Kultúra

Böszörményi Gyula: Évtizedek óta halottnak kéne lennem, de nem veszek róla tudomást

Sikeríró tolószékben. Portré Tiszakécskéről, arról az emberről, akinek a fejéből kipattant Ambrózy báró, valamint a Gergő és az álomfogók.
Korábban a témában:

„Izomsorvadása van a gyereknek, próbálják ne nagyon megszeretni, mert nem éli meg a tizedik születésnapját.” Elég szar mondat, nem? Kétéves voltam, amikor az orvos közölte a diagnózist a szüleimmel. Anyám természetesen megadta, amit csak tudott, ha már ilyen kevés idő jut nekünk együtt, apám viszont elfordult tőlünk, önmagát okolhatta a betegségemért. Lakott a házban egy baráti házaspár, kanyaróból lábadozott épp a fiuk, amikor apám meglátogatta őket, vitt engem is, pedig anyám figyelmeztette, elkaphatom a vírust, de az öregem azt válaszolta:

Az én fiam erős!

Tévedett, kanyarós lettem én is, aztán a felépüléssel egy időben bizonytalanodott el a járásom, és úgy hihette, összefügg a két dolog. Elkeseredésében onnantól ajtócsapkodások és üvöltözések kíséretében folyamatosan azt vágta anyám fejéhez, hogy „képtelen vagy egészséges gyereket szülni nekem”.

Nyolcéves koromban lépett le apám, onnantól évente egyszer találkoztunk, mind kínosra sikeredett, nem találtunk témát, jobb híján a tolókocsimról kérdezett olyan hülyeségeket, hogy mennyivel megy. A mozgássérültség nála egyet jelentett a szellemi fogyatékossággal, gyerek maradtam a szemében, a huszonharmadik születésnapomon fél kiló naranccsal meg egy óvodásoknak szóló könyvvel jelent meg.

Sok évvel később egy dedikálásomon meglátta, hogy az utcán a sor vége, leesett neki, hogy vittem valamire, és akkor sírva fakadt.

Amúgy rettentő svihák volt. Az esküvő előtt beadta anyámnak, hogy szakképzett autószerelő, de nem talál megfelelő munkát, lapátolni meg az ő tudásával nem megy el. Aztán amikor felhajtottak neki egy állást valamelyik szervizben, kiderült, hogy csak nyolc osztályt végzett. Protekcióval a miskolci postánál lett a vezérigazgató sofőrje, egész pontosan a főnök feleségét furikázta, de kirúgták, miután kiderült, hogy nem csak furikázza a nejt. Megveszekedett macsó volt, nem mellesleg hobbiból repülőpilóta, körüldongták a nők; pár éve halt meg, a temetésén egy repülős barátja odaszólt nekem – talán vigasztalni akart? –, hogy „Gyuszikám, ugye tisztában vagy vele, micsoda férfi volt az apád? Miskolcon nincs bugyi, amiben ne járt volna”, miközben anyám és apám második felesége ott törölgette a könnyeit tőlem két lépésre. Mindkét asszony az utolsó pillanatig hitte, hogy megváltoztathatja apámat. A nők elképesztő optimisták tudnak lenni. Mondjuk néha sikerül is nekik átszabni a pasit.

Anyám szülésznő volt, amikor megbetegedtem, átment körzeti ápolónőnek. Tényleg mindent megtett értem, de nem lehetett mellettem éjjel-nappal. Hirdetésben keresett gardedámot. Érkeztek is sorban az asszonyok, de amint megláttak engem, az ötéves gyereket a tolószékben, kihátráltak az ajtón. Olgi nénivel viszont azonnal egymásra találtunk, jött minden nap, olykor hétvégén is, ha anyám épp elutazott a kollégáival. Fantasztikus asszony, ötven négyzetméteren rengeteget kirándultunk, bejártuk a világot: reggel csomagolt májkrémes kenyeret, paprikát, paradicsomot, innivalót, aztán odatett a sarokba két sámlit, az egyikre engem ültetett, a másikra ő ült, s nekiállt mesélni, hogy „most fölszállunk a vonatra… most kigördülünk az állomásról”, közben aprókat löködtünk a sámlikon, „az ott a Mátra”, és rábökött a fotelre, beszélt a tájról, a fákról, a virágokról, az állatokról, repült az idő.

Délre a szoba közepére értünk. Leterített egy pokrócot, megebédeltünk, aztán folytattuk a túrát.

Beesteledett, mire „hazaértünk”, telis-tele élményekkel.

Így kirándultam én a negyedik emeleti panellakásban. Másfél szoba, ennyi volt a világom. Szabadságnak ott volt az erkély, ahová kiültem nézni a téren játszó gyerekeket. Levelet írtam nekik, hogy „sziasztok, itt vagyok fent, barátkozzunk”, a papírból repülőt hajtogattam, útjára bocsátottam. És aztán! És aztán semmi nem történt, pedig még sok-sok papírrepülőt írtam tele és hajtogattam meg és bocsátottam útjára, de legföljebb fölkapták, rápillantottak, eldobták. Az élet nem mese.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Tízéves koromban anyámmal Miskolcról Budapestre, a tizenegyedik kerületbe költöztünk az új élettársához.

Engem akkor fölcipeltek a negyedik emeletre, és csak két év múlva hoztak le.

Anyám próbált nekem iskolát szerezni. A körzeti általános igazgatója elutasította, mondván, „gondoljon bele, hogy nézne ki a maga fia az egészségesek között?!”. Mivel fővárosi fogyatékosok iskolájába protekció nélkül már akkor is lehetetlen volt bejutni, a hűvösvölgyi szeretetházba kerültem, aztán két hónappal később egy debreceni egészségügyi gyermekotthonba vittek, ahol a nyolcