Kultúra

Enyedi Éva: Mindenki áldozat és bűnös egyszerre

Michael Haneke A fehér szalag című Arany Pálma-díjas filmjének színpadi változatát mutatja be a Katona József Színház október 12-én, Ascher Tamás rendezésében. A több szálon futó bűnügyi történet 1913-ban játszódik egy észak-német főúri birtokon. A szerző soha nem mutat egész képet, csak egy-egy részletet, a rejtélyes esetek mozaikjait a falu jó szándékú tanítója próbálja összeilleszteni. Azzal szembesülünk, milyen következményekkel jár, ha valaki szó szerint veszi a törvényt, Isten jobbkezének képzeli magát. És büntet. A darab dramaturgja a Pintér Béla és Társulata tagja, Enyedi Éva, a POSzT legjobb női epizódszereplőnek járó díjával is elismert színésznő. Az előadás apropóján arról is beszélgettünk, Haneke miért adott engedélyt műve adaptálására, és szóba került a CEU is.

Ön javasolta Ascher Tamásnak, hogy készítsenek színielőadást Haneke A fehér szalag című filmje alapján. Mi ragadta meg a műben?

A kíméletlensége, a könyörtelensége, a komplexitása. Amióta anya vagyok, még érzékenyebben érint a gyerekek és felnőttek közötti viszony. Folyamatosan harcolok magammal, próbálok felnőni a feladathoz. Dolgom van ezzel a történettel. És közben lenyűgöz a krimiszerűsége, a sokrétűsége, a szikár, feszes dialógusok, a drámai helyzetek hitelessége, a sok jó színészi lehetőség – a  lenyűgöző látvány mellett persze. Egyik műfajból a másikba átmenni mindig nehéz feladat, pláne ha remekművel van dolgunk – szóval, a kihívás is vonzott. Keményen dolgozunk azon, hogy hűek maradjunk a filmhez, mégis valami új szülessen.

Az egyik uralkodó elmélet szerint az ember alapvetően jónak születik, aztán ahogy cseperedik, elrontja a szűkebb-tágabb környezete, és akár gonosz bűnözővé is válhat. Más gondolkodók szerint az emberben eleve benne van a gyilkos agresszió, amit éppen az együttélés írott és íratlan szabályai, a társadalmi elvárások tartanak féken. A fehér szalag-előadásban melyik érvényesebb?

Szerintem az utóbbi. A gyarlóság benne van az emberi természetben, eleve bennünk van a gonosz. Generációkról generációkra száll, és ezt próbáljuk megfékezni szabályokkal. A nevelés sok rossz tulajdonságot kipusztít, ugyanakkor legalább annyi jót is. Folyamatos harc, hogy végül is mivé lesz a gyermeki lélek. A szabályok elfogadása, a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat nagyon hasznos a társadalom szempontjából. Az ösztönös bosszúvágyat kielégíti a jogos büntetés. De a bűn megítélése időről időre, helyzetről helyzetre változik. Ráadásul a mi történetünkben mindenki áldozat és bűnös egyszerre. Nem működik a leegyszerűsítés, nincsenek kész válaszok.

Egy tanulmányban olvastam, hogy a Wehrmacht katonái között 1935-ben ugyanannyi, öt százaléknyi volt az erőszakra, a szadizmusra természetes hajlandóságot érzők száma, mint más társadalmi csoportokban. Ezt békeidőben büntetőeszközökkel kordában lehet tartani. A zsidókat állampolgárságuktól megfosztó nürnbergi törvények és az első deportálások között mindössze hat év telt el. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a náci ideológia a demokratikus ideák és normák helyébe lépjen, és felfoghatatlan bűnök elkövetésébe torkolljon. A fehér szalag az első világháború előtti utolsó békeévben játszódik. Megjelenik benne, hogy a regnáló hatalom milyen ideológiát tölt az emberek fejébe?

Mivel a darab az 1910-es években játszódik, gondolhatunk arra a generációra, amelynek tagjai a filmben még gyerekek, és később aktívan részt vesznek a második világháborúban, de nem a nácizmus a lényeg, szinte mindegy a kor, a miliő. A történet általános érvényű, a mindenkori emberről, emberi közösségről szól. A társadalom minden rétegéből van karakterünk, a legszegényebb parasztembertől a báróig. Az értelmiséget a tanító, a lelkész és az orvos jeleníti meg.

Fotó: Horváth Judit

Az értelmiségi szereplők megpróbálják fékezni a fékevesztett indulatokat?

A tanító az, aki megpróbálja megérteni, mi történik körülötte, megpróbálja kideríteni az összefüggéseket, megérteni a tettek következményeit. Az ő igyekezetéről is szól ez a történet.

Haneke azt mondja: a politikamentes színház halott színház. Azért is szerette volna színpadra alkalmazni a darabot, hogy felhívja a figyelmet a mai közéleti problémákra, a társadalom morális válságára?

Igen. Ha az oktatást, a nevelést, a tudományt, a környezetre, a jövőre fordított figyelmet nézzük, láthatjuk a párhuzamot. Aki a következményekről, a felelősségről gondolkodik, az politizál, akkor is, ha a művészet nyelvén fogalmaz. Ilyen értelemben a mi előadásunk is politizál, kérdéseket vet fel. Természetesen nem direkt politizálásról van szó. A legkisebb egységen, a családon, a párkapcsolaton belüli mozzanatok következményei duzzadnak világméretű eseményekké. Egyébként Pintér Béla darabjai közül az egyik személyes kedvencem, a Szutyok is ilyen.

A film krimiszempontból gazdagabb eszköztárral dolgozik, mint a színház. Hogyan lehet színpadon megoldani, hogy ne lepleződjenek le rögtön a szereplők?

A film keveset mutat, ezt mi is megtartjuk. Nem egészítjük ki magyarázó jelenetekkel. A szerző nem szűkíti le az értelmezési tartományt, hanem megadja azt a szabadságot a nézőnek, hogy a saját történetét alkossa meg a látottakból.

Haneke önöknek is szabad kezet adott, hangsúlyozta, hogy nincsenek elvárásai, azt csinálnak a forgatókönyvéből, amit akarnak.

Nem szabott határokat, ez már nem az ő története. De a Funny Games és a Szerelem jogát például még nem adta oda senkinek. Amikor nemrégiben találkoztam vele, kiderült, hogy pontosan tudta, kicsoda Ascher Tamás, mert látta annak idején Bécsben a Három nővér-rendezését, és nagyon tetszett neki. Nem ismerik egymást személyesen, Tamás nem is tudta, hogy Haneke látta a Három nővért, de ezek szerint nem teljesen „véletlenszerű” ez a kapcsolódás.

Optimális esetben mit visz majd haza a néző? Mikor fogja sikeresnek érezni a munkáját?

Ha ezzel az alkotással beélesítjük a nézőben a figyelmet, már elégedettek lehetünk. Az előadás belehelyez egy bizonyos korba, ahol más módszerekkel neveltek, mint ma. Ma többnyire nem a szigor teljes uralma, nem a fenyítés a jellemző, mégsem nyugtathatjuk meg magunkat azzal, hogy A fehér szalag nem rólunk szól.

A Pintér Béla és Társulata (PBEST) produkcióit is beleértve ez a negyedik közös munkája a Katona József Színházzal. A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta a Pintér-társulatot a Katonában. Önöknek is sokat jelent az együttműködés?

Abszolút! De hozzá kell tennem, hogy a színészt az érdekli elsősorban, hogy milyen a szerepe, utána következik, hogy kikkel, milyen közegben dolgozhat. Az Ascher Tamás Háromszéken című előadásban olyan szerepet kaptam, aminek minden pillanatát élvezem, hálás vagyok érte. Az, hogy mindez a Katonában történik, ilyen partnerekkel, csak fokozza az örömöm.

Gondolkodásban, munkamódszerben oda-vissza hatnak egymásra?

A munkamódszer alapvetően a rendező karakterén múlik. Színészként és dramaturgként is megpróbálok alkalmazkodni, persze nyilván számít, hogy min szocializálódtam, hogyan dolgoztam eddig. Dramaturgként akár utolsó este is kihúznék, átírnék jeleneteket, miközben színészként tudom, hogy ez mennyire zavaró lehet. De bármelyik oldalon vagyok és bármelyik társulattal dolgozom, mindenképp az ügy a fontos, és alapvetően a próbákon dől el minden.

A PBEST a tao vesztesei közé tartozik. Hogyan tudnak továbblépni?

Mindenhová pályázunk, ahová csak lehet. Valamennyi visszajön a taokorszakbeli támogatásokból, de a mértéke kiszámíthatatlan. Nem lehet előre tervezni, és ez nagyon sok alkotói energiát elvesz. Társulatot fenntartani folyamatos anyagi gondok mellett nagyon nehéz. Minden teher Béla vállát nyomja, akkor is, ha sokan segítjük a munkáját, és a tao körül kialakult helyzet cseppet sem kedvezett a művészi munkának. Például a Jubileumi beszélgetések című előadás olyan időszakban született, amikor Bélának nagyon konkrétan kellett reagálnia arra, ami éppen történik körülötte. Én nem szeretem a direkt módon politizáló színházat, de ha látom, hogy elkerülhetetlen, ha látom a hitelességét, akkor akár színészként, akár dramaturgként boldogan állok mögé. Béla előadásaira jellemző az árnyaltság, a burkoltság, de ezúttal a forma, a műfaj, a hapeningszerűség is megengedte, hogy direktebben fogalmazzon.

Az anyagiakon kívül az egyeztetés nőtte ki magát meghatározó tényezővé, ami iszonyatosan megnehezíti a művészi gondolkodást. Mindenki több helyen dolgozik, sakkozni kell egyfolytában. A mi társulatunk nagyon jó működési rendszert hozott létre: az új darabot játsszuk a legtöbbször egy hónapban, de az egészen régieket is karbantartjuk. Ez jót tesz a színészeknek és a nézőknek is, de fenntarthatatlan, ha a helyszínektől kezdve a vendégművészekig mindenkihez alkalmazkodni kell. Az előadások csodálatosan működnek, tele van a nézőtér, minden előadásra várólista van, a nézők szeretetét tekintve tehát kiváltságos helyzetben vagyunk. Ez nyilván annak a kortárs népszínháznak is köszönhető, amit Béla a sokrétűséggel, a műfaji szabadsággal, az egyéni ízzel, eredeti humorral megteremt. A meg-megtörő alkotói energiát a nézőktől kapjuk vissza.

Fotó: Horváth Judit

Az Enyedi családban nem ön az egyetlen, aki nehezített pályán mozog. A bátyjára, Enyedi Zsoltra a CEU rektorhelyetteseként rájárt a rúd. Az egyetem szeptember 30-a óta nem Budapesten, hanem bécsi campuson működik. Hogyan élte meg ezt a testvére?

Nehezen. Tanárként bizonyos kor után mindenki eljut oda, hogy valamilyen funkciót is be kell töltenie, ami elől persze menekülnek a tudósok, mert elveszi az időt a kutatómunkájuktól. Zsolt választhatott a tanszékvezető és a rektorhelyettes pozíció közül, és azt gondolta, az utóbbiban nem kell annyira reflektorfényben lennie. Ezt meg is ígérték, aztán máshogy alakult minden. Kifogta a lehető legnehezebb korszakot. Amikor a Közép-európai Egyetem oktatói kara megkapta a Civil Becsületrendet, ő vette át, és azt mondta: most sokkal inkább az Akadémia vezetését képviselőknek kellene ezt a díjat megkapniuk a szabad gondolkodás védelmében tett erőfeszítéseikért. Ahogy minket megtart a nézők szeretete, úgy a bátyámnak is rengeteget számítottak a pozitív visszajelzések. Hőssé vált sokak szemében. Persze a gyalázkodást sem úszta meg, de egy idő után meghozta azt a döntést, hogy nem veszteget el órákat az életéből arra, hogy névtelen kommenteket olvasson.

Segítette valamilyen módon a nyilvános szerepléseit?

Javasoltam, hogy vegyen nagy levegőt, mielőtt fárasztóan direkt, provokatív, a valóságot szándékosan eltorzító kérdésekre válaszol. Nagyon örülök, hogy bár nem a nyilvános szereplés az ő terepe, ebben a helyzetben is önmaga tudott maradni, és mindig hitelesen szólalt meg.

Egy művész, egy előadás, például A fehér szalag mitől válik hitelessé?

A fehér szalag szerzője önmagával szemben is szigorú. Tárgyilagosan fürkészi az emberi gyarlóságot, nem ítélkezik kívülállóként. A nézőt felnőttként kezeli. Haneke egy róla szóló dokumentumfilmben elmondja, hogy mindig személyes motiváció adja a kiindulópontot a filmkészítéshez. A precizitása, a koncentráltsága teszi őt hitelessé számomra. Ráadásul önironikus is tud lenni. Ebben a filmben emlegeti viccesen Lenin egyik kedvenc mondását: „A bizalom jó, de az irányítás még jobb”. Haneke mindig kezében tartja az irányítást.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik