálati jelentés?

Terjed a neten.

Drón-ügyben mit vár Magyarországtól? És azt a valamit kitől várja?

Ha eladnánk, teszem azt, a közlekedésrendészetnek néhány tucat drónt, akkor megszűnne az a kellemetlen helyzet, hogy egyre csak nyomni kell a cégbe a pénzt. Megterhelő ám folyamatosan azt hallgatni, hogy „András, itt a hónap vége, szükség van húsz-harmincezer euróra.” Ez nem mehet a végtelenségig.

Őszintén szólva kissé haragudtam egyes magyarországi felső vezetőkre, hogy nem látták meg a lehetőséget a székely fejlesztésű világelső drónjaimban. Ha vezetők ténylegesen segíteni akarják az erdélyi magyarságot, akkor jobban észre kell venni az ilyen helyi történeteket. Vannak olyanok, akik még ma is skanzenként tekintenek Erdélyre, jönnek, és az az elvárás, hogy mindenki legyen székely viseletben, legyen bajusza, legyen kalapja, amikor elhaladunk mellette autóval, integessen, aztán invitáljon be magához tehénkét simogatni, pálinkát iszogatni. Néhányan még mindig azt gondolják, hogy „a székely ember kicsit egyszerű, de jól tudunk rajt’ mulatni”. El kéne végre felejteni ezt az alapállást.

Még csak nem is támogatást kértem, hanem azt, hogy vásároljanak piaci áron a mi valóban kiváló minőségi termékünkből. Aztán a minap megtörtént a tragédia: a fejlesztőmérnököm karikás szemmel elém állt, hogy visszautasíthatatlan ajánlattal kínálta meg egy multi. Én meg ott maradtam egy csapat vezér nélküli mérnökkel. De nincs minden veszve, hiszen mi tartjuk a világrekordot, és biztos vagyok benne, hogy az ebben az iparágban dolgozó óriásoknak sok pénzt megér házon belül tudni a céget, mely birtokolja a címet. Keresem a vevőt.

Ha a drónok kapcsán haragszik is a magyar kormányra, sörügyben van miért hálálkodnia Orbán Viktornak. De kezdjük onnan, hogy hogyan keveredett a sörüzletbe.

Ez is rés a pajzson. A piaci trendet követve észleltem, hogy világszerte teret nyer a kézműves sör, és hogy az emberek rádöbbennek: tud ez az ital jobb lenni annál, mint amit évtizedeken keresztül megszoktak. Megkóstoltam és jött a wow! pillanatom. Ha lehet mondani, szerelem volt első „ízlelésre”. Épp árulták a csíkszentsimoni szeszgyárat. Még a második bécsi döntés után épített a magyar állam, hogy legyen, ami felvásárolja a csíkiak termelte krumplit, aztán a kommunizmus alatt, az ötvenes évektől ez lett a Hargita megyei ásványvíz- és sörgyár székhelye. A forradalom után privatizálták, az új tulajdonosnak jobban megérte rombolni, mint építeni, azaz eladni a gyárban lévő vasat, rezet, mint inkább sört és szeszt főzni, ásványvizet palackozni. Apránként lebontott, tönkre tett mindent, még a tartályokat is elkótyavetyélte. Sőt, eladásra kivágatta az áthidaló vasgerendákat, bármikor összeomolhattak az épületek, volt belőle közel nyolcvan, a mai napig bontunk, nem kis terület, még saját vasútvonallal is rendelkezett az üzem. A lényeg, hogy lecsaptam rá.

Sokba került?

Százezer eurós nagyságrend. Volt annyim.

Korábban volt bármi köze a sörhöz?

Olyannyira nem, hogy az életem addigi bő negyven évében összesen nem ittam meg húsz üveg sört.

Hanem mit ivott?

Mikor mit. Inkább csak semmit.

A romos sörgyárából 2017-ben háborút indított a hatalmas Heineken ellen. Kezdő, kicsi sörösként páros lábbal szállt bele az önnél ezerszer nagyobb multiba.

A magamfajta akkor áll bele valamibe, ha igazságtalanságot érez. De akkor mindig.

Mi volt itt az igazságtalanság?

Csíkban évszázadok óta gyártanak sört. Ez Erdély leghidegebb pontja, hatalmasak a telek, nem terem meg a gyümölcs, a zöldségből is csak a krumpli, a gabonából pedig pont a sörgyártás egyik alapanyaga, az árpa. A sör másik fontos összetevője a víz, abból is jól állunk, hiszen bővizű forrásaink kristálytiszták.

Szóval lényegében sörfőzésre teremtette ezt a vidéket a Jóisten.

Az 1990-es rendszerváltás után a Heineken vette át a romániai sörgyártást, övé lett egyebek mellett a csíkszeredai nagy sörgyár is, de, miként a kommunisták, úgy a multi is kerülte a csíki sör nevet, inkább megtartotta a megszokott Ciuc elnevezést.

Ami magyarul azt jelenti, hogy Csík.

De a románt használták és a két brandet nem lehet összekeverni! A csíki ember ezzel együtt természetesen nem ivott mást, csak Ciucot, hiszen az mégiscsak itt, a mi vizünkből készül. Egészen addig, míg a Heineken el nem kezdte Románia-szerte gyártani a Ciucot, rosszabb alapanyagból, rosszabb mentalitású emberekkel. És onnantól a csíki ember a kocsmában nem tudhatta, hogy amit kap, azt Csíkban főzték, vagy valahol román részen.

Ez volna az igazságtalanság, ami ellen lázadni erkölcsi kötelesség?

Lázadni kellett.

Hogyan lázadt?

Fogtam magam, és az alicantei központban uniós védjegyet szereztem a Csíki Sör márkára. Jogi rés a pajzson! Elismerem, kicsit csibészes megoldás, de itt, ha nem vagy csibész, véged.

Miért nem Romániában védette le a márkát?

Ön szerint megkaptam volna?

Nem?

Nem ám.

Miért nem?

Mert felfigyeltek volna rá, jegelik a kérelmemet, szólnak a Heinekennek, az is beadja, s valahogy az övé ér előbb oda. Magának fogalma sincs, Romániában hogy mennek a dolgok.

Ezek szerint úgy, ahogy Magyarországon.

Románia sokkal keményebb világ. Amint beadtam az uniós kérelmem, a Heineken levédette Romániában a Csíki Sört, aztán elérte, hogy elnöki rendelet és táblabírósági döntés szülessen arról, hogy én használom törvénytelenül a nevet. Az indoklásban az állt, hogy a helyi döntés felülírja az unióst. Természetesen fellebbeztem, és némi huzavona után végül meghátrált a Heineken.

Ez volt nekik a tanulópénz, fejlődtek is sokat mentalitásban: korábban kizárólag románul reklámoztak, most meg már magyarul is, sőt, a Hargita sörükre rátették a székely kaput. Vagyis megtanítottam magyarul egy multit Romániában. Azért ez már valami, nem?

A névvita idején ön „Igazi Csíki Sör” címkével látta el a Csíkszentsimonban készülő italt. Miért?

Mert az az igazi.

Ami a Heineken olvasatában azt jelentette, hogy az ő Ciucuk nem igazi sör.

Méltányoltam az észrevételüket, és a megállapodásunk részeként nagyvonalúan lemondtam az Igazi jelzőről.

És „Igazi Csíki Sör” helyett „Tiltott Csíki Sör” került a címkére.

Ez engedmény.

És csibészség.

Az is.

Kóstolgatós marketing.

Kedvelem ezt a műfajt. Amikor megíratták rólam, hogy fiatalkoromban embert csempésztem, kinevettem őket, és előálltam a „Csíki Csempész” párlat családdal. Hadd nevessenek ők is.

Ismerős politikusi mentalitás. Tudja, kikre emlékeztet a magyarországi politikusok közül?

Na!

A fizimiskája olyan huncutul lázárjánosos. A harcmodora pedig mint Orbáné.

Amennyiben?

Előszeretettel és átgondoltan kötözködnek önöknél sokkal erősebbekkel. Ahogy a miniszterelnök beszól Brüsszelnek, flegmázik a néppárti elnökkel s még a német kancellár asszonnyal is, úgy ön egy kis sörfőzde fejeseként mosolyogva cinkeli a giganagy Heinekent. Kétségtelenül hordoz veszélyt ez a taktika, de ha reagál a másik, azzal elismeri partnernek, magához emeli önt.

Hízelgő, hogy a miniszterelnökhöz hasonlít. De azt meg kell jegyeznem, hogy nem vagyunk annyira kicsik.

Mégis „manufaktúrában gyártott kézműves sörként” marketingeli a Csíkit.

Adóügyi szempontból két kategória létezik: a kicsi és a nagy. Mi a kicsi fölső határát közelítjük, de alulról.

Három éve napi negyvenezer literes kapacitásról számolt be. Azért az már ipari mennyiség.

Nem igaz. Nyugaton számos, nemzetközileg is híres kézműves sörfőzde többször annyi sört gyárt, mint mi, azokra mégse mondja senki, hogy „ipariak”. Mi amúgy még ma sem használjuk ki a teljes kapacitásunkat. Így is annyi sört adunk el Magyarországon, mint az összes többi nyolcvan kézműves sörkészítő összesen.

Növekszenek?

Lassan. Saját disztribúciós hálózatot építettünk föl először Székelyföldön, aztán teljes Erdélyben, majd Magyarországon, és immár Szlovákiában és Szerbiában is terítünk. A receptjeink egyedülállóak, a technológiánk príma. Sorra nyitjuk a Csíki Sörözőket. A szupermarketekből és az éttermekből viszont kiszorítanak a multik, akik arra kényszerítik a tulajdonosokat, hogy minél kevesebb sörfajtát tartsanak. Van vendéglős, aki a minőség tisztelete miatt beenged pár rekesz Csíkit, de eldugja a raktárban, és kitöltve hozza ki a törzsvendégnek. Nehogy bukja a multival a szerződését.

Tán az is számít az eladásban, hogy Csíki majd’ duplájába kerül, mint a multik sörei.

Úgy könnyű olcsónak lenni, hogy a multi elavult, leamortizált berendezéseken termel, ráadásul nem is igazi sört főz.

A kóstolgatós marketing jegyében szokott ön ennél durvábbakat is mondani, olyanokat, hogy „a magyarországi söripar, a nagyipari sörgyártás arról szól, hogy mérgezik az embereket”.

Mert tényleg mérgeznek! Nem sört főznek, hanem vegyészkednek.

Mi kizárólag a három klasszikus alapanyagot használjuk: a sörárpát, a komlót és vizet. Valamint egy kis élesztőt az erjesztéshez. Ezzel szemben az ipari sör minimum húsz, a gyártási folyamatot gyorsító kémiai adalékot tartalmaz. Fele annyi idő alatt, pótanyagokkal  könnyű olcsónak lenni. Az adalékok zöme pending státuszú, vagyis bizonyos határérték fölött mérgező, és hosszú távú hatásukról máig keveset tudni. Ráadásul a multi hőkezel, pasztörizál, amivel megöli a sört, kiirt belőle rengeteg értékes anyagot. Mi inkább mikroszűrőkkel oldjuk meg a tartósítást, eszméletlenül drága technológia, de nem gyilkolja le a sört.

Térjünk vissza a névvitához. A Heineken meghátrálásában döntő szerepe volt a magyar kormánynak. 2017 márciusában az Országgyűlés elé került a lex Heinekenként emlegetett törvénymódosítási javaslat „az önkényuralmi jelképek kereskedelmi használatának tiltásáról”. Ami egyebek mellett a Heineken logójául választott ötágú vörös csillag használatát is tiltotta volna, egészen brutális, akár kétezer-millió forintos bírságot és börtönbüntetést helyezve kilátásba a törvény megsértőivel szemben. Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter egy kormányinfón azt üzente az akkor már két éve a kormány stratégiai partnerének számító magyarországi Heinekennek: érjék el, hogy a romániai Heineken ne piszkálja a magyar szimbólumokat. Ilyen átlátszó gazdasági zsarolás ritkán esik meg demokráciában. Lázár azzal a lendülettel gyárlátogatást tett Csíkszentsimonban, fotósok előtt koccintott önnel, amit ön úgy kommentált, hogy: „A gyalogság nehéztüzérségi támogatást kapott.” Eltelt kis idő, és a Heineken baráti jobbot nyújtott önnek, minek következtében Csíkban maradt a Csíki Sör, Magyarországon pedig maradt a vörös csillag a Heinekenen.

Nem tudom, összefüggnek-e ezek a dolgok.

Akkor elmesélem azt is, biztos ismeri a sztorit, hogy a krízis idején a Heineken magyarországi vezetője és a holland nagykövet audienciát kért s kapott Lázár Jánostól. A főminiszter – csak hogy mindenki tudja, hány kiló – az utolsó pillanatban egyik kollégáját küldte a megbeszélésre, aki miután meghallgatta a panaszáradatot, annyit mondott, hogy: „Uraim, befelé jövet látták, a Parlament épületén milyen zászló lobog a magyar mellett? A székely.” És elköszönt. S ezzel a kérdés el volt intézve.

Hm. Tényleg volt ilyen? Jó. Nem mellesleg minden tiszteletem azoké a magyar vezetőké, akik magyar intézményekre kitűzik a székely zászlót.

Ezek szerint nem hallotta a lázáros sztorit?

Persze hogy nem.

Azt hinné az ember, hogy akinek diplomata útlevele van, mindenről értesül. Ön pedig már tavaly óta rendelkezik ilyen dokumenttel. Kivel kell jóban lenni és mennyire, hogy diplomata útlevélhez jusson az ember?

A diplomata státusz inkább feladat, mint kiváltság. Amúgy meg vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek velünk.

Ez valami székely vicc poénja?

Nem, a valóság. Számos gazdasági szereplőnek van diplomáciai státusza is. Amúgy mi a diplomácia egyik legfontosabb feladata? Hát nem a gazdaságfejlesztés? Nem ismerek vállalkozót, aki gazdaságilag annyit letett az asztalra Székelyföldön, mint én. Az elmúlt húsz évben a partnereimmel közel negyvenmillió eurót fektettem a régióba, százaknak adok munkát, megélhetést, ráadásul nem titkolom a nemzeti identitásomat.

Hogy jön ide az ön nemzeti identitása?

Úgy, hogy minden egyes nap húsz-negyvenezer palackra teszem rá a székely zászlót. S ez épp elég indok arra, hogy ne szeressenek. Még szerencse, hogy nem vagyok ijedős.

Én se. De az nyugtalanít, hogy amióta az útlevélről beszélünk, nyitogatja-csukogatja a bicskáját. Csak úgy csattog. Nekem jelez vele?

Majd kiderül az interjú végén.

Szép bicska.

Szép hát.

Van története?

Minden bicskának van története.

Ezét elárulja?

Nem jut eszembe. Elég sok bicskám van. S elég sok történetem.

Pszichikai hadviselés?

Dehogy.

A kisujja mitől olyan görbe? Kosár- vagy kézilabda-baleset?

Egyik se. A kisfiamnak olyan romantikus mesét találtam ki, hogy motorbaleset ért, abban ficamodott ki, de valójában az a helyzet, hogy szobafestő koromban mindig erre akasztottam a vödröt, és így maradt.

Ez is mese, csak az újságnak?

Nem, ez már az igazság.

Csak csattogtatja azt a bicskát.

Ön a ceruzáját forgatja, én meg a bicskámat. Mindenki azt a fegyvert, ami adatott neki.

Ön is manuálisan fixált?

Nem tudok róla.

Váltsunk témát?

Válthatunk.

Nem biztos, hogy jobban jár.

No.

Építkezik.

Igaz.

Csipszgyárat és malátafeldolgozót húz fel a csíkszentsimoni sörgyára mellé, komoly költségvetéssel: 8350 millió forint lesz a beruházás vége, ebből, a hírek szerint, kétszer 1700 milliót a magyar állam ad vissza nem térítendő támogatásként. Gáláns ajándék, többet ér, többe is kerül, mintha akár ezernyi drónt vásárolnának öntől.

Sok száz erdélyi vállalkozás részesül magyar költségvetési támogatásban ahhoz, hogy fejlesszen és munkahelyeket teremtsen.

A támogatásokra százmilliárd forintból magánalapítványt hozott létre a magyar kormány Marosvásárhelyen, így zárva el a magyarországi nyilvánosságtól, hogy kinek ad a pénzből. Ön ismer olyat, aki önnél többet kap?

Nem tudom, más mennyit kap. Azt viszont igen, hogy az én kipécézésem valakiknek jól jön.

Kiknek?

Kérdezze meg az újságírókat, akik gyártják ellenem a cikkeket, hogy kinek dolgoznak. Mert valakinek dolgoznak, az biztos. És az is biztos, hogy valahonnan kapják a fizetésüket.

Alighanem attól a laptól, ahol megjelennek azok a cikkeik.

Ki merem jelenteni: ezek az emberek árulók! Itt az idő, hogy az erdélyi emberek rámutassanak mindazokra, akik a székelyföldi magyarság és a székelyföldi megmaradás ellen kampányolnak.

Ami cikket olvastam önről, abban nincs kampányolás se a székelyföldi magyarság, se a székelyföldi megmaradás ellen. Azokból a cikkekből az olvasható ki, hogy önt egyrészt személyesen, másrészt a cégein, tulajdonostársain keresztül szoros kapcsolat fűzi a Fideszhez. Azt dolgozzák föl ezek a cikkek, hogy a fideszes kontaktjaival, vagy ahogy ön fogalmazott, a „nehéztüzérséggel” a háta mögött multit győz le, diplomata útlevelet szerez, milliárdos támogatást kap magyarországi közpénzből.

Ezek a cikkek belém rúgnak. És én nem tudom megérteni, miért kell belerúgni egy innovatív, a székelység megmaradásért küzdő vállalkozásba.

Az nem belerúgás, hanem tájékoztatás, ha az újságíró megosztja az adófizetőkkel, hogy a kormányunk mire fordítja az adóforintjainkat.

A cikkek többsége hamis, vagy ferdít, csak azért, hogy negatív színben tüntessen fel.

Például?

Lásd a táncos lányok.

Akik, ugye, apácák voltak.

Pont annyira, mint sztriptíztáncosok. Ami most miért érdekes? Miért pont most érdekes? Be akarnak mocskolni, kotornak utánam, találnak valamit, felnagyítják, elferdítik. Az a lényeg, hogy hírbe hozzanak. Pedig arról is írhatnának, hogy íme, itt egy Székelyföld felemelésén fáradozó vállalkozó, aki hasznot hajt a nemzetnek.

Van, aki olyat ír. Más meg azzal foglalkozik, merre jár a magyarországi közpénz. Hogy aztán lehessen vitatkozni olyanokon, hogy a kétszer 1700 milliónak az ön csipszüzemében van-e a legjobb helye. És lehet, arra jutunk, hogy igen. Vagy arra, hogy inkább a székelyföldi oktatásba, kultúrába kéne betolni ezt a hatalmas összeget. Vagy a kárpátaljaiba. Vagy a borsodiba. Ezek értelmes viták. Ahogy az is, hogy meddig terjed a mindenkori magyar kormány felelőssége a határon túli magyarokkal kapcsolatban: csupán a nyelv és az identitás megőrzésébe segítsen be, vagy az is dolga, hogy gazdaságilag terjeszkedjen, és külhoni magyar vállalkozókat támogasson, akik amúgy nem a magyar költségvetésbe adóznak. Ez is értelmes vita lehetne. Miként az is, hogy rendben van-e, hogy a magyarországi közpénzzel támogatott határon túli magyar vállalkozók egy adott magyar párthoz kötődnek, oda hálásak, oda lojálisak. Mindezen viták és a tisztánlátás alapja, hogy egy újságíró kitúrja és megírja az 1700 milliókat.

Még mindig nem értem, miért jó, ha korommal mázolnak össze, mindenféle bűnözőnek festenek le! Hát nem az kell legyen minden jóérzésű magyar célja, hogy Székelyföld kézműves társadalmát ipari társadalommá alakítsuk, és létrehozzunk fiatalokat megtartó munkahelyeket?! Munkahelyek nélkül nem marad más Székelyföldön, csak elvándorlás és üres házak a települések szélén. Én tényleg ujjal rá tudok mutatni ezekre a kormozó újságírókra! Szívem szerint megnevezném mind a négyet, név szerint, aztán elhívnám őket szüreti bálba, Simonba. És nem házasember bálba hívnám!

Miért nem abba?

Nem véletlenül!

Nem értem.

A házasember bálba a férfi asszonnyal megy.

És?

És oda az tud jönni, akinek van felesége.

És?

Akinek van normális párkapcsolata, na.

Ja, hogy buzizni tetszik a kollégát? Aligha befolyásolja bárki emberi, újságírói kvalitását, hogy az azonos vagy az ellentétes nem képviselőjével él, bújik ágyba.

Én se ezt mondom. Csak azt, hogy jöjjenek el Simonba egy sima szüreti bálba és találkozzanak a helyi emberekkel. Azokkal, akik életébe az említett fejlesztések lehetőségeket hoztak és hoznak. Nézzenek bele az ő szemükbe. Lássuk, mi lesz.

Mi lesz?

Isten őrizz, hogy olyan szándékom legyen, hogy bárki orrba verje az illetőket. De ahogy ön is említette, Székelyföld őszinte világ és néha nem árt, ha valaki a valóságot és az eredményeket is látja, nem csak a kanapén ülve írogat cikkeket.

Szóval kapnának.

Meglehet. Tudja, úgy születnek a cikkek, hogy engem senki meg nem kérdez. Az egyik vízerőmű kapcsán írták, hogy az úzvölgyi katonai temetőig vezettem a csövet. Vettem a fáradságot, felhívtam az újságírót, és mondtam, hogy ez tényszerűleg nincs így. Azt felelte, hogy azt a cikket nem is ő írta, csak átvették egy másik laptól. Hát jó, akkor írjátok! Arról szól a mai újságírás, hogy felelőtlenül, kopipészttel kimásolunk egy sztorit, le se ellenőrizzük, kitesszük, befeketítjük még azt is, aki küzd székelyföldi megmaradásért?! Ezért mondom, hogy meg kell nevezni a Székelyföld fejlődése ellen dolgozó újságíró Soros- és Bukarest-fiúkat.

Ha azt írta a cikk, hogy ön a katonai temetőig vitte a csövet, miközben nem addig vitte, akkor helyreigazításra kötelezendő az is, aki írta a cikket, meg az is, aki átvette. De ez tök más ügy, mint amikor a közpénz nyomába erednek. Amúgy meg: Soros- és Bukarest-fiúzni és buzizni méltatlan, mert nem a leírt állításokkal foglalkozik, hanem személyeskedik, hiteltelenít, a lényegről tereli el a figyelmet.

Szemétkednek! A kollégáim a karantén alatt csináltak egy ártatlan reklámvideót a Csíki Sörnek, amit ezek az újságírók etnopornónak minősítettek. Érti? Etnopornónak! És a Csíki Sör marketingje mélypontjának! Majd’ elsírtam magam, úgy bántott.

„Kolbászolni – csíki sörös lányok karanténban” felirattal indul az a videó, melyben az ön munkatársnői láthatók népviseletben. Népzenei aláfestéssel, diszkrét néptáncos mozdulatokkal nyit a klip, aztán a hölgyek kortyolnak különböző Csíki sörökből, amitől egyszeriben, mondjuk úgy, beindulnak. Az irodavezető épp úgy, mint a közkapcsolati asszisztens, a franchise chef, a PR vezető, a kereskedelmi vezető, a számviteli vezető, a főzőház vezető, a titkárságvezető, az ajándékbolt üzletvezető, mindannyian: ledobják a mellényt, aztán bekócosodnak, melltartót, alsószoknyát, pocit villantanak, ki miben erős, egyikük mögött még egy vetett ágy is föltűnik. Elég sok csíki elfogyasztása után akár férfiasan viccesnek is érzékelhető a kisfilm, ha feles is van, nem egy, akkor akár szexinek is. Józanul viszont azt mondja rá az ember, hogy pronyó.

