Az elmúlt évek egyik legnagyobb nemzetközi könyvsikere volt a tavaly magyarul is megjelent Normális emberek, a harmincon még mindig innen lévő Sally Rooney második regénye. A regény elnyert egy rakás díjat, de nemcsak odahaza, Írországban, hanem szerepelt még többek között a legrangosabb angol nyelvű irodalmi díj, a Man Booker-díj shortlistjén is. Épp ezért nagy volt a várakozás, amikor kiderült, hogy a BBC3 és a Hulu közösen készít sorozatot a könyvből, méghozzá Rooney aktív részvételével és a Szobáért Oscar-díjra is jelölt Lenny Abrahamson, továbbá Hettie Macdonald rendezésében. Az, hogy Rooney is ilyen komolyan részt vett a sorozatverzió elkészítésében (Alice Birch-csel együtt írták a forgatókönyvet), biztosítéknak tűnt arra, hogy nem rugaszkodik el túlzottan az eredetitől, és nem az elfuserált filmes/tévés adaptációk hosszú sorát gyarapítja majd. A sorozatot tavaly forgatták, de néhány svédországi jelenetet csak idén februárban tudtak felvenni (meg akarták várni, hogy kellő mennyiségű hó essen), vagyis tényleg hetekkel a koronavírus-járvány kitörése előtt fejeződött csak be a forgatás.
A Normális emberek két fiatal – az introvertált, különc, de valójában bántalmazó családban élő Marianne és az iskolai focicsapat sztárja, a népszerű, de valójában szorongós Connell – éveken átívelő, a középiskola végétől a huszonegy-két éves korukig kísért kapcsolatáról szól: a csak szexuális viszony, barátság, szerelem határvidékén kalandozó főszereplőket folyton elsodorja egymás mellől az élet (pontosabban ők maguk távolodnak el), de a köztük lévő szálak mindig erősebbnek bizonyulnak. A könyvet fejlődésregénynek szokás nevezni, és az adaptáció tényleg át tudta ültetni a regény szikár elbeszélésmódját a képernyőre, tizenkét, egyenként félórás epizódban, és a tavasz egyik legnagyobb sorozatsikere lett, mely nagy vitákat is generált egyben.
Az biztos, hogy a regény nem könnyen megfilmesíthető: kevés a valódi cselekmény, a szereplők a legtöbbször egy szobában (autóban, kávézóban stb.) beszélgetnek, néha szomorúan néznek, miközben steril, a Spotify-ra íródott, folkos „sad indie” háttérzene érzékelteti a hangulatot; és ha ez nem lenne elég, maguk a főszereplők is mindent megtesznek azért, hogy ne értsük, mit miért csinálnak. És ugyan ez kimondottan kockázatosnak hangzik, az egész mégis működik, mert a legfontosabb, Connell és Marianne on/off kapcsolatának dinamikája tökéletesen átjön, és végig érdekeltek maradunk a sorsukban. Az élet ugyanis velük is változik: a középiskolából kikerülve mindketten ugyanarra az egyetemre járnak, és ott már Marianne lesz a közvetlen, vonzó lány, kiterjedt baráti körrel, Connell pedig a magányos, vidéki srác, aki nem találja a helyét Dublinban. Mindkettőjüknek lesznek új kapcsolataik, de folyton ott maradnak egymás látóterében, és azokban a rövid szakaszokban is,
És egyfelől drukkolunk nekik, másfelől meg jól tudjuk, hogy pont azért nézzük őket, hogy újra és újra elrontsák, máskülönben egy unalmas párocska magánéletét kéne érdekesnek találnunk.
