Mintha évezredekkel ezelőtt lett volna, de azért biztos sokakban él még elevenen annak a tavalyi Eb-selejtezőnek a fájó emléke, amelyen simán kikapott Walestől a magyar válogatott. Egy kicsit nagyobb távlatokban vizsgálva azonban hamar kiderül: a walesi zakó drámája semmiség A walesi bárdokéhoz képest. Hogy micsoda sportkommentátori potenciál rejlik Arany János 1857-es klasszikusában, azt Somos Ákos bizonyította ékesen egy hat perces Facebook-videóban:
Gyugyukám, adjatok be lassan, mert már kint vannak, mindjárt jönnek… Köszöntünk mindenkit, a helyszín egy fantasztikusnak ígérkező mérkőzés, és már megjelent a játékoskijáróban Edward király, aki főszereplő, mégpedig ezúttal, ha jól látom egy fakó lovon érkezik a küzdőtérre, és már meg is kezdi az első kört a pályán. Mögötte a kísérete, ahogy azt megszokhattuk, hasonló színű mezben…
– indul a szokatlan irodalmi közvetítés, ami már így leírva is elég vicces, de hallgatva még sokkal-sokkal szórakoztatóbb, amikor a tévéből jól ismert kommentátori hangsúlyokkal hangzanak el olyan sorok, mint a „Még nézni is tereh” vagy az „Ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát”. Arról már nem is beszélve, hogy milyen csodálatos figyelni, ahogy az Arany-féle nyelvezettel keveredik a sportújságírói zsargon, különösen a nagy, drámai fordulatoknál:
„De még nincs vége a meccsnek, mert megérkezett a harmadik énekes, pedig őt már senki nem hívta. Hoppá, egészen közel lép Eduárdhoz, és szinte az arcába énekli, hogy nincs olyan walesi bárd, aki dicsőítené. Micsoda dráma, MI-CSO-DA dráma, kedves hallgatók!!!”
A videónak akkora sikere lett, hogy április vége óta kisebb sorozattá nőtte ki magát: Somos hétről hétre közvetíti az irodalmi klasszikusokat a Facebookon. A Spíler TV riportere kérdésünkre elmondta: szívesen dicsekedne ugyan azzal, hogy az egész kezdeményezés neki jutott eszébe a karanténban, de valójában a pécsi újságírótól, Nimmerfroh Ferenctől ered az ötlet. Régi barátokként sokat szoktak hülyéskedni – ami elkötelezett Monty Python-rajongókként tulajdonképpen morális kötelességük – és Nimmerfroh egy alkalommal azzal írt rá Somosra a Messengeren, hogy szerinte verseket kéne közvetítenie a járvány alatt. Erre ő egyből replikázott, hogy persze, akkor mindjárt neki is áll A walesi bárdok leközvetítésének.
Innen indult a dolog. Este leültem a gépem elé, hogy na, jó, akkor tegyünk egy próbát. Felvettem a videót. Mikor kész lett, láttam rajta, hogy ez tök jópofa, de azért nem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, a volt egyetemi tanárom például kommentben mondta, hogy akkor legközelebb közvetítsek valami kevésbé eseménydús verset. Így jött a többi
– mondta a 24.hu-nak.
És azóta már felkerült a repertoárba A Tisza, A Pál utcai fiúk grundcsatája, illetve egy újabb Arany-ballada, a Tetemre hívás, ahol egy tizenegyes-párbaj dramaturgiájára fűzi fel a véres, bűnügyi fordulatokat. Itt már olyan magasra hág az izgalom, hogy még a kommentátor is nehezen találja a szavakat, hiszen csak a „szétlövésben, annak is a legvégén dőlt el, ki ölte meg Bárczi Benőt!”
Az a veszély pedig nem fenyeget, hogy Somos egyhamar kifogyna a változatos alapanyagból. Szerinte ez a projekt is épp a magyar és világirodalom kimeríthetetlen gazdagságára mutat rá. Könnyen talál magának újabb kihívásokat, legutóbb József Attila éteri, filozofikus versének, az Eszméletnek esett neki, ami hétköznapi értelemben vett cselekményt nyomokban sem tartalmaz. Ha meg elunná a lírát és az epikát, még mindig ott van a drámairodalom a maga súlyos „mérkőzéseivel”: egy jó kis Bánk bán-közvetítést például gyerekjáték volna 90 percig elhúzni!
Az életútját elnézve kicsit olyan, mintha Somos mindig erre a hibrid műfajra készült volna:
Három dolog érdekel igazán az életben: a sport, a színház és az irodalom. Magyar tanár vagyok végzettségem szerint, jártam színészképzőbe, és végül sportriporter lettem. Ez a projekt azért jó, mert végre mindhárom szenvedélyemet egyszerre kiélhetem
– mondta a riporter, akinek a versközvetítések valamiféle laza gyakorlásra is alkalmat adnak a járványidőszakban (bár élő mérkőzések híján elkezdtek a Spíleren is klasszikus angol meccseket közvetíteni). Mikor arról kérdezzük, hogy egy Premier League-rangadó vagy egy tájleíró költemény közvetítése nagyobb kihívás, elárulja, hogy a kettő csak látszólag hasonlít, hiszen egész mások a tétek. Míg előbbi komoly, megfeszített munka, ahol nagyon oda kell figyelni a hitelességre, addig utóbbi inkább játék és paródia, ahol nyugodtan lehet túlozni, és épp a legelkoptatottabb panelek használatától lesz igazán szórakoztató a dolog. Azt viszont mind a kettőben nagyon szereti, hogy a nyelvvel játszhat, és hogy nagy teret kap a spontaneitás. Ő amúgy is azt vallja, hogy a sportújságírásban hatalmas szerepe van a szakmaiság mellett a stílusnak is.
„Az élő közvetítés alapvetően konzervatív és kötött műfaj, nagyon sokat nem változik az évtizedek alatt. A fő különbség, hogy mára sokkal több információ áll a riporter rendelkezésére. De azért, ha belegondolunk, a legjobb ismert hazai riportereket azért szeretjük, mert van egyéni stílusuk. Az én célom is az, hogy túl a hitelességen, legyen valamiféle egyéni hangütés”
– mondta Somos, akit már annak idején, egyszeri sportrajongóként sem az érdekelt igazán, hogy mi mindent tud a riporter, sokkal inkább az, hogyan adja elő. Ezért volt fiatalon nagy példaképe Vas István Zoltán, akit lenyűgözve hallgatott, mert úgy tudott rádióban közvetíteni, hogy teljesen elszakadt a Szepesi-féle hagyományoktól és blattolós panelektől. Somos szerint a saját hangütést nagyon nehéz kialakítani, és neki magának sem mindig sikerül. Iskolapadból tanulni ezt nem is lehet, csakis a gyakorlatban fejleszteni.
Mindannyian úgy vagyunk vele, hogy elkezdtünk valamikor meccseket közvetíteni, valószínűleg nagyon rosszul és sután, aztán az ember minél többet beszél és minél több rutint szerez, annál magabiztosabb lesz. Ettől kezdve próbál egyéni stílust kialakítani.
Egyszerre mindenkinek tetszeni úgysem lehet, a nézők ízlése ugyanis radikálisan megoszlik abban a kérdésben, hogy mennyit és hogyan kéne egy kommentátornak beszélnie. Van, akit az idegesít, ha a riporter „agyonbeszéli” a meccset, más meg a hosszú, levegős szüneteket viseli rosszul. Arany középútra törekedni tehát nem is biztos, hogy érdemes ebben a kérdésben.
A foci és a magyar irodalom kapcsolata amúgy nagy hagyományra tekint vissza. Elég Esterházy Péterre gondolni, aki nemcsak komplett könyvet szentelt a varázslatos mértani alakzatnak, amit focipályának hívunk, de állítólag nem szabadott telefonon zavarni, amikor épp BL-meccs ment a tévében. Nem csoda, hogy írószervezetek között zajló focikupát neveztek el az emlékére.
Ez a kapcsolat azonban kétirányú, ahogy Somos példája mutatja. Sőt, van hogy a kommentátori nyelvezet nyomakodik be a versekbe, hanem az irodalom a sportközvetítésbe.
A Premier League-meccseket párban szoktuk közvetíteni. Hrutka Jani az egyik szakkomentátorom, akivel nagyon jó baráti viszonyban vagyok, és ő nagyon szereti az irodalmat és a színházat. Mindig tudja például, ha egy meccs napján valamelyik költőnek vagy írónak van-e évfordulója. Előre felír verssorokat és címeket, hogy azokat építsük be a közvetítésébe. Emlékszem, egyszer például január elsején, Petőfi születésnapján kellett közvetítenünk egy elég unalmas meccset, talán a Tottenham-Cardiff volt az. Azzal szórakoztattuk magunkat – és a visszajelzések alapján a közönséget is – hogy komplett Petőfi-sorokat szőttünk a közvetítésbe
– mondja Somos, aki nagyon élvezi az ilyen játékokat, de azt is fontosnak tartja, hogy sosem mehet a közvetítés rovására. Észben kell ugyanis tartani: a riporter nem főszereplője, legfeljebb elbeszélője a pályán zajló drámáknak.
