Kék kilencesek és piros szavak
1979. január 31-én születtem – szerdai napon. Abból tudom, hogy szerda volt, mert a dátum kék a fejemben, és a szerdák mindig kékek, mint a kilences szám vagy a hangosan vitázók hangja. Szeretem a születési dátumomat, mert a benne levő számokat sima felületűnek és kereknek látom, a tengerparti kavicsokhoz hasonlatosaknak. Ez azért van, mert ezek prímszámok: 31, 19, 197, 97, 79 és 1979 mind kizárólag önmagával és eggyel osztható. 9973-ig minden prímszámot felismerek „kavicsszerű” jellegükről. Egyszerűen így működik az agyam.
Az enyém egy olyan ritka állapot, amit savant-szindrómának neveznek, és ami kevéssé volt ismert, mielőtt Dustin Hoffman színész megjelenítette 1988-ban az Oscar-díjas Esőember című filmben. A Hoffman által játszott Raymond Babbithez hasonlóan én is szinte megszállottan igénylem a rendet és a rendszerességet, és ez gyakorlatilag életem minden területét érinti. Például mindennap pontosan 45 gramm zabkását fogyasztok el reggelire; hogy biztos legyek a mennyiségben, a tálkát egy elektronikus mérlegen mérem le. Azután indulás előtt mindig megszámolom, hány ruhadarabot viselek. Ideges leszek, ha a teámat nem ihatom meg mindennap pontosan ugyanabban az időpontban. Olyankor, ha túlságosan feszült idegállapotba kerülök és nem tudok szabályosan lélegezni, behunyom a szemem, és számolok. A számolás segít megnyugodnom.
Minden egyes szám egyedi, és saját személyisége van. A 11 barátságos, az 5 hangos, míg a 4 egyszerre félénk és csendes – ez a kedvenc számom, talán mert önmagamra emlékeztet. Vannak számok, amik nagyok – 23, 667, 1179 –, míg más számok kicsik: 6, 13, 581. Vannak szépek, mint a 333, és van pár csúnya is, mint a 289. Nekem mindegyik szám különleges.
Akármerre járok, bármit teszek, a gondolataim sosem járnak távol a számoktól. Egy interjúban a New York-i televíziós műsorvezetőnek, David Lettermannek azt mondtam, ő olyan, mint a 117 – magas és szikár. Később a számomra nagyon is megfelelően elnevezett Times Square-en* állva felnéztem a fölém tornyosuló felhőkarcolókra, és úgy éreztem, kilencesek vesznek körül – ez az a szám, amelyet a roppant nagysághoz társítok. (*Angolul a times jelenti azt is, hogy „szorozva”, a square pedig azt is, hogy „a négyzeten”.)
Az enyém egy szokatlan és összetett típus, amellyel a számokat alakzatok, színek, textúrák és mozgások formájában látom. Például az 1 ragyogó és fényes fehér, mintha valaki egy vakuval a szemembe villantana. Az ötös olyan, mint a mennydörgés vagy a szikláknak csapódó hullámok zaja. A 37 csomós, mint a zabkása, míg a 89 a hulló hóra emlékeztet.
A szinesztézia valószínűleg leghíresebb esete egy Seresevszkij nevű, bámulatos emlékezőtehetségű újságíróé, amit az 1920-as évektől kezdve harminc éven keresztül az orosz A. R. Lurija pszichológus írt le. S., ahogy Lurija alanyát a „Kis könyv a nagy emlékezetről” című tanulmányához írt jegyzeteiben nevezte, erősen vizuális memóriával rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy a szavakat és a számokat különféle alakzatoknak és színeknek „lássa”.
Lurija Seresevszkij kiemelkedő rövid és hosszú távú memóriáját szinesztéziás élményeinek tulajdonította.A saját szinesztéziás megtapasztalásom használatával egészen kicsi koromtól kezdve képes voltam hatalmas számokat kezelni és azokkal fejben számolni minden tudatos erőfeszítés nélkül, akárcsak a filmbéli Raymond Babbit. Valójában ez a tehetség közös jó néhány savant-szindrómás személyben (időnként „villámszámolóként” is szokták őket emlegetni). Dr. Darold Treffert wisconsini orvos, a savant-szindróma tanulmányozásának vezető szakembere az Extraordinary People (Különleges emberek) című könyvében egy vak ember példáját említi, aki „csodával határos szintű számolási tehetséggel” rendelkezik:
Arra a kérdésre, hogy hány kukoricaszem lenne 64 láda bármelyikében, ha az elsőben 1 van, a másodikban 2, a harmadikban 4, a negyedikben 8 és így tovább, a tizennegyedikre (8192), a tizennyolcadikra (131 072) és a huszonnegyedikre (8 388 608) azonnal megadta a választ, míg a negyvennyolcadik ládára (140 737 488 355 328) hat másodperc alatt. A 64 ládában található összes kukoricaszem számát is megadta (18 446 744 073 709 551 616), mindössze negyvenöt másodperc alatt.
A kedvenc számolási módszerem a hatványra emelés, ami azt jelenti, hogy egy számot adott alkalommal önmagával megszorzunk. Ha egy számot önmagával szorzunk meg, az a négyzetre emelés; például a 72 négyzete 72 × 72 = 5814. A fejemben egy szám négyzete mindig szimmetrikus alakzatként jelenik meg, és ez számomra különlegesen széppé teszi. Ha egy számot háromszor szorzunk meg önmagával, az a köbre emelés, vagy harmadik hatványra emelés. 51 a köbön, vagy másképp a harmadik hatványon, az 51 × 51 × 51 = 132 651. A hatványozás eredményét mindig egy jellegzetes vizuális mintának látom a fejemben. Ahogy nőnek a számok és az eredmények, úgy válnak fokozatosan egyre összetettebbekké a megtapasztalt mentális alakzatok és színek. 37 ötödik hatványát – 37 × 37 × 37 × 37 × 37 = 69 343 957 – egy nagy körnek látom, ami az óramutató járása szerint felülről lefelé futó kisebb körökből tevődik össze.
Amikor egy számot elosztok egy másikkal, a fejemben egy egyre nagyobb hurkokban lefelé forgó spirált látok, amely mintha vetemedne és görbülne. Különféle osztások különféle méretű spirálokat eredményeznek, sokféle görbülettel.
Számolás közben soha nem írok le semmit, mert mindig ki tudom számolni fejben az eredményt, és sokkal könnyebb vizualizálni a választ a szinesztéziás alakzatok használatával, mint megpróbálni az iskolában kapott tankönyvekben tanított „maradékok” technikáját alkalmazni. Amikor szorzok, a két megszorzandó számot két sajátos alakzatnak látom. A kép vált, és megjelenik egy harmadik alakzat – a helyes válasz. A folyamathoz csupán pár másodpercre van szükség, és spontán módon zajlik le. Olyan, mintha úgy számolna valaki, hogy közben nem kellene gondolkoznia.
A fenti ábrán megszorzok 53-at 131-gyel. Mindkét számot egyedi alakzatnak látom, amelyek a térben egymással szemben helyezkednek el. A két forma között keletkező tér egy harmadik alakzatot ad ki, amelyet új számnak érzékelek: a szorzat végösszege a 6943.
Különféle feladatok különféle formákat tartalmaznak, és bizonyos számokhoz különféle érzések vagy érzelmek kapcsolódnak.
Minden szám közül a hatosokra emlékszem a legnehezebben, mert ezeket sajátos forma vagy textúra nélküli, pici, fekete pontoknak látom. Úgy jellemezném ezeket, mint kis hézagokat vagy lyukakat. 10 000-ig minden szám vizuális vagy esetenként érzelmi reakciót vált ki belőlem, mintha lenne egy saját vizuális vagy numerikus szókészletem. És pontosan ahogy egy költő jár el a szóválasztásánál, én is a számok néhány kombinációját szebbnek látom a többinél: az egyesek jól illenek az olyan sötétebb számokhoz, mint a nyolcasok és a kilencesek, viszont kevésbé jól a hatosokhoz. Egy telefonszám, amelyikben a 189 számsor szerepel, sokkal szebb egy olyannál, amelyikben a 116 fordul elő.Daniel Tammet: Kék napon születtem – egy autista zseni memoárja
Európa, 2019
Kiemelt kép: LIONEL BONAVENTURE / AFP