Kultúra filmkritika

Anya nem akar téged, és más sem, de ne dühöngj, az csúnya dolog

Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiknek nincsen hova menniük, mert sem a szülők, sem az ellátórendszer nem képes kezelni őket? Egy jó nagy semmi, az lesz, de az is csak hosszú, fájdalmas kálvária után. Németország Oscar-nevezettje, a Kontroll nélkül helyből ugrott az év egyik legerőteljesebb filmjei közé.

Amikor decemberben visszanézünk az év legerősebb filmjeire, legalább kettő biztosan lesz majd, amire a bennül látott borzasztó gyereksorsok tettek emlékezetessé. Néhány hónappal ezelőtt került a magyar mozikba a Kafarnaum – A remény útja, melyben egy kisfiú, akinek még a korát sem tudta senki, annyira el volt hanyagolva, bíróság elé citálta szüleit, hogy felelősségre vonja őket, amiért a világra hozták őt. Most pedig itt a Kontroll nélkül, amely emlékeztet, hogy bizony, a gyerekek szenvedése nem szorítkozik a nyomornegyedekre, a szörnyűségek kifogyhatatlan tárháza van jelen a művelt, gazdag, kiváló ellátórendszerrel és bőséges forrásokkal bíró Nyugat-Európában is.

Amikor a gyerek maga kérdezi, hogy „minek szül az ilyen”, akkor üt igazán
A libanoni Oscar-jelölt Kafarnaum fájdalmas tükör és filmes bravúr, bárcsak kicsit eladhatóbb lenne. Kritika.

Benni ugyanis első ránézésre igazi privilegizált kislány: szőke, kék szemű, tiszta, szép ruhában van, türelmes hangon beszélve, felszerelt, modern kórházban vizsgálja épp egy jól képzett, megbecsült orvos Németország, azaz a gazdag Nyugat kellős közepén. És mégis, Benninél nyomorultabb kisgyereket ritkán látni: a nem egészen tízéves kislány korai bántalmazás miatt súlyosan traumatizált, hogy ki bántotta, azt nem tudjuk ugyan, de mindegy is, hisz a jelen helyzet fontosabb a múltnál. Az pedig megoldhatatlannak tetszik: Benni „pöccre indul”, iszonyatos dührohamai vannak, melyek során nem nézi, miben vagy kiben tesz kárt, ő maga is tetőtől talpig kék-zöld, a környezetében pedig se gyerekek, se felnőttek nem tudnak mit kezdeni vele. Egyik gyermekotthonból a másikba, nevelőszülőtől nevelőszülőig hurcolták éveken át, ma meg már ez is csak édes nosztalgia, hisz Bennit már sehol nem látják szívesen. Nem mintha ez zavarná őt, hisz ő valójában egy helyre vágyik, haza, az anyjához, aki azonban maga is űzött-hajtott lélek, és nem hajlandó, nem képes beleállni abba, amit egy ilyen gyerek nevelése jelent.

Fotó: Mozinet

A gyógyszeres terápia mit sem ér, már zárt intézetről folynak a tárgyalások, ám a kislány még túl fiatal ehhez: tizenkét éven aluliakat nem fogadnak. A teljes sakk-matt helyzetre egy fiatal düh-kezelési szakember áll elő egy lehetséges megoldással: Micha felveti, hogy kimozdítja Bennit megszokott közegéből, elviszi egy időre az erdei házába, hogy a természetben a kislány kimozogja, kikiabálja a benne lévő, végtelen sok feszültséget. A dolog persze nem megy simán, de Micha, aki vad kamaszfiúkhoz szokott, egészen tűrhetően bír a harci törpével – ahogy ő nevezi Bennit –, ám az erdei kaland mégsem hozza el a várt happy endet, sőt, az ügy egyre fájdalmasabb fordulatokkal gabalyodik össze egyre jobban és jobban.

Nora Fingscheidt filmje, mely a CineFest közönségdíjasa lett, Ezüst Medvét kapott és Németország hivatalos Oscar-nevezettje, gyakorlatilag minden fronton egészen kiváló, remek a sztori, hibátlan a rendezés, a néhol látomásos, zavart, álomszerű képekkel keveredő valóság megfestésébe szintén nem lehet belekötni, a szereposztás szintén támadhatatlan. Ám a legerősebb mégis az, ahogy a forgatókönyv ezt a folyamatosan nyúló és egyre jobban összekuszálódó kálváriát érzékelteti: a szokásos felvezetés-bonyodalom-kidolgozás-feloldás-ív itt egyszer sem fut végig, hanem elviselhetetlen ismétlődéssel vakvágányra fut. Ahogy Benni rohan az érthetetlen felnőttek és a gyermekvédelem labirintusában, és egyre koppan a sorra bezáródó lehetőségeken, ahogy újra és újra, fáradhatatlanul feltámad benne a remény, majd újra és újra csalódnia kell, ahogy már épp elhinnénk, hogy végre jóra fordul minden, hogy aztán egyre mélyebb gödör aljára érkezzenek hőseink, úgy rángatja végig a forgatókönyv a nézőt ezen a gyomorforgató hullámvasúton. Az író-rendező eléri, hogy minden kis felívelésnél reménykedjünk mi is, elhiggyük mi is, hogy majd most, most lesz jó megoldás, hogy aztán annál nagyobb legyen az ütés gyomortájon, amikor mégis, megint, mindig beüt a krach, mert az csak a könyvek-filmek ígérete, hogy minden történetnek van szép, kerek, megnyugtató megoldása.

Fotó: Mozinet

Benni közben pedig, Helena Zengel hihetetlenül érett alakításában, mint egy skizofrén angyal, ziháló technóra és sikító metálra rohan, mint több mint húsz évvel ezelőtt egy másik német film, A lé meg a Lola főhőse rohant, hogy megmentsen valakit, akit szeret. Benni nem ezért rohan, ő csak nyargal bele az életbe, hisz gyerek, és nem tud nem teljes erőbedobással csinálni semmit: teljes erővel angyali, teljes erővel ördögi, teljes testtel boldog, amikor épp, nem túl gyakran boldog, teljes testtel szenved a szeretetéhségtől, és teljes testtel veti bele magát a dühbe is. Mondják az ilyen gyerekekre, hogy korán kell felnőniük, de Benni története épp azért nem megy ki a fejünkből, mert ő – egyetlen pillanattól eltekintve, amikor ő a legfelnőttesebb – nem nő fel túl korán, ő ízig-vérig gyerek marad, makacsul, eltökélten. Játék minden, játék ez a szörnyű vesszőfutás, játék talán a halál is, hiszen minden játék, amiben ez a kislány túljár a felnőttek eszén, amikor néha, akár csak egy végzetes pillanatra is, de az van, amit ő akar.

Kontroll nélkül (Systemsprenger), 2019, 118 perc, 24.hu: 10/10

Kiemelt kép: Mozinet

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.