Nem igaz. Mi volt abban etnopornó?! Nincs abban a videóban semmi. Kicsit kéjesek az asszonyok, aki szingli, jobban, s aki kevésbé szingli, kevésbé. Ha bekapcsoljuk a tévét, bármikor többet látunk, mint a videóban. Az a helyzet, hogy szellenteni sem tudunk úgy, hogy valamit ne írjanak rólunk.

Mindenesetre célt ért ez a minimális költségből készült reklám, hiszen nézik, bekerült a sajtóba, sőt, rengetegen a cikkből kattintották le, mi is beszélünk róla. Ön pedig van olyan rutinos, hogy most is lendületesen promózza a promót.

Szerintem az lenne helyes, ha elnézést kérne tőlem az újságíró. Szívesen körbevezetném a sörgyárban.

Másokat is körbevezetett ott, köztük Lázár Jánost, Varga Mihály pénzügyminiszter és Tarlós István főpolgármestert.

Más párt képviselői is megfordulnak a gyárban. Nemrég például Ungár Péter járt nálunk. Neki kiváltképpen ízlett a Csíki Krémsör. És a járvány előtt évente nagyságrendben ötvenezer ember látogatott meg minket. Bárkit szeretettel látunk.

Azok a palackok is onnan kerültek ki, melyeket Németh Szilárd rezsibiztos a saját képével fölülmatricázva osztogatott Csepelen a 2018-as országgyűlési kampányban. Kért erre engedélyt öntől Németh Szilárd?

Ön kér tőlem engedélyt, ha meg akar inni egy Csíki Sört?

Ha nem kocsmában, hanem kortesben innám, pláne Csíki Jocira matricázott palackból, bizony kérnék.

Ha politikus lennék, én se Heinekent osztanék kampányban, hanem Csíkit. Most ünnepélyesen megígérem, hogy önre se haragszom meg, ha vesz háromezer palack Csíki Sört, rárakja az arcképét, és elosztogatja. Németh Szilárd is hadd osztogassa! Mi ezzel a baj?

Az, hogy ön minden magyarországi polgár közpénzéből kap, s közben a Fidesznek tesz gesztusokat. Kiakad jobbára tényszerű újságcikkeken? S azt látja, mit művel a Fidesz-sajtó Orbán Viktor ellenfeleivel? Látta azt a híradós szalagcímet, hogy „Soros György meg akarta ölni az anyját!”? Látta, hogyan buzizták az amúgy családos Vona Gábort? Látta a Karácsony Gergely elleni „alkalmatlan” kampányt? Azok hazugságok. Önről meg jól leírták, hogy embert csempészett, ami igaz. Ha, teszem azt, Gyurcsánynak volna a haverja, és az ő idejében kapott volna tizedannyi támogatást, mint most, már rég szitává lőtte volna a Habony-gépezet, és ön lenne egy utolsó tolvaj migráns, aki még a sörfőzéshez is Sorostól kapja az utasításokat.

Én chipsgyár-pályázatig soha életemben egyetlen fillér közpénz támogatást nem kaptam. Soha egyetlen üzletemet előtte nem finanszírozta semmilyen részben az állam. Minden, amit építettem magántőkéből és bankhitelből valósult meg. A mostani támogatások pedig, amire minden más vállalkozóhoz hasonlóan pályáznom kellett, a lehető legjobb helyre mennek, székelyföldi gazdaságfejlesztésre, munkahelyteremtésre. Ezt miért nem lehet látni?

Lehet látni. Csak közben azt is látni, a Fidesz-kormány hogyan bánik a jórészt az uniótól lehívott pályázati pénzzel, lásd Voldemort, lásd Simonka képviselő negyven százalékai, lásd Farkas Flórián, lásd a vej és az Elios, lásd Mészáros Lőrinc erőműve és hihetetlen meggazdagodása. És ez legkevésbé sem annak kérdése, hogy dobog-e a magyarországi meg az itteni magyar újságíró szíve a székelyföldi testvéreiért. Hát persze, hogy dobog! De hogy a túróba ne mozdulna rá a nem fideszes sajtó arra, ha kétszer 1700 millió kerül egy fideszesekkel fotózkodó vállalkozóhoz!

Miért azt támadjuk, aki csinál is valamit?!

Elfogadja azt a minősítést, hogy ön fideszes?

Egyetlen pártba se léptem be. Középjobb gondolkodású konzervatív ember vagyok. Akinek fontos a szülőföldje, fontos Székelyföld, s fontos az identitás. És hogy egy fontos dologra fölhívjam a figyelmet: zavar, hogy bár az elmúlt húsz évben rengeteg pénz landolt Erdélyben, uniós is, magyarországi is, amiből sok templom le lett festve, sok műemlék meg lett csinálva, sok iskola és iskolaudvar rendbe lett téve, de gazdaságfejlesztésre valahogy eddig nem jutott. Ebben is itt volt az idő változtatni.

Vár öntől hálát a Fidesz?

Most kezdjek el esküdözni, hogy nem?

Mire esküdne?

Bármire. Sok ember azzal magyarázza az önmaga sikertelenségét, hogy a másiknak azért sikerül, mert lop, csal, hazudik, pénzt oszt vissza. Ahelyett, hogy megértené, mennyit dolgozott a másik mindazért, amit összerakott.

És egyet azért tudni kell: addig a percig, amíg meg nem kerestek, mert valaki azt mondta nekik, hogy ez a csíki sörös történet izgalmas sztori, nézzük meg, álljunk bele, mert jól jöhetünk ki belőle politikailag, szóval addig én nem találkoztam velük. Vagyis nem én ültem föl az ő hajójukra, hanem ők ültek föl az én dzsipemre.

Nem véletlenül mondok dzsipet, ugyanis, képletesen szólva, Székelyföldön nincs út, csak helyismerettel igazodni el az erdőben. És én eligazodom itt, és hatékony vagyok, és fölveszem a kesztyűt, és amikor azt ígérem, hogy építek egy gyárat, akkor azt fölépítem, és amikor azt ígérem, hogy fölveszek embereket dolgozni, tényleg fölveszek. Tessék utánam csinálni, tessék előteremteni az önrészt, miközben szembeszállsz az elnyomó erővel, és akkor lehet sorba állni a támogatásért. Románia egyik legnagyobb krumplitározóját építjük Szentsimonban! Ott, ahol az elmúlt két évtizedben sokszor a gazdákra rohadt a burgonya jó része. Mi a helyi gazdáktól vesszük majd a burgonyát, jó áron! Aztán modern, egészséges technológiával snacket gyártunk belőle, csipszet, müzlit, extrudált terméket, még babakaját is. A multikkal ellentétben mi nem mérgezzük majd a népet a határértéket alulról épphogy karcoló karcinogén adalékokkal.

Nem bír magával.

Bíróság előtt is vállalom: aki a következő két évben elfogyaszt napi két zacskó csipszet a multitól, az rákban meghal.

Mindent megtesz, hogy bepereljék.

Azt én nagyon szeretném. De nem perelnek, mert igazam van.

Ügyes.

Tessék már észrevenni, hogy én, miközben mellesleg intézem a marketinget is, üzemeket építek, ami ám csak repülőgépről nézve egyszerű cselekedet. Olyan helyismerettel rendelkezem, mint kevesen. Pénzt szerezni, csarnokot húzni fel, gépeket vásárolni komoly munka, de én hozom a tudást is, magam mellé állítom a csúcsszakembereket. A csipszüzemhez megtaláltam a Chio egykori magyarországi termelési igazgatóját, hetvenvalahány éves bácsi, annak idején agyontréningezték, a kisujjában a szakma, és most átadja nekünk a know how-t. A sörgyáram se tartana ott, ahol, ha a sörfőző mesteremnek tizenévvel ezelőtt nem adtam volna el egy házat, amiből olyan bizalmi kapcsolat szövődött, hogy el tudtam hozni a multitól.

Azt hogyan csinálja, hogy miközben gyalázza a csipszes meg a sörös multikat, a minap elérte, hogy a Heineken megvásárolja majd a szentsimoni gyártól azt a malátát, ami önnek nem kell?

Helyismeret és kapcsolatok.

Hülyét csinált belőlük, aztán üzletet köt velük. Bravúr.

A multi is jól jár: nem száz kilométerekről érkezik az alapanyaga, így szállítási költséget spórol, plusz helyiként árulhatja a termékét, és elmondhatja, hogy támogatja a csíki közösséget.

Kellemetlenkednék még egy csöppet, remélem, nem kapja elő ismét a bicskáját.

Nézzük.

Olvasom, hogy 2018. május 16-án behatoltak a Csíki Sör magyarországi irodájába, több tízmillió forint tűnt el a páncélból, a záron nem volt külsérelmi nyom. A rendőrök bő két héttel később elfogtak egy P. I. monogramú román állampolgárt, aki elismerte a betörést, és azt vallotta: „Andrással megbeszéltem, hogy ott a kulcs, és megmondta, hogy melyik helyiségbe menjek be és feszítsem ki a szekrényt, reggel menjek. Ő külföldön lesz, és feszítsem le ezt a szekrényt, ott lesz a pénz, azt vigyem el, mert a sógorával haragban van, vita van köztük.” A papír szerint ön ez az András.

Fake news! Elképesztő hazugság! Ki képes olyat kitalálni, hogy kirabolom, vagy kiraboltatom a saját irodámat?!

Nehéz helyzetbe hoz. Inkább azt árulja el, volt-e, van-e konfliktusa a sógorával.

Nonszensz. Ezt még magyarázni is ciki. Ez is kormozás. Nem is vagyok hajlandó beszélni erről.

Azzal a gondolattal foglalkozik, hogy egyszer majd politikusnak szegődik?

Úgy vagyok vele, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért.

Szóval?

Nem hiszem, hogy beleállnék a dologba.

Pedig itt-ott határozott véleményt fogalmazott meg az erdélyi magyar politikusokról.

Hm… Nem akarok kinyitni egy olyan bőröndöt, amit aztán nem tudok becsukni.

Nem ebben az interjúban nyitotta ki.

Erdélyi magyarként nem illik kritizálni a magyar politikusokat.

Miért?

Hát, a „hagyjuk a mieinket, van mást utálni” alapon. Csakhogy vészesen fogy az időnk. Ha nincs megélhetés, az életerős fiatalok elmennek, s jön helyettük más. A termékeny föld azé, aki belakja. Ott a példa, hogy mi lett az erdélyi szászok területével. Kitelepítették őket, s házaikat, több száz éves múltjukat pár év alatt elfoglalta a kisebbség meg a nem kisebbség. Nézi ma a naiv amerikai turista az útikönyvben, hogy nini, itt egy heritage, ez igen, micsoda erődtemplomokat építettek a románok, és azzal repül haza, hogy virágzik a kultúra. Ha a gazdaságunk és a politikusaink gyöngék, ha bántjuk, aki törekszik, akkor negyven-ötven év, és nincs Székelyföld. És akkor megérdemeltük a sorsunkat.

Szóval mit gondol az erdélyi magyar politikusokról?

Mondom: sokan gyöngék. Zömük megélhetési politikus. Egy részük nem minket szolgál. A tömeget megtévesztik a magyarkodással, a sok székelyzászlóval, a rengeteg dumával, papolnak nemzeti összetartozásról, rázzák az öklüket a románokra, de az eredmény nulla. Titokban beálltak a megszálló hatalom mögé. Román érdeket képviselnek.

A népnek fel kéne ismernie, hogy ki a genuine, és ki az áruló. Csíkszereda polgármestere tizenéve van hatalmon, ez idő alatt minden üzem bezárt, a lakosságszám felére csökkent, a város gazdasága stagnál, de azért veri az asztalt ködmönben.

Ön aláírta a Székely Nemzeti Tanácsnak a nemzeti régiók közvetlen uniós támogatásáról szóló európai polgári kezdeményezését?

Persze. Sőt, az aláírásgyűjtésben is részt vettünk. De közben tartok tőle, hogy ha a lejáratódott politikusaink hozzáférnek a dologhoz, akkor szokás szerint az „aki mézet perget, az megnyalhatja az ujját” igazság fog érvényesülni.

Ön szerint kell autonómia Székelyföldnek?

Kell. De előbb találjuk ki, mit is értünk autonómia alatt. Ha megkérdez öt erdélyi magyar politikust, milyen autonómiát szeretne, öt különböző véleményt hall. Ami elképesztő. Az autonómia hatékony politikai eszköz, de ha nincs mögötte gazdasági szürkeállomány, mit sem ér. Ma Románia-szerte Székelyföldön a legalacsonyabbak a bérek, itt a legalacsonyabb a GDP, itt a legnagyobb a munkanélküliség és a kivándorlás. Jöhet a pénz Brüsszelből, ha nincs ötlet, ha nincs önerő, cseszhetjük. Már most is az a helyzet, hogy Románia az uniós pályázati pénzek felét veszi csak igénybe. Ráadásul erőből politizálunk egy olyan megszálló hatalommal szemben, akivel könnyebb lenne megegyezni.

Eddig ekézte a románokat, most meg azt állítja, hogy ki lehet egyezni velük?

Ha választanom kéne, kivel alkudozzam, a némettel, a skóttal, a brazillal vagy románnal, én bizony a románt választanám. A románnal sokszor a legkönnyebb megegyezni. Az más dolog, hogy utána át akar verni, de ha észnél van az ember, betartathatóak az alkuk. Az életben minden az emberi kapcsolatokon múlik. Országok háborúba kerülnek egymással, mert két vezető utálja egymást, és szövetségek köttetnek, mert egyik politikus kedvelik a másikát. A mi politikusaink viszont izmoznak: ha a kormányalakításnál szükség van az RMDSZ-re, akkor minden pozíciót kisajtolunk, ahelyett, hogy korrektül megegyeznénk, aztán csodálkozunk, hogy amikor nincs ránk szükség, ejtenek.

Én, ha politikus lennék, az biztos, hogy a román politikai elittel együtt járnék vadászni, madarászni, csipkebogyót szedni. És azt mondanám madarászás közben a románnak, hogy „te, figyelj, lehessen most már a földrajzot is magyarul tanulni az iskolában, hát nem tök mindegy az nektek?!”. És nekem belemenne, mert ismerem a románt, tudom, hogyan kell hozzászólni, nem erőből próbálkoznék. Erőből akkor lehet, ha van erő. És nekünk nincs erőnk. Pedig a magam részét megtettem.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu