Kultúra sorozatkritika

Vannak, akiknek egyszerűen csak brutálisan nehéz élet jut

Nagyjából ekként tudom összefoglalni az HBO lánctalpas, kőkemény és csodálatos új sorozata, az Ez minden, amit tudok tanulságait.

A filmművészetben többek között az a csodálatos, hogy bármire alkalmas:

tud tanítani, érzékenyíteni, ismeretterjeszteni, érzelmeket felkavarni, felizgatni idegileg úgy, mint szexuálisan, tud nevettetni, szórakoztatni, elvarázsolni és megríkatni.

Így aztán elég nagy kapufa az az érv, hogy a film igenis szórakoztasson – mert micsoda pazarlás lenne ezt a sok-sok lehetséges hatást veszni hagyni. Ugyanakkor tény az is, hogy az Ez minden, amit tudok című új HBO-sorozatot nehéz bárkinek ajánlani, akit nem akarunk megátalkodott rosszkedvbe taszítani. Ez a dráma ugyanis nem az a dráma, ami összességében azért katarzissal tölt el és felemel. Ez egyszerűen csak húz és húz a sötétbe, és az egyetlen katartikus minőséget abban lelhetjük meg, ha mindezen iszonyú kínlódások után valaki még mindig képes épeszű és ember maradni.

Családtörténetet nézünk, Dominick Birdsey elmesélésében, aki éppen a huszadik század közepén született, az 1949-ről 1950-re virradó szilveszter éjszaka, éspedig nem egyedül, hanem ikertestvérével, Thomasszal, akivel a kettejük között lévő hat perc elegendő volt ahhoz, hogy nem csupán más napon, de másik évben is legyen kettejük születésnapja. Ez a különleges körülmény azonban nem jelentett szerencsés csillagzatot:

a szerencsétlen testvérpárnak bőséggel kijutott a nehézségekből, olyannyira, hogy az fél tucat embernek is bőven elég lenne egy életre.

Bár egypetéjű ikrek, Thomas és Dominick a külsejüktől eltekintve meglehetősen különböztek egymástól, Dominick kissé visszahúzódó és merengő gyerek volt ugyan, de nagyjából átlagos, Thomason ugyanakkor már gyerekként kiütközött az a túlérzékenység, ami később magyarázatot kapott azzal, hogy kiderül: Thomas paranoid skizofrén. Amikor a történetünk kezdődik, betegsége durva fellángolásaként, vallási mániától, paranoiától és Messiás-tudattól fűtve egy közkönyvtárban előrántott egy óriási kést, és nekiállt lemetélni saját kezét, mivel valamiért úgy gondolja, ezzel az áldozattal képes megállítani az Öbölháborút.

Fotó: HBO

A sorozat tehát nem lacafacázik, mindjárt az első jelenetben leleplezi a máshol általában nagy dérrel-dúrral beharangozott csúcsdrámát – épp azért, mert hamar kiderül, igazából ennél bőven vannak nagyobb és gonoszabb csontvázak is abban a bizonyos szekrényben. Bántalmazó apa, elnyomott, megalázott anya, mentális és testi betegség, embertelen intézményrendszer és többféle gyászok jönnek sorban, és a comic reliefnek szánt karakter minden megnyilvánulásából is olyan kétségbeesés sugárzik, hogy attól a hideg futkos a néző hátán.

Egy negyvenéves férfi életében már bőven vannak traumák, ezek fokozatosan tárulnak fel Dominick meséje alapján, a sorozat ehhez két történetsíkot használ, egyszerre haladunk előre a jelenben a kézlevágást követő eseményekkel, és nézünk vissza-vissza a múlt különböző szakaszaiba, a bizonytalan gyerekkorba, a fiatal felnőttkor optimizmusába, és így tovább, és hát nincs olyan életszakasz, ahol ne akadna egy-egy meghatározó trauma. Vidám mese ez, ja, nem – amivel egyébként Wally Lamb állt elő egy kilencszáz oldalas regény formájában, még 1998-ban, és ami felhívta magára a rendező, Derek Cianfrance (Kék Valentin, Fény az óceán felett) figyelmét, és a mentális betegségek hiteles ábrázolásával meggyőzte Ruffalót is, hogy kell neki ez a projekt.

Mark Ruffalónak van valami különös vonzalma a fejnehéz, súlyos drámai történetekhez, amikor épp nem zöld szuperhős, akkor jellemzően ilyen szerepekben játszik, nem mellesleg olyan üzembiztosan magas minőségben, hogy lassan kinézhetne neki néhány komolyabb elismerés, mert eddig az Emmyn, a Golden Globe-on és az Oscaron is csak jelölgették.

Itt pedig, némi éllel szólva, biztosra megy, már csak abban az értelemben is, hogy némi filmes technikai varázslatnak hála, Ruffalo két szerepet játszik, értelemszerűen az ikerpár két tagját – mondanom sem kell, fenségesen. Dominick dühkezelési problémái, bezárkózása, és harcos igazságérzete, amivel testvérét védi, egész játékmódot igényel, akárcsak az az egyszerre rettegő és megszállott karakter, akit Thomasként életre kell keltenie. Ráadásul arányérzékének köszönhetően a mentálisan beteg figuráknál nagy veszélyt jelentő túljátszás hibájába sem esik bele.

Reméljük, a következő díjszezonra már lehetővé válik tisztességes gálák rendezése, mert hogy Ruffalónak kijár egy-két szobor ezért, az teljesen egyértelmű.

A kritika ezen pontján azonban az újságíró bajba kerül: mert hiába mondtam el, mennyire megrendítő, kiváló, és fenséges alakításokkal készült sorozat az Ez minden, amit tudok, ajánlani mégis csak keményvonalas drámafogyasztóknak merem, nekik is csak egy kiegyensúlyozottabb pillanatban, esetleg némi csokoládé fogyasztása mellett – ha a dementorok ellen jó, itt is segíthet.

Az Ez minden, amit tudok az HBO GO-n nézhető, egyelőre egy résszel, hetente fognak érkezni az újak. Értékelés: 8/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.