Résen volt az akciószázad
A Szomszédokhoz és a Família Kft.-hez hasonlóan kísérte csaknem végig a kilencvenes éveket, és nagyjából az emléke is hasonlóvá vált mára a Kisvárosnak, amely a Magyar Televízió utolsó igazán nagy dobása volt. Félreértés ne essék, készültek sorozatok a köztévében még később is bőven, de azok egyike sem tudott már ilyen ismertséget és kultuszt elérni, még ha ez utóbbit a Szomszédok utólagos népszerűségénél is jobban mozgatja az irónia – az elengedhetetlen nosztalgia mellett. A Kisvárost már emlegettük is a cikksorozatban, ahol az Angyalbőrben producere, Gát György úgy beszélt róla, mint a sorozat, ami Usztics Mátyásnak a katonás sorozatból lenyúlt figurájára épült, csak ott Karádi őrmesterből Hunyadi főtörzs lett, és a honvédségtől is átigazolt a határőrséghez.
Az új sorozatról is emiatt az ügy miatt értesülhettek először az olvasók: 1993. március 10-én a későbbi DK-szóvivő, Gréczy Zsolt írt a Kurírban egy készülődő „óriási botrány” részleteiről: „A történet akkor kezdődött, amikor Usztics Mátyás, az egyik korábbi főszereplő felkeresett egy ötlettel. Eszerint egy vidéki cukorkagyáros szponzorálná, hogy ugyanaz a csapat leköltözzön a határra, s ott ismét mindenféle kalandok történhetnének” – mondta Gát György a cikkben, hozzátéve, hogy „nyilvánvaló a plágium, hiszen a sztorik jellege és az egyenruha is csak azonos lehet”. Ekkor Gát még folytatta volna az Angyalbőrbent (amiről nemrég azt mondta, hogy őt ez a sorozat az 1991-es befejezése után már nem érdekelte), de helyette az itt még Résen címen emlegetett, későbbi Kisváros kapott ezen a címen támogatást a BM Határőrségtől. Ezt a cikkben cáfolta a producer, Sík Endre, aki már azt is elmondta, Résen helyett Kisváros lesz a sorozat címe, és „tényleg szerepel egy akciószázad, de a mű nem róluk szól, sokkal inkább egy határ menti kisváros életéről. És bár a két sorozat közötti hasonlóságok minden kritikában előkerültek, később az ügyről nemigen esett több szó, leszámítva, hogy pár hónappal később Usztics azt mondta a Reformnak, Gáttal valóban szétváltak az útjaik, pedig eredetileg Szép apuka is ő lett volna a Família Kft.-ben: „Azért nem vállaltam, mert nem akartam belenyomorodni egy szappanoperába.” (Aztán a Kisvárosban pár év után gyakorlatilag mégis ez történt vele.)
A következő hónapban aztán Várkonyi Gábor rendező is nyilatkozott a Népszavának, többek között azt, hogy
Akkor már azt is lehetett tudni, hogy a KGB együttes, azaz a Kiss-Gidófalvy Band szerezte és játssza a sorozat zenéjét, és hogy az első részt június 30-án mutatják majd be. A rajtig kiderült még, hogy a forgatókönyvet a több cikkben is tévesen „lemiklósozott” Szurdi András írja (a Privát kopóval ellentétben ebben a projektben az öccse nem vett részt); a sorozat javát Szigetváron forgatták, de Harkányban, Adyligeten és Bozsokon is vettek fel jeleneteket. Egy-egy rész négymillió forintba került, ennek húsz százalékát állta az MTV, de beszállt támogatóként a Videoton, a Borsodi Sörgyár és egyéb cégek is, ami persze az addigra már megszokott harsány termékelhelyezésekkel is járt. És persze azt is megtudhatták az érdeklődők, hogy Usztics Mátyás mellett Kozák András, Piros Ildikó, Hollósi Frigyes és Sztárek Andrea kapott még főszerepet. Az pedig egyáltalán nem volt véletlen, hogy a határszélre helyezték a sorozatot, hiszen a szomszédban javában tomboló délszláv háború különös aktualitást adott a határőrségnek.
A változó idők jele volt, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően nem évekig készült a sorozat, mielőtt képernyőre került volna, sőt, ez már egy egészen új tempónak tűnhetett:
A forgatókönyv írója, Szurdi András különféle külső okok miatt késve kapta a felkérést, így késve is kezdődhetett a forgatás. De ennek is megvan az előnye; frissebb, naprakészebb a film. Az említettek miatt a napi munka tempósabb, feszítettebb is. Olykor csak az adás előtti napokban készül el egy-egy epizód
– mondta Usztics a Békés Megyei Hírlapnak. Igaz, ebben segített az is, hogy egy rész csak 30–35 perces volt, a sorozat pedig ugyanazt a jól ismert, vígjátéki és drámai elemeket egyaránt alkalmazó formanyelvet használta, amit a rokon sorozatok előtte. A sajtóvisszhang alapján viszont nem tűnik úgy, mintha a bemutató évében az egész ország a Kisvárost nézte volna. A hétköznap kora esti műsorsáv ellenére is kellett némi idő, hogy a sorozat nézettsége elérje például a Szomszédok szintjét, és távolról sem érezte úgy minden újság, hogy kritikát kell írnia az új sorozatról, ahogy az korábban még általános gyakorlat volt. A Kisvárosnak kellett egy-két év, hogy tényleg beszédtéma és megkerülhetetlen jelenség legyen, amiről mindenkinek van véleménye, mialatt az alkotógárdában is voltak változások: a még 1994 végén, fiatalon meghalt Várkonyi Gábor csak az első évadot rendezte (Elek Ottóval együtt), mint ahogy Szurdi András neve is eltűnt a közreműködők közül a második évadra, onnantól tucatnyi író dolgozott a sorozatban, köztük humoristák is, mint Sinkó Péter és Ihos József, a legtöbb rész Szabó Illésnek jutott, majd később Pozsgai Zsolt lett az állandó forgatókönyvíró.
A nyugalom mögött rejtőzködő baljós, tragédiaszagú feszültség
Az első egy-két évben egyébként el is kerülték a sorozatot az igazán szélsőséges kritikák: egyedül Nádra Valéria írta meg a Kritikában, hogy minden szempontból alulmarad a Kisváros az Angyalbőrben sorozattal szemben. Így kidolgozatlan karakterekre, hiteltelen cselekményre, lapos történetszövésre panaszkodott, majd végül így összegzett: „Humor is, izgalom is elvétve és bágyadtan csordogál a Kisváros egyes részeiben.” Kovács Júlia a Népszavában a néphadsereget dicsőítő propagandaírásokhoz hasonlította a sorozatot, de még a Népszabadság monogrammal jelölt szerzője is azt írta, (Ez utóbbi ugye most aktuális szempont a rendőri brutalitás ábrázolása miatt megszüntetett amerikai sorozatok miatt.) Mások viszont elégedettek voltak a Kisvárossal: „E történetek a magyar földön, életünk hazai talaján járnak, s így teljességgel magunkénak érezhetjük azokat” – írta Sas György a Szabad Földben, Pósa Zoltán pedig kifejezetten lelkes volt: „Valóságos fölüdülés a sok csapnivaló magyar és amerikai sorozat, szappanopera évadján. Van íze, zamata. A mai magyar vidéki városka hangulatának, a vidéki létezés vaskos bájának, a csönd idilli illatának, s a nyugalom mögött rejtőzködő baljós, tragédiaszagú feszültségnek évadját hozza el lakásunkba” – írta az Új Magyarországban, bár ugyanott Szentmihályi Szabó Péter is kiemelte Hunyadi önbíráskodását negatívumként.
Sőt, még a magyar sorozatokkal szigorú György Péter is meglepő módon engedékeny volt a Kisvárossal, még az íráson átsütő nyilvánvaló irónia ellenére is: „A Kisvárosban az a legjobb, hogy itthon vagyunk és mégis álmodunk. S míg a Família Kft. egy-egy tavalyi adását igazi nyugalommal levetíthetnék idén is, bízván benne, hogy a közönség történeti tudata már elég homályos, s míg a Szomszédok adandó alkalommal a melankólia korszerűtlen érzését is felkeltheti, addig e sorozat kiválóan egyensúlyoz eme végletek között. Olyan jó elnézni az országot – mintha az még ilyesmi lenne. Hol a rendőrök békésen Arany Jánost idézgetnek neveltjeiknek, viccelődnek, midőn letartóztatják a »kábszer«-csempészt” – írta a Népszabadságban.
Két év elteltével viszont a Kisváros már a legnézettebb sorozatokkal versenyzett, beérve vagy esetenként lehagyva a Szomszédok nézettségét is, és a Kurír is nyugtázta, hogy a sorozat Isaurához vagy Sandokanhoz hasonlóan „belopódzott hétköznapjainkba”, és ennek örömére meg is kereste a határőrség szóvivőjét, Krisán Attila ezredest, aki ledobta a bombát, amikor azt kérdezték tőle, tényleg eltűnik-e Usztics a sorozatból? „Nemsokára én fogom őt – saját magamat játszva – elbúcsúztatni, mert a forgatókönyv szerint Ciprusra megy békefenntartónak. Egyébként rengeteg az elfoglaltsága, ezért döntött így, de megsúghatom: visszatér” – mondta. Ez így is történt, Usztics még maradt a Kisváros kötelékében egy darabig, és még egy évvel később, 1997 áprilisában is büszkén nyilatkozott a Zalai Hírlapnak a népszerűség lehetséges okairól:
A visszajelzések szerint a tévénézők szeretik a Kisvárost, mert a történetek itthon játszódnak, és nem amerikai olajmágnások vélt vagy valós gondjairól szól. A magas nézettségi mutatóhoz az is hozzájárulhat, hogy a Kisváros mellőzi a politikát, s nem akar mindenáron kioktatni, hogy kinek van igaza
– mondta, sőt, még azt is hozzátette, talán ebben a sorozatban lóg ki legkevésbé a szponzor lába, bár ez maximum a Família Kft.-hez képest lehetett csak így. Nem véletlenül tette hozzá ő is magyarázatképpen, hogy „azt is tudomásul kell vennünk, hogy ma a televíziónak az anyagi lehetőségei nem a magyar filmsorozatok és tévéjátékok készítésére fordítódnak.” A szigetvári önkormányzat illetékese pedig arról panaszkodott az Új Dunántúli Naplónak, hogy a helyi vállalkozók nem látnak túl nagy fantáziát a sorozatban: „Alig próbálják kihasználni a televízió népszerűsítése kínálta lehetőségeket. Csupán két vendéglő készít a sorozatban szereplőhöz hasonló ételeket, illetve felvették a Kisváros és a Végvár nevet. Pedig a turisták közül egyre többen kíváncsiak a műemlékek mellett a forgatások helyszíneire is.”
És ekkorra már egyre élesebben megosztotta a közönséget is a sorozat, amely eleinte inkább a radar alatt repült. Itt viszont már megjelentek a lesújtó kritikák: Lőcsei Gabriella is ekkor, három évvel a sorozat indulása után írt kritikát a Magyar Nemzetben a Kisvárosról, melyben egyrészt a cselekmény hiteltelenségét emelte ki („öt centivel a mai magyar valóság fölött lebeg”), másrészt a megvalósítás színvonalát, miszerint „a kegyes hazugságokat bűnrossz párbeszédekkel, megformálatlan jellemekkel, hevenyészett rendezéssel” állítják a nézők elé. Az Esti Hírlap szerint a Kisváros legfőbb baja, hogy „egyre nyakatekertebb módon lehet csak valamennyire is hihető bűnügyeket kreálni a jelentéktelen helyszínen”, miközben nincsenek benne megjegyezhető karakterek, egy másik cikkben pedig azt kifogásolták, a bűnözők pancserek, akik eleve esélytelennek tűnnek. Siposhegyi Péter a Kapuban csak „nemzeti rettenetnek” nevezte a Kisvárost, „melyben mindegy hányadik résznél tartunk, úgyis nyakába ugrik az Usztics az éppen soros 3,5 elemis bűnözőnek.” De maga Usztics kapta talán a legtöbbet: „A dolgot, azt hiszem, akkor rontották el először, amikor Usztics Mátyásnak azt mondta valaki, hogy hasonlít Rambóra. Ami persze abszolúte nem igaz, ám a színész a jelek szerint ezt sajnos elhitte” – írta Dián Tamás a Kurírban, míg a leggonoszabb a Magyar Narancs volt:
Hunyadi főtörzs pedig – minden magyar kisnyilas, karhatalmista, tömbbizalmi, légóparancsnok és segéd-leventeoktató archetípusa – rendet vágott a Kisváros bűnnel szőtt köz- és magánéletébe, megzabolázta a neokapitalizmus vadhajtásait, árasztotta a kádárizmus akolmelegét, és olyan megnyugtatóan sugározta a mérsékelt szexepillel bíró és házmesterien férfias tesztoszteronhuszár képét, hogy egy fél ország ismert magára.
Itt azért el-eldördül egy lövés
A kilencvenes évek végére aztán Hunyadi főtörzs végleg kikopott a sorozatból, és akkorra már a fiktív Végvár sem Szigetvárral volt egyenlő, hanem hol az osztrák határhoz, hol Pécshez volt közel, majd a vége felé Nyíregyháza és Sopron is egyaránt megjelent a helyszínek között. Akkor már a Hollósi Frigyes alakította Járai alezredes volt a főszereplő, akinek sokáig csak az volt a fő ismertetőjele, hogy sokat eszik, ám mivel a sorozatban is a végére háttérbe szorult az akciószázad, zseniális nyomozóként is megismerhettük, mellette pedig a kicsit ütődött, de jó szándékú Balogh Máté zászlós/hadnagy (Győri Péter) lett a másik főszereplő, és a Kisváros is átment amolyan magyar Cobra 11-be, cserélődő főszereplőkkel, akik velünk maradtak, és üldözték a bűnt hétről hétre (pontosabban kéthetente). A folyamatot, a sorozat egyre szappanoperásabb jellegét Majoros Sándor ragadta meg a Napi Magyarországban:
Az eredetileg Határőrség-népszerűsítő produkcióból így fokról fokra krimi lett, éspedig hamis dialógusokkal, logikátlanságokkal és reklámfeliratokkal gazdagon meghintett krimi, amelynek feszültsége, cselekményvezetése legfeljebb annyiban különbözik a jóval urbánusabb Szomszédokétól, hogy itt azért el-eldördül egy lövés.
És ahogy az évtized többi hazai tévés állócsillaga, úgy a Kisváros számára is a kereskedelmi televíziózás hozta el a véget: míg a sorozat 1998 elején még a Vészhelyzet nézettségét ostromolva a legnépszerűbb műsorok közé tartozott, idővel a beinduló RTL Klub, TV2 kettős vette át az uralmat a nézettségi toplistákon, a Kisváros pedig gyorsan eltűnt a legnépszerűbb sorozatok közül.
2001-ben az Index már a köztévé állatorvosi lovaként írt a Kisvárosról: „E sorozatnak vajmi kevés köze van az úgynevezett valósághoz és az úgynevezett Magyarországhoz. Mihez van akkor köze? Hát a Magy. Kir. Televízió általános állapotához, melynek műsorán, ha éppen nem nosztalgia-dáridó megy, akkor frissen elkészített hányinger-halmok futnak műsoron” – írta Kiricsi Zoltán, míg a sorozat megszűnése jóval kisebb visszhangot kapott, mint a két évvel korábban befejeződő Szomszédok: 2001. december 11-én leadták az utolsó részt (Eladni vagy meghalni 2. címmel), és Végvár onnantól már csak az ismétlésekben tért vissza.
Meg például a legkínosabb pillanatokat összegyűjtő tematikus Tumblren, és leginkább az a nemzedék emlékszik rá szívesen, amelyik a kilencvenes években volt gyerek. Ez közös pont a még komolyabb nosztalgiát kiváltó Szomszédokkal, melyhez hasonlóan a leginkább azért jó újranézni, mert tényleg elhiteti az emberrel, hogy régen mennyivel jobb volt. Természetesen bő két évtized elteltével már megengedőbb az utókor a sorozattal, melynek a két főszereplője már nem is él, és minden hibájával, termékelhelyezésével, sutaságával együtt is emblematikus terméke a kilencvenes évek Magyarországának.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
