Mirr-Murr
Ilyen életművel nehéz elképzelni, de az eredetileg zenésznek, majd költőnek készülő Csukás Istvánt sokáig kellett győzködni, hogy elhiggye: tud mesét írni. Ezt a Vackor szerzője, Kormos István tette meg elég kitartóan, aki akkoriban az ifjúsági kiadó szerkesztője volt. „Hosszas rábeszélés után írtam meg az első vékony meséskönyvemet: ez volt az Egy szürke kiscsacsi, amelyben egyébként már szerepelt a két híres macska, Mirr-Murr és Oriza-Triznyák. Kormos ezt a vékony kis kötetet egy neves festővel, Bálint Endrével illusztráltatta, úgyhogy amikor kinyitottam a könyvet, lefordultam a székről, és onnan kezdve meg voltam fogva” – beszélt egy interjúban a kezdetekről Csukás, aki ugyanazt az idegpályát használta a gyerekirodalomhoz, mint a költészethez, mert szerinte a jó mese olyan, mint a jó vers: kicsit elemelkedik a földtől.
Akkoriban Csukás gyerekkönyveit a ma elképzelhetetlen százezres példányszámban adták ki, de Mirr-murréknak még nagyobb ismertséget hozott, mikor 1972-ben elindult a Mirr-murr kandúr kalandjai című bábfilmsorozat, Foky Ottó rendezésében. A sorozat három év múlva lezárult, de a kóbormacskák kalandjai ezzel nem értek véget. Csukás egészen a kétezres évekig folytatta könyvekben a történetet, mindvégig megőrizve az első kötet alapvető derűjét. „Húszévesen még több okosság van az emberben. Erre tettem fel az életemet. Amikor Kormos István biztatott, hogy gyerekirodalmat írjak, körülnéztem, mi a helyzet a magyar irodalomban a mese frontján. Kik milyen mesét írnak. Akkor egyszerűen elhatároztam, hogy mindig derűs, életvidám, optimista dolgokat írok.”
Keménykalap és Krumpliorr
Az író nevéhez több ifjúsági regény is fűződött az animációs filmeken kívül, ezekhez többnyire készült filmfeldolgozás is, de sem a Nyár a szigetenből készült Le a cipővel!, sem a Vakáció a halott utcában, sem pedig a Csicsóka és a moszkitók népszerűsége nem mérhető a Keménykalap és krumpliorréhoz, amely Csukás István legsikeresebb élőszereplős filmje (pontosabban filmsorozata) lett. Az eredetileg 1973-ban megjelent regényből egy évvel később készült el a sorozat, melyet 1974 karácsonyán mutatott be a Magyar Televízió. A beteg társuk felvidításáért cirkuszi előadást szervező gyerekek, és az útjukat folyton keresztező elátkozott fagylaltos, Bagaméri kalandjai a legnépszerűbb sorozatok közé emelkedtek, és kapott egy mozifilm változatot is négy évvel később, melyről Csukás így nyilatkozott később: „Gyerekszemmel a világ viccesebb. Amikor az első filmet forgattuk, a Keménykalap és krumpliorrt, az operatőr leguggolt egy méter magasságba, és onnan nézett a kamerába, és biztatott, nézzünk bele mi is.”
A Bácskai Lauró István rendezte filmváltozat legemlékezetesebb alakítását egyértelműen a Bagamérit játszó Alfonzóé volt, akinek gyakorlatilag jutalomjáték volt ez a sorozat, melyben fontosabb szerep is jut neki, mint a könyvben. De ez Szilágyi István legismertebb szerepe is (Lópici Gáspár, az utca hírmondója), és emlékezetes alakításokban tűnik fel Haumann Péter, Páger Antal, Bánhidi László is, nem beszélve az orvost játszó Ráday Imréről, akinek fia, a később városvédőként ismertté vált Ráday Mihály volt a sorozat operatőre. A gyerekek közül a korszak népszerű gyerekszínésze, Kovács Krisztián és a későbbi zenész, az Első Emeletben és a Rapülőkben befutó Berkes Gábor neve csenghet ismerősen. A sorozat nemzetközi fesztiválokon is sikerrel szerepelt, és az utca hírmondója vagy az elátkozott fagylaltos („Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri!”) a mai napig közkedvelt szereplői a magyar filmtörténetnek.
A legkisebb ugrifüles
„Milyen okos, milyen ügyes, a legkisebb Ugrifüles!” – hangzott el a címszereplő kissé beképzelt öndefiníciója a bábfilm-sorozat epizódjainak elején, felvezetve a leleményes nyúl és sündisznó barátja, Tüskéshátú újabb kalandjait. Mert Csukás többi mesefigurájához hasonlóan, ők is fontos küldetéseket teljesítettek, ha épp nem egy kalitkába zárt sárgarigót szabadítottak ki, akkor biztos egy beteg kislányt vidítottak fel azzal, hogy rögtönzött hangversenyt adtak a radiátoron.
A sorozatból két évad készült a 70-es évek közepén, és a hangokat olyan színészek adták, mint Márton András (Ugrifüles), Haumann Péter (Tüskéshátú), Halász Judit (Postagalamb), vagy épp Gálvölgyi János (Brekkencs, a béka). A legkisebb ugrifülesnek elsősorban a humorát és a profi dialógusait dicsérték a kritikusok, és ahogy az tőle megszokott volt, a sorozat lezárulása után Csukás később még több mesekönyvben visszatért Ugrifülesékhez, és folytatta a történetüket. Már tehát ennek a mesének is nagy volt a sikere, de a meseíró Csukás igazi nagy dobásai még csak ezután következtek.
Süsü, a sárkány
Csukás István egyik legemblematikusabb figurájáról, Süsüről kevesen tudják, hogy eredetileg nem is az író teremtménye. A mese alaphelyzete és a karakter a szerb Miroslav Nastasijevic 1970-es évek eleji rádiójátékából ered, amiben már szintén Bodrogi Gyula adta a sorból kilógó, egyfejű sárkány hangját. Ezt hallotta meg egy délutáni takarítás közben a magyar rádióban Takács Vera dramaturg, aki annyira beleszeretett Süsübe, hogy elhatározta, bábfilmet kell csinálni róla. Ehhez először is szükség volt egy íróra, ám hiába járt szerzőről-szerzőre, senki nem érzett rá a „süsüség” ízére. Így került a képbe a tévés szerkesztői munkáját épp hátrahagyó Csukás István, akit hamar megragadott az egyfejűség, és teljes lendülettel vetette bele magát a történetbe.
1976 szenteste délutánján ment le az első rész a Magyar Televízióban, ám nem lett azonnali siker. A kritika fanyalgott, és az ünnepi készülődés miatt nem is nézték sokan. Ám hamarosan fordult a kocka: a kőszegi szemlén fődíjat kapott, és a következő másfél évben 27 ország vásárolta meg, így Japántól Kanadáig gyerekek tömegei láthatták Süsü kalandjait. Persze a legnagyobb hatással a magyar gyerekek több generációjára volt. A Süsü, a sárkányból összesen kilenc rész készült, végül 1984-ben lezárult a sorozat. Csukásnak később is voltak ötletei a folytatásra, de ez végül csak az ezredfordulón jött össze, amikor bemutatták a Süsüke, a sárkánygyerek című bábfilmsorozatot, ami Csukás egy pár évvel korábban megjent mesekönyvén alapult. Itt a történet pár évvel az eredeti után folytatódik, és Süsü gyerekének kalandjairól szól. A történet egészen a végsőkig foglalkoztatta Csukást, aki 2018-ban is arról beszélt egy interjúban, hogy elkészült a Süsü újabb részeivel.
Pom-pom
Csukás István pályája akkor kapott újabb lendületet, amikor Sajdik Ferenccel kezdett együtt dolgozni, miután az utóbbi különös állatfiguráit akarta megmozgatni a stúdió, és ehhez kérték fel egy író közreműködését. A Ludas Matyi karikaturistájával alkotott szerzőpáros első és legsikeresebb együttműködése a Pom-pom meséi könyv, majd rajzfilmsorozat volt, mely két évadban került a televízióba a nyolcvanas évek elején, a sok népszerű animációs filmet jegyző Dargay Attila rendezésében.
A mesében szereplő szürreális, semmihez sem hasonlítható figurák gyakorlatilag önálló univerzumot jelentettek, és tényleg innen kerültek ki Csukás legnépszerűbb alakjai közül is páran: mindenekelőtt a csokoládéőrült „dagadt madár”, Gombóc Artúr, akit az író bevallottan magáról mintázott: „A figuráimban sok van belőlem, hiszen ettől élnek. Gombóc Artúr egyik nagy bánata, hogy nem tud lefogyni. Reménytelen harc” – mondta Csukás négy éve az Origónak, hozzátéve, hogy az ő esetében a vörösbor játszotta a csokoládé szerepét. De ott volt még a Radírpók, a Madárvédő Golyókapkodó, Festéktüsszentő Hapci Benő, Órarugógerincű Felpattanó vagy a Vastalpú Cölöpverő és a többiek, akiknek történeteivel a főszereplő Pom-pom szórakoztatja a másik főszereplőt, az iskolába induló Picurt (a könyvben a kislány neve egyébként Bogyó), és ők túlzás nélkül a legemlékezetesebb magyar mesealakok közé tartoznak.
A nagy ho-ho-horgász
A Csukás-Sajdik szerzőpáros másik népszerű munkája A nagy ho-ho-horgász volt, akit Pom-pom után ismerhettek meg a gyerekek. A kétbalkezes horgász (Balázs Péter hangján szólalt meg) és segítője, Főkukac (Mikó István) szintén gyorsan népszerű lett, pedig, ha hinni lehet az írónak, valahogy így született meg az ötlet, hogy Bálint Ágnes, a gyermekosztályon dolgozó dramaturg kérte, írjon valami újat a Pom-pom után: „De mit? – kérdeztem. Mit, mit?… Mondjál egy címet. Hohoho, ez nem olyan könnyű. Várj csak, Hohohó, a horgász, a Nagy ho-ho-ho-horgász. Valahogy így történt” – mondta a Magyar Horgász folyóiratnak, ahol elnézést is kért, ha esetleg megbántotta volna a figurával az érzékeny horgászokat:
„Kiagyaltam a kétbalkezes, halat soha nem fogó, kicsit mafla, ügyetlen, de mégis rokonszenves figurát. És most nagyon örülök, hogy beszélhetek róla, mert eszem ágában sem volt ezzel a horgászokat bántani. Aki végignézte a sorozatot, észlelhette, hogy a nagy ho-ho-ho-horgász gyengeségei nem kimondottan a horgászokéi, hanem általában emberi gyengeségek” – mondta Csukás István. Nehéz elhinni, hogy bárki is komolyan megbántódott volna ezen a kedves humorral megrajzolt figurán, amely rendkívül népszerű lett, és ezt mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy Főkukaccal Kolodko Mihálynak köszönhetően a Bem rakparton is találkozhatunk szobor formájában.
Csukás István ezt követően is még évtizedekig írt a legfiatalabb korosztály legnagyobb örömére, és amikor nyolcvanadik születésnapján a már idézett interjúban arról kérdezték, hogy viszonyul a halálhoz, így válaszolt:
Nem tehetek arról, hogy megszülettem, és nem tehetek arról, hogy meghalok. Ami a kettő között van, arról tehetek. Ez az én szabadságom, ha úgy tetszik, öröklétem. (…) Engem igazából csak az élet érdekel. Amíg élek, addig minden érdekes. Persze a világról semmit nem tudunk valójában. Hiába próbálom megfeszíteni azt a nem kevés képzeletemet, mégsem tudom elképzelni a végtelent. De nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz az élet után.
Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI
