A titkos és zárt társaságok, furcsa csoportosulások időtlen idők óta foglalkoztatják az emberek képzeletét: sokan hosszú évtizedeken vagy évszázadokon át életképes összeesküvés-elméleteket gyártanak velük kapcsolatban, számos esetben azonban egyáltalán nem volt szükség hasonlókra, hiszen a kiszivárgott rendszabályok és szokások néha önmagukban is elég szürreálisnak tűnhettek bárkinek, aki távolról figyelte e zárt társaságokat.
Ilyen sors jutott a hazai központjukat rövid időre a budapesti zsidónegyedbe költöztető, számtalan ismert tudóst vagy művészt soraiban tudó teozófusoknak, vagy épp a világon egyedülálló módon Magyarországon közös páholyházat építő szabadkőműveseknek is, akik a világuralomra törekvés helyett inkább a világot jobbá tevő társadalmi folyamatok alakítását, illetve a jótékonyságot tűzték ki célul.
Ennek a munkának része volt az emberek művelése is, melynek nyilván a legegyszerűbb módja az volt, ha könyveket adtak a kezükbe.
Így gondolkodott az 1885-ben Budapesten létrehozott, Deák Ferencz, a Testvériséghez elnevezésű páholy is, ami amellett, hogy elindította az antialkoholista és párbajellenes mozgalmat (1887, illetve 1890), valamint életre hívta a Magyar Háztartási Iskolát (1895), továbbá a Nyomorék Gyerekek Otthonát (1903, ez ma az óvodát, általános iskolát, gimnáziumot és kollégiumot is magában foglaló Mozgásjavító),
De ne szaladjunk ennyire előre: Magyarországon mindössze egy évtizeddel korában, 1903-ban született meg a Fővárosi Könyvtár létrehozásának ötlete – ez a következő évben 33 ezer kötettel létre is jött –, a ma jól ismert fiókkönyvtári rendszerről ekkor azonban még szó sem volt.
Szabó Ervinnek (1877–1918) az intézmény élére kerülésével azonban ez is napirendre került, hiszen ő az angol public library-modellt szerette volna adaptálni a magyar viszonyokra, hogy ezáltal minden népréteg hozzáférhessen a legújabb vagy épp legfontosabb kötetekhez.
Ebbe a folyamatba kapcsolódott be jó érzékkel a Deák-páholy, amely – negyedszázados fennállásának méltó emléket állítva – nem csak húszezer koronát ajánlott fel erre a célra, de a könyvtárigazgatóval egyeztetve a főváros első fiókkönyvtárát is létrehozta, ami meglepő módon
hiszen Szabó az akkori központi épületbe álmodta meg az első mintakönyvtárat.
A tervek persze nem akadályok nélkül váltak valósággá: a páholy egyik tagja, a Mozgásjavító első épületét, a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségének Dózsa György úti székházát, illetve egy sor bérházat megálmodó Medgyes Lajos (Messinger Alajos, 1873–1942) építész hosszú gondolkodás után inkább mégsem vállalta a munkát, így azt végül a főváros alkalmazásában álló mérnökként ekkor épp a Gellért fürdő építését irányító, később az összes fővárosi fürdő igazgatójaként ismertté vált Bánlaky Géza készítette el.
A nehézségek sora ezzel még nem ért véget, hiszen a székesfőváros közmunkatanácsa az építéshez kiszemelt területet – az Almássy tér Barcsay utca felőli végét – szerencsétlen választásnak gondolta, és egy iskolaépületben való elhelyezést sürgetett, nem adva hozzájárulást egy köztér részleges beépítéséhez.
Döntésük a páholy részéről süket fülekre talált, így két ellentétes vélemény feszült egymásnak. A helyzetet végül Szabó Ervin oldotta fel: a tanácshoz írt beadványában kifejtette, hogy
a felnőttek egyszerűen elkerülnék az iskolát, a gyerekek pedig átvinnék az iskola szigorát a könyvtárra, egy ilyen intézmény esetében pedig fontos, hogy a betérő otthon érezze magát.
A gondolatmenet végül meggyőzte az illetékeseket, így 1913 végére gyors tempóban megszületett a főváros legérdekesebb, a közel azonos korú tisztviselőtelepi református barakktemplomhoz hasonlóan nem feltétlenül hosszú évtizedekre tervezett épülete.
Az alig ötven négyzetméteres, kapuit a polgármester Bárczy István (1866–1943) jelenlétében, 1913. december 27-én megnyitó épületről mindössze néhány fotó, illetve egy alaprajz maradt fenn, az azonban biztos, hogy az egyszerű fehér falakat kapó, piros tetős épületet az első hetekben valósággal megrohanták az emberek, sőt, a könyvre várók hosszú sorokban álltak, hogy kortárs vagy klasszikussá érett szépirodalmi művekkel térjenek haza.
A méretnek persze voltak hátrányai, így az egyetlen, több részre osztott teremben nemsokára negyvenöt helyett már nyolcvan ülőhely fogadta a beiratkozottakat. A megállás nélküli gyerekzsivaj már az első pillanatokban jelentkező problémája ezzel persze nem oldódott meg, a látogatók azonban egyre feszültebbé váltak, így a vezetőség a térre néző üzlethelyiségek egyikébe költöztette a gyerekkönyveket, hogy a felnőttek és a fiatalok ne zavarják egymást.
A könyvtárat 1919-ig irányító orvos-társadalomtudós, a később Szabó Ervinhez hasonlóan politikai pályára lépett Madzsar József (1876–1940) ezzel persze nem feltétlenül tudott azonosulni, hiszen ő a saját szakmájához közelebb álló munkákat, illetve a számtalan napi-, heti- és havilapot tartotta a gyűjtemény legfontosabb darabjainak, a folyóiratok tartását, illetve a szabadpolcos rendszert azonban a kor szakemberei egyáltalán nem tartották jó ötletnek.
A siker ettől függetlenül persze vitathatatlan volt, hiszen az emberek rohama miatt a beiratkozásokat néhány hétre fel is kellett függeszteni, a környékbeliek csak 1914-ben több mint 84 ezer kötetet kölcsönöztek ki.
A sajtó persze nem volt elragadtatva a kultúra okozta őrülettől:
A szerző természetesen a városban ma is látható, a századfordulón felállított, zöld színű, Baetz-féle közvécékre gondolt.
A megnyitás után alig fél évvel kitört első világháború miatt persze egyre kisebb összeg jutott a legfrissebb folyóiratok és kötetek beszerzésére, a helyzetet pedig a háború utáni évek tovább rontották: a Tanácsköztársaság előbb szűkítette a szabadkőművesek mozgásterét, a Horthy-kor hajnalán – alig két hónappal a kormányzó megválasztása után – pedig Dömötör Mihály belügyminiszter nemes egyszerűséggel betiltotta a működésüket, hiszen szerinte a páholyok az
alapszabályaikban kitűzött, kormányhatóságilag is törvényesen elismert céljaik és feladatuk megvalósítása helyett a politikai élet irányítására és a tényleges hatalomnak a kezükhöz ragadására terelték át egyleti tevékenységüket.
Új korszak vette kezdetét, a Barcsay utca és az Almássy tér találkozásánál álló apró épület állapota pedig gyorsan romlani kezdett: a vizesedő falak, a nem működő fűtés, és jó eséllyel a könyvállomány lassú fejlesztése is mind a látogatószám csökkenését eredményezték, az időközben mai helyére, a Wenckheim-palotába költöző Fővárosi Könyvtár vezetői pedig az épület bontását, illetve a fiókkönyvtár elköltöztetését fontolgatták.
Az Ujság 1925. októberében így – talán kissé túlzó módon, de a cikk végén mielőbbi felújítást szorgalmazva – mutatta be az épületet:
A tetőzete elkorhadt, a cserepeket széthordta a szél, az ablakai be vannak törve, a falak omladoznak, a vakolat lemállott és festés helyett az utcagyerekek felirásai tarkitják. Rongyos, kopott és foltos épület, melynek bejáratánál, ha négy lépcsőfokot megyünk, jobbkézfelől egy fehér márványtábla ötlik a szemünkbe. […] 1925-ben Budapesten, egy nyilvános középületen, a szabadkőművesek emlékét hirdetik e sorok. Nem vette el a MOVE, nem tiltakoznak ellene kurzus-egyesületek, nem foglalták le, nem égették el, nem tépték darabokra. […] Az Almássy-téri Deák Ferenc-könyvtárral nem törődnek, nem veszik észre, nem is látják, talán nem is sejtik a létezését mindazok, akiknek módjában állna és kötelessége lenne, hogy gondoskodjanak róla. Ilyen szomoru, szégyenteljes és korhadt középület nincs több az egész fővárosban. Ám a könyvtár mégis hiven teljesíti kötelességét. Belül egyszerre megváltozik a kép. A falak mentén köröskörül polcok és a polcokon katonás rendben könyvek sorakoznak egymás mellett.
A bontásra végül a következő húsz évben – a rengeteg új épületet a városnak adó harmincas években, illetve Budapest 1944-1945-ös ostromát követően – sem került sor, a könyvek azonban előbb a Nagykörútra, majd 1952 áprilisában mai helyükre, a Rottenbiller utca 10. számú épület aljába költöztek, ahol a könyvtárosok már hatvanezer kötettel várták az olvasni vágyókat.
A szabadkőművesség 1945-ben rövid időre újra kiléphetett az illegalitásból, az Almássy téri épület azonban a főváros tulajdonában maradt, sőt, a Szovjetunióval való jó viszony kialakítása érdekében a városvezetés az addig egy iskolában összegyűlő magyar görögkeleti (ortodox) közösségnek ajándékozta az addigra már alig használható épületet. A néhány hónap alatt, jórészt a magyar kormány által biztosított összegből átalakított, meglepően magasnak látszó harangtornyot is kapó épületet – Magyarország első magyar görögkeleti templomát – végül 1945. október 21-én, a szovjet katonai hatalom hazai megszilárdításában kulcsszerepet játszó Vorosilov marsall, a rendkívüli szovjet nagykövet Georgij Makszimovics Puskin egy-egy követe, illetve a magyar állam és a székesfőváros képviselői jelenlétében avatták fel.
A munkálatokkal nem csak a magyar, de az orosz ortodox hívők is otthonra leltek, így nem meglepő, hogy az eseményt a rádió élőben közvetítette, sőt, rövid filmhíradós riport is készült a felszentelésről:
A sajtó a következő években is gyakran adott hírt az egykori könyvtárban történtekről, sőt, a rádió rendszeresen közvetítette az istentiszteleteket. 1949-ben a közösséget a Petőfi téri – az 1945-ben elpusztult tornyát is visszakapó – Istenszülő elhunyta Nagyboldogasszony-székesegyházba költöztették.
A másfél évszázadon át görög kereskedők, illetve azok leszármazottai által használt templom csendjét innentől nem csak görög, de orosz és magyar szó is megtörte, az épület, illetve ahhoz kapcsolt ingatlanok pedig 1951-ben Rákosi Mátyás utasítására néhány tollvonással az azokat ma is birtokló Moszkvai Patriarchátus kezébe kerültek.
De kanyarodjunk vissza az apró épülethez, ami másfél évtizeddel később, raktárként használva még mindig büszkén hirdette a szabadkőművesek századelőn sokak által megtapasztalt nagylelkűségét, noha a bejárata feletti, két olvasót ábrázoló domborművét, illetve büszke feliratát már a templommá való átalakítása óta nem viselte.
Lebontása mellett már az egyházközség elköltöztetése után is számos érv szólt, köztük a tér teljes rendezése (1964–1965), amit az épület a raktár elköltöztetésének lehetetlensége miatt szintén túlélt – igaz, csak két évvel, hogy 1967-ben aztán a szabadkőművesség egy újabb fővárosi nyoma adja meg magát a bontómunkások szerszámainak.
Helyére az 1950-ig a Regnum Marianum templom mellett álló, majd az Almássy tér túlsó végére helyezett Csengery Antal-szobor került.
Az egykori épület falán álló táblák közül kettő a legutóbb 2004-ben felújított utódkönyvtár falán látható, a legnagyobb adományozók névlistája azonban talán már az első költözésnél örökre elveszett.
A rendszerváltás után újra hatályon kívül helyezték a szabadkőművesek működését betiltó, 1950-ben született törvényt, így számos, korábban aktív páholy alakult újra, vagy épp születtek újak. Ennek a változásnak köszönhető az 1993-ban, a könyvtár alapításának nyolcvanadik évfordulóján elhelyezett jókora emléktábla is, hiszen a kommunista hatalomátvétel után inkább elfelejteni vágyott alapítási körülmények a kilencvenes évek hajnalán újra fontossá, sőt, a magyar kultúrtörténet értékes epizódjává váltak.
