Kultúra

Újranyitottak a mozik, és máris bemutatták Bakondi György kedvenc filmjét

Cannes-ban rendezői díjat nyertek vele, Az ifjú Ahmed mégis a Dardenne testvérek legmegosztóbb filmje lett. Hogyan radikalizálódik egy arab származású, belga kiskamasz, és mit tehet a környezete, hogy elkerülhető legyen a tragédia? Rengeteg a kérdés, de a válaszokkal ezúttal adósak maradnak a rendezők.

Az ifjú Ahmed első pillantásra olyan, mintha a bevándorlókkal riogató magyar kormányzati propaganda rendelte volna meg. De csak első pillantásra, mert másodikra már egyértelmű, hogy a filmet érzékeny, visszafogott, dokumentarista stílusban készítették, nem pedig a hőbörgő kommentelők stílusában, tehát mégsem Bakondi György szintjén vagyunk, hanem valahol egészen máshol. Ettől még, sőt éppen emiatt nehezen megfejthető, a belga Dardenne testvérek ezúttal miért fogalmaznak magukhoz képest egyoldalúan, leegyszerűsítő módon.

A leegyszerűsítés nem egyenlő az egyszerűséggel. Utóbbi mindig is Jean-Pierre és Luc Dardenne filmjeinek nagy erénye volt: a végtelenül lecsupaszított, naturalista formanyelv, a kiszolgáltatott társadalmi csoportok tagjaira irányuló koncentrált figyelem és a szikár, súlyos történetek szervezik a munkáikat. Megközelítésükben a hétköznapi történéseknek – egy anya elbocsátásának a munkahelyéről (Két nap, egy éjszaka), egy tinilány munkanapjainak a palacsintasütödében (Rosetta) – is komoly tétje van, egzisztenciális kérdéssé formálódnak a hősök számára.

A Dardenne testvérek ott is megtalálják a melodráma lehetőségét, ahol a felszínes bámészkodók csak a lecsúszott embereket és a napi robotot látják.

Sőt, filmjeik jellemző dramaturgiája is az, hogy a kisemberek fokozatosan megengedik maguknak az érzelmeiket, társadalmi meghatározottságuk mögül kiviláglik az egyéniségük. Hogy ez mind gyakran tragikus eredménnyel jár, az más kérdés.

Az ifjú Ahmedben is azt a legnehezebb eldönteni, hogy a 13 év körüli, belga-arab fiú hőn szeretett nagybátyja halála és a szélsőséges eszméket hirdető imám hatására kerül-e a radikális iszlám vonzáskörébe, vagy a természete szerint is ártani akar. Gonosz gyerek-e Ahmed? A Dardenne testvérek mindig nagyszerű érzékkel választottak színészt, sztárokkal, ismeretlen profikkal és amatőrökkel egyformán remekül tudnak dolgozni. Az új filmjük főszerepét játszó Idir Ben Addi is remek találat, igazi idegesítő kamaszfiú, tudálékos szemüvegben, egy-egy jelenetben viszont kisfiús szendeségét és majdani férfias szépségét is meg tudja mutatni. Ahmed egy kicsit hasonlít a kiváló német film, a Kontroll nélkül hősnőjéhez: kiszámíthatatlan és életveszélyes gyerek, akit nem lehet úgy felelősségre vonni a tetteiért, mint egy felnőttet, emiatt nézőként rosszul is érezzük magunkat, hogy haragszunk rá.

A dzsihádot gyáván, zárt ajtók mögött hirdető, Ahmed számára ugyanakkor igazi példaképet jelentő imám egyértelműen rosszfiú, de ő csak mellékszereplő, ahogy mellékszereplő marad Ahmeden kívül mindenki: az alkoholproblémákkal küzdő, de nagyon tisztességes anya és a helyi iskola tanárnője is. Ahmed azért kerül javítóintézetbe a történet elején, mert meg akarja késelni a tanárnőt, hogy az ne taníthassa popdalok szövegén keresztül az arab nyelvet, ez ugyanis a fiú és imámja szerint megszentségteleníti a Korán tanításait. A történet tétje az, hogy Ahmed képes-e megváltozni a javítóintézetben, vagy még jobban bekebelezi őt a radikális iszlám.

A fiút körbevevő intézményrendszer Magyarországról nézve szinte idillien működik. Eleve utópisztikusnak tűnik, hogy a belga iskolában nem arról van szó, tanítsák-e egyáltalán az arab nyelvet, hanem arról, pontosan milyen eszközökkel érdemes tanítani azt. Később, a javítóintézetben Ahmedet nem bűnözőnek tekintik, hanem különféle módokon próbálják őt integrálni a társadalomba: rekreációs jelleggel elviszik egy tehénfarmra, pszichológust rendelnek ki mellé, eközben biztosítják számára a vallása gyakorlásához szükséges időt és eszközöket. Mindenki jót akar, ezért is olyan nehéz elfogadnunk Ahmed kitartó rosszindulatát, rendíthetetlennek tetsző elvhűségét a veszélyes tanok mellett.

Ezen a ponton válik megkérdőjelezhetővé a rendezők stratégiája. Általában árnyaltan, több szemszögből, a társadalmi és intézményi környezetre is figyelve mutatják be, mi viszi tévutakra, rossz döntések felé hőseiket. Ez a körültekintő fogalmazásmód Az ifjú Ahmedből szinte teljesen hiányzik. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, a fiú már sokkal radikálisabb, mint elsőre gondolnánk, vagy mint toleráns környezete alapján indokoltnak tűnne. Az alkotók nem adnak választ arra a kérdésre, mi juttatta idáig Ahmedet. Valóban ekkora befolyással lenne rá az imám?

Vagy egyszerűen csak olyan érzékeny korban van, amikor szenvedélyes elhivatottsággal tud lelkesedni valamiért, legyen az egy számítógépes játék, egy zenekar, vagy éppen a dzsihád?

Kétszer láttam a filmet, és másodikra ezek az eldöntetlen kérdések kevésbé zavartak. Sokkal jobban tudtam értékelni a film szinte eszköztelenül felépített, egy-egy jelenetben mégis a leghátborzongatóbb thrillereket idéző feszültségét. Az is nagyon szimpatikus, hogy a Dardenne testvérek mennyire ökonomikusan, letisztultan fogalmaznak: másfél órára sincs szükségük, hogy elmeséljék hősük nevelődési történetét. A lezárást aztán elkapkodják, és ahhoz hasonlóan, ahogy a történet elején egyből mély vízbe dobják a nézőt, és nem foglalkoznak Ahmed hátterének felépítésével, úgy a befejezésben sem varrják el körültekintően a szálakat.

Tavaly Cannes-ban mutatták be a filmet, és annak ellenére, hogy rendezői díjat nyertek, a kritikák alapján a rendezők közönsége, vagyis a baloldali és liberális európai értelmiség ezt a filmjüket érti a legkevésbé. Miért pont egy ennyire kényes témánál választottak saját magukhoz képest elnagyoltabb, homályosabb, árnyalatlanabb fogalmazásmódot? Miért szítják a kétségtelenül meglévő társadalmi feszültségeket azzal, hogy olyan filmet készítenek, amelyet akár bevándorlásellenesnek, a multikulturalizmus csődjéről tudósító, reakciós darabnak is lehet tekinteni?

Most úgy érzem, érdemes elválasztani egymástól a film művészi megoldásait érő, részben valóban jogos kritikákat és a liberális fősodor által számon kért „társadalmi üzenetre” vonatkozó megjegyzéseket. A Dardenne testvérek bölcs humanizmusához, megvesztegethetetlen szolidaritásához eddigi filmjeik alapján nem fér kétség. Most keserűbben és kiábrándultabban fogalmaznak, de Az ifjú Ahmed története nem általános érvényű. Legalább ebbe a szalmaszálba belekapaszkodhatunk.

Az ifjú Ahmed (Le jeune Ahmed), 2019, 84 perc. 24.hu értékelés: 7/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.