És persze az sem mellékes, hogy a Normális emberek jóval több egy szimpla romantikus-szerelmi történetnél: egy sor egyéb témát is érint, iskolai bullyingtól és családon belüli erőszaktól kezdve depresszión át olyan, banálisnak és elcsépeltnek tűnő, de itt mégis okosan kezelt problémákig, miszerint a főszereplők egyike gazdag családból jön, a másik pedig nem, olyannyira, hogy Connell anyja Marianne-ék házában takarít. Sokak szerint már önmagában ez a közhelyes felállás elég ahhoz, hogy legyintsünk a Normális emberekre, pedig ez kimondottan finoman jelenik meg, és messze nem arról szól, hogy „szegény fiú beleszeret a gazdag lányba”. Persze az eltérő anyagi háttér is eredményezi, hogy a főszereplők nem értik meg egymást, de ez utóbbi egyébként is visszatérő motívum a sorozatban, miszerint a legtöbbször félreértéseken alapuló, nem kellően kibeszélt konfliktusok okozzák a problémákat.
Továbbá Írországban már csak azért is fontos volt az adaptáció, mert még mindig nagyon ritka, hogy mentális betegséggel küzdő fiatal férfit mutassanak be egy ilyen frekventált sorozatban. Muszáj végre megemlíteni a két főszereplő, Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal nevét is, mert mindketten végig nagyon meggyőzőek és természetesek, még úgy is, hogy az első részekben még huszonévesen kell gimnazistát játszaniuk. Mellettük a mellékszereplők is egytől egyig remekül eltalált karakterek, legyen szó a főszereplők anyjáról (mindketten egyedül nevelik a gyerekeiket, de egymás szöges ellentétei), Marianne utálatos és agresszív bátyjáról, az ír kisvárosi miliőt bemutató osztálytársakról és Connell tanárnőjéről; aztán épp az egyetemi években megismert szereplők közül a fontoskodó és öntelt Gareth is kitűnő szereplő, akárcsak az átlagos angolszász (elnézést az írektől!) egyetemistát megtestesítő Niall vagy Marianne új barátja, a komplexusos Jamie, akinek az olaszországi nyaralóban mutatott összeomlása az egész sorozat egyik legerősebb jelenete.
És nem lehet nem beszélni a szexjelenetekről, melyekről a legtöbb sorozatban nincs mit beszélni, ha csak azt nem, hogy nyilvánvalóan időhúzás céljából kerültek be, vagy éppen az olcsó marketing eszközei. Tényleg az esetek legalább 90 százalékában semmit nem tesznek hozzá az adott sorozathoz vagy filmhez, a Normális emberek viszont kivétel: itt tényleg a legtöbbnél érezzük, hogy funkciója van, és szavak nélkül is segít megérteni, mennyiben és hogyan járul hozzá az adott szereplő fejlődéséhez. (A szado-mazo szál lehet, hogy elcsépelt, de még ennek is valódi jelentősége van itt.) Ebben egy ún. „intimitás-koordinátornak”, Ita O’Briennek is komoly szerepe volt, aki már dolgozott a Sex Education és a Watchmen sorozatokban, és a legutolsó gesztusig koreografálta ezeket a jeleneteket, melyek néhány konzervatívabb ír nézőnél kiverték ugyan a biztosítékot, pedig semmi szoftpornó jellegük nincs, ellentétben számos másik sorozat hasonló részeivel.
Persze, ahogy a nagyon sikeres könyveknél/sorozatoknál lenni szokott, a Normális embereknek is jókora ellentábora van: visszatérő kritika, hogy sokan egyszerűen unalmasnak találják a „privilegizált, heteroszexuális fehér emberek” se veled, se nélküled típusú nyűglődését, mások pedig generációs alapon támadják Rooneyt és a regényéből készült sorozatot, miszerint az Instagram-generáció/millenialok szappanoperája. Ez utóbbi egyértelműen nem igaz,
A már említett soundtrack az, ami a leginkább a 2010-es éveket idézi meg, de van annyi pozitívum a sorozatban, hogy még az olyan főbenjáró bűnöket is megbocsássuk neki, mint egy akusztikus Love Will Tear Us Apart-feldolgozás.
Normal People, 12 rész, 2020, 24.hu: 8/10. BBC, Hulu (A sorozat egyelőre nem hozzáférhető magyarul.)
