Kultúra

Van elég pénz a kultúrában, csak nem jól költik el

A múlt év végén az összetákolt színháztörvény nyomán kirobbant tiltakozások megint felhoztak egy örök idők óta érvényes kérdést: hogyan, miből kellene finanszírozni a kultúrát? A felvetés azért is aktuális, mert azok a pénzek, amelyekről közvetlenül vagy közvetve, de az állam dönt – pályázati pénzek, tao, stb. –, egyre kiszámíthatatlanabbak. Van-e kiút, és ha igen, merre? Két lehetséges utat mutatunk meg.
Korábban a témában:

A tömeg ereje

Jelenleg kicsit olyan a magyar kultúra, mint egy kamaszokkal teli, zsarnoki szülőkkel rendelkező család: a srácoknak van ugyan valamennyi saját bevétele, de még a szülők adják a zsebpénzt, ami azonban – a kedvenc gyereken kívül – senkinek nem elég semmire. A zsebpénzről sosem tudni, mikor vonják meg, ráadásul fel-felmerül, hogy az ősök a pénz fejében ellenőriznék a fiatalok minden lépését, és örüljenek, ha nem kell kötelezően egy „Szeretlek Anyu&Apu” feliratos pólót hordaniuk. Darabos a párhuzam, mert azt nem hagyhatjuk ki a képletből, hogy a kultúra támogatása igenis kötelessége lenne az államnak, pláne, ha már azt akarjuk megvédeni mikor kitől, de arra azért jó, hogy megvilágítsa a továbblépés lehetséges irányát: az anyagi függetlenedés felé elmozdulást.

A finanszírozási szükséghelyzetből való kimászás lehetséges módjainak egyike az elindulás a fix társulati szemlélet felől a projektszemlélet felé, valamint az olyan, szintén proaktív hozzáállást és új képességeket igénylő megoldások, mint a közösségi finanszírozási modell. A közönség már most is számos kulturális produktum létrehozására, megmentésére és fenntartására adta össze a pénzt – az Átrium új előadása, a Minden nagyon jó lesz, a nemrég bemutatott, tanár-diák visszaélésekről szóló Ráolvasás is így született, de például néhány éve a Macskafogó dicsőségének visszaállításából is komolyan kivette a részét a nép.

Hogy a rajongók hegyeket tudnak megmozgatni, arra a Macskafogó története a legszebb példa
A Macskafogó hagyatékának megmentése olyan felemelő történetet mesél csakazértis összefogásról, ragadós lelkesedésről, önkéntességről és értékmentésről, amilyet nem gyakran hallunk Magyarországon.

Az ilyen kampányok azonban jelenleg nem túl gyakoriak – legalábbis a kulturális szcénában –, és nem is mindig sikeresek, ennek legfőbb oka pedig az idegen tereppel járó bizonytalanság, illetve a tapasztalat és a szakértelem hiánya. Ezen a fronton elkezdődött azonban a szakma ébredezése, és egyre többen mozdulnának az anyagi függetlenedés új útja felé. Egy kultúrában, előadóművészetben utazó szakemberekből álló csapat egész terméket épített fel erre az ébredező trendre: a StageHive egy előadóművészeti szakmai társkereső, mely nemcsak a produkciókhoz szükséges csapat, de a források megtalálásában is segít.

A Ráolvasás című előadás közösségi finanszírozásból valósult meg, és a szakmán belüli támogatások – például a próba- ás játszóhely – felajánlása is szép példája a függetlenedés útjainak. Fotó: Vass László Ádám

Olyan platformot hoztunk létre, ami lehetőséget kínál az előadóművészetben – színházi, komolyzenei, táncos vagy újcirkuszi műfajokban – vagy akár filmes területen tevékenykedő szakembereknek arra, hogy a saját ismeretségi körön túl is megtalálják partnereiket, és közös projekteket tudjanak indítani

– mondta el Cortés Sebastián, az egyik alapító. A több mint két évnyi ötletelés és fejlesztés után tavaly januárban indult StageHive a konkrétumok szintjén egy weboldal és egy alkalmazás, melyben a felhasználó létrehozhatja szakmai profilját, és akár saját projektjéhez kereshet szakembereket, akár szabad kapacitásainak kereshet olyan projektet, amelyhez munkatársként csatlakozhat. Az oldal elsősorban a szakemberhiánynak azt a jól ismert formáját tudja enyhíteni, amikor volna elég és alkalmas ember egy feladatra, csak nem ismerjük őket.

Gyakran előfordul például, hogy hiába ismernek az alkotók akár négy hangmérnököt is, akivel szívesen dolgoznának egy projekten, éppen akkor egyikük sem ér rá. Ebben az esetben a StageHive-on tudnak keresni a szakemberek között, akikről itt rögtön az is kiderül, milyen szakmai tapasztalatuk van, ismerik-e a műfajt, amelyre a potenciális megbízás szól

– tette hozzá Meczner Vera, a másik alapító. Ha pedig a megálmodott projekthez hiányzik némi, vagy akár a teljes anyagi fedezet, az egyszeri felhasználó közösségi finanszírozási kampányt is indíthat. Ezt persze bármelyik erre kitalált oldalon megteheti, a StageHive esetében annyi különbség van, hogy itt szakmai segítséget és mentorálást is kérhet – az ugyanis nem elég, hogy felkerül egy kampány, és onnantól kezdve várja az alkotó a sült galambot. A közösségi finanszírozási kampányok sikerességéhez kell némi kreativitás – például a támogatásért cserébe az adományozóknak nyújtott ajándékok kitalálásában – és olyan közösségimédia-szakértelem, amit ma már muszáj megtanulni a kulturális szcénában akkor is, ha ez új és kényelmetlen.

Dolgoznunk kell azért, hogy dolgozhassunk. Sajnos azonban nem ebben szocializálódtunk. Egy közösségi finanszírozással megvalósítani tervezett projektnél márpedig a munka a kampányolással indul, és nem csak a pénz összegyűjtése után. Muszáj minél több emberhez eljuttatni a kampányt, rávenni őket, hogy adományozzanak, amit nehezít, hogy Magyarországon elég gyerekcipőben jár még ez az egész

– emelte ki Cortés, hozzátéve, hogy a gond nem azzal van, hogy nincsen pénz a közönségnél.

A Bergman Zenéje | Töréspontok című filmzenei koncertre a StageHive-on gyűlt össze a pénz a közönség jóvoltából. Fotó: Bergman Zenéje / StageHive

Még úgy is elég komoly összegeket meg lehet mozgatni ilyen kampányokkal, ha a legtöbb adományozó csak pár ezer forintot ajánl fel, csak tudni kell jól megszólítani a közönséget, bizalmat építeni, érzelmi kapcsolódásokat létrehozni. Ha viszont ez sikerül, az hosszabb távon is segíti az így létrejött projekteket.

Az adományozó magáénak is érzi a produkciót, minden bizonnyal el is megy majd megnézni azt, hiszen sokkal erősebben tud kapcsolódni egy olyan alkotáshoz, amelynek a létrejöttét az első perctől kezdve követte, és amihez ő is hozzátett valamit. Bennfentesnek érezheti magát. Nagy élmény a nézőnek, ha például egy díszletelemre adományoz akár csak kétezer forintot is, majd a kész előadáson megpillantja ezt a díszletelemet. A közönség és az alkotók közti kapcsolat lesz erősebb így

– mondta el Meczner Vera hozzátéve, hogy a demokratizálódás mellett a piac is szabadabbá válik így.

Ma már sok előadó számára evidencia, hogy a szövegtanulás mellett ugyanolyan fontos munka, hogy sajtóban, közösségi felületeken kommunikáljon a produkciójáról. Ha ugyanis ezt nem teszik meg, a nézők és a jegybevétel is elmaradhatnak – ebből pedig egyenesen következik, hogy a honoráriumukat is nehezebb lesz kifizetni. Abban bízunk, hogy a szakma lassan fel- és elismeri: nem szabad arra várni, az állam megteremti-e a finanszírozás lehetőségét.

Modern Medicik

A közösségi finanszírozás mellett a kultúra másik lehetséges kiútja a pénzhiányból a forprofit szcéna felé mutat. Magyarán a vállalkozások, az üzleti élet felé. A vállalatok és a művészeti piac együttműködésére már most is vannak példák, jók és kevésbé jók is, és – ahogy a közösségi finanszírozásnál – a siker itt is igényli néhány új ismeret elsajátítását. A magyar kultúrszcéna például máig nem tanulta meg igazán a márka- és marketingszemléletet, amelynek alapja a fogyasztó ismerete: kik „veszik” azt, amit én árulok? Balogh Máté András, az Art Is Business magazin alapító tulajdonosa például arról számol be, hogy az a kutatás, amit ez év nyarára tervez, az első olyan lehet, amely ténylegesen a kultúrafogyasztásra fókuszálva vizsgálja meg a magyar piacot.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ma körülbelül egymillió azon emberek száma itthon, akik időközönként magaskultúrát fogyasztanak. Róluk kell megtudnunk, hogy ők hova járnak színházba, múzeumba, táncelőadásra, miért járnak, hol laknak, mennyit költenek, mennyi a bevételük, mivel járnak, van-e gyerekük, és így tovább. Mert nincsenek számok. Semmilyen számadat nincs arról, hogy ténylegesen kinek is kommunikál a művészeti világ. Mindenki a maga közönségét látja valamennyire, de ezek is sokszor homályos információk.

A célközönség ismerete híján márpedig elég nehéz a tervezés, az előre gondolkodás, a stratégia, és még ha van is ilyen, akkor is nehéz párbeszédet kezdeményezni egy céggel arról, hogy miként segíthetnének ők az adott stratégia megvalósításában, nincs ugyanis adat, amivel a kulturális intézmények megtámogathatnák az érveiket. Ma már nem elég az, hogy évente hány nézőm, látogatóm van, ennél sokkal részletesebb háttérinformációkra van szükség. A két világ, a kultúra és az üzlet világa ugyanis itthon meglehetősen eltérő belső kultúrával rendelkezik, melyek közelítése kommunikációs és fundraising szakemberek feladata volna, ezek közül azonban előbbiek igazi mostohagyerekei a kultúrának, utóbbiak meg szinte nem is léteznek. Pedig igény lenne az együttműködésre: a kultúrának örökös forráshiánya van, a vállalatoknak pedig folyamatos szüksége van olyan lehetőségekre, amelyekkel a dolgozóit fejleszteni tudja, vagy akár azért, hogy egy színesebb és jobb lelkületű munkavállalói kohézió jöhessen létre. A vállalatok brandépítése pedig egy másik fontos szempont.

Sok vállalati szakember jelzi felénk, hogy nagyon szívesen támogatna, szponzorálna, de nem értik a kulturális szakmát, nem tudják, mi hogyan zajlik benne, és ez fordítva is igaz. És mivel van egy kölcsönös félelem, így általában nem kérdezik meg a HR-esek sem az X színházat, hogy az éves felsővezetői workshopomra melyik négy színész jönne el egy közös gondolkodásra, én azt kifizetném. És a kultúra felől sem érkezik ilyen kapcsolatfelvétel

– meséli a szakember, aki egyébként tíz éve vezeti összművészeti kommunikációs ügynökségét. Ő az oktatásban és az önfejlesztésben látja az egyik megoldást.

A Macskafogó kópiájának felújítására, valamint a filmmel kapcsolatos kiállításra is a közönség adta össze a pénzt, többek között macskafogós ajándéktárgyakért cserébe – mint ez az Intermouse igazolvány. Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Ahhoz, hogy a piacról megélj, meg kell tanulni számos új képességet. Mindeközben meg hol tanulhat ilyen képességeket valaki? Alig néhány helyen. Az oktatásban komoly erőforrásokat kellene mozgósítani, mert a művészeti egyetemek leginkább csak alkotni tanítják meg a hallgatóikat, de arra, hogy hogyan mutassák meg magukat, egyetlen szóval sem. Eltekintve néhány felelősen gondolkodó oktatótól, sem kulturális menedzsment, sem önmenedzsment ismereteket nem kapnak a védőháló nélkül a piacra kikerülő fiatal művészek. De ha csak azt nézzük, hogy a művészeti menedzsment gondolatát hol lehet az oktatásban elsajátítani, szintén nem ad okot az örömre. Ebből fakad az is, hogy elvétve találni olyan szakembereket, akik tudják, hogyan kell bánni az esetleges támogatókkal, hogyan kell velük tartani a kapcsolatot, újakat szerezni. Ide kapcsolódik az is, hogy ma Magyarországon olyan mennyiségű kulturális termék jön létre, hogy elszipkázzák egymás elől a közönséget, és a sokat emlegetett menedzsment-szemszög arra is megoldás lenne, hogy ez másként történjen

– mondta a témáról Balogh. Az efféle menedzsment-jellegű képességek elsajátítása – vagy legalább ilyen szakértelemmel rendelkező kollégák alkalmazása – pedig a kultúrafinanszírozás jövőjének egyik záloga lehet.

A vállalati szcénától két jellemző módon érkezhet pénz a kultúrába: szponzoráció vagy támogatás keretein belül. A két fogalom gyakran összemosódik, pedig alapjaikban különböznek: a támogatás egyoldalú és segítő szándékkal következik be, elvárások nélkül, így a támogatott féltől a cég nem vár semmit cserébe, egyszerűen támogat, mert támogatni akar. Ennél fontos, hogy a támogatott oldalon fel kell, hogy merüljön a gondolat, miként lehet a támogatót megtartani, mit adhat ő a nagylelkűségért cserébe.  A szponzoráció ezzel szemben kölcsönös előnyökkel járó együttműködés, amely stratégiai szempontok alapján jön létre, melyben a vállalat az általa nyújtott összegért, vagy akár barter lehetőségért cserébe konkrét és előre lefektetett ellenszolgáltatást kap, ha mást nem, akkor azt, hogy a cég márkaerejét növeli azzal, hogy a vállalat elmondhatja magáról, hogy együtt szerepel egy magas presztízsű kulturális termékkel. A cél mindig az, hogy a kulturális fél saját művészeti világát adja, és nem valami mást, hiszen pontosan emiatt jön létre az együttműködés. Fontos azt is tudni, hogy a vállalati jelenléten kívül a magánmecénások szerepe is fontos a művészeti piacon, hiszen ők azok, akik saját vagyonukból és önzetlen módon támogatják azokat a kezdeményezéseket, művészeket, akikben hisznek.

Akárhogy is, az elmondható, hogy van a rendszerben pénz, sőt, van hajlandóság is arra a céges oldalon, hogy a kultúra támogatására, így vagy úgy, de költsenek.

Persze, gyakran emlegetjük, hogy kicsi a magyar piac, amiben van igazság, persze, de olyan értelemben mégsem kicsi, hogy ne lenne benne adni akarás. Csak éppen rengeteget kell azért tenni, hogy a felek által képviselt értékek összetalálkozzanak és felismerjék egymásban a lehetőségeket. Ha én változtatnék valamin, akkor az-az lenne, hogy a kulturális oldalon a „hogyan kell ezt csinálni” szakértelmet és a piac-orientáltságot implementálnám. Mert hiába vannak állami struktúrákból kivehető pénzek, azok olyan kiszámíthatatlanok, hogy az még bizonytalanabbá teszi az eleve is ingatag művészlétet. Pedig ahhoz, hogy a művész világ szabadon alkothasson és ezzel a pozitív társadalmi lelkületet építse, az kell, hogy számíthasson a biztonságos működésre. És erre a forprofit szcéna megismerése, elfogadása és befogadása, a kulturális és az üzleti élet személetének közelítése jó megoldás lehet

– mondta el Balogh.

Mindezzel együtt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az állam felelőssége ettől még ugyanakkora, és sem a közösségektől, sem a vállalatoktól nem lehet elvárni, hogy betöltsék azt a szerepet a kultúrafinanszírozásban, amit a mindenkori kormányzatnak kellene betöltenie. Akármilyen lehetőségeket teremtenek kreatív fiatalok, üzletemberek vagy a közösség, tőlük függetlenül a szakmai alapú, igazságos, és a nagypályások mellett a kisebb játékosok érdekeit is figyelembe venni képes, méltányos kultúratámogatási rendszer kultúrpolitikai feladat, amelynek nem úgy tűnik, mintha eleget akarna tenni a mostani kultúrpolitika. Az pedig szintén egy másik kérdés, hogy a gondolkodók jogosan féltik-e a magyar kultúra függetlenségét, sokszínűségét, értékeit, vagy hogy e kérdésnek mennyire kell összefonódnia a finanszírozással. Akárhogy is, a szakemberekkel történt beszélgetésekből egy dolog mindenképp kirajzolódik: azzal, ha a kulturális intézmények megtanulnak boldogulni ebben a kínkeserves helyzetben, némiképp enyhíthető a kultúra és függetlensége iránti aggodalom. „Teher alatt nő a pálma”-helyzet ez: a megszokott finanszírozási rendszer, még ha évről évre szűkült is, mégis elég kényelmes volt ahhoz, hogy ne kényszerítse új utak felé a kulturális szcéna szereplőit, a bizonytalanság azonban mára akkorára nőtt, hogy a szakma, ha élni akar, kénytelen lépni, új szemszögeket beengedni és új képességeket megtanulni – ez pedig akár még jót is tehet neki.

Kiemelt kép: iStockPhotos

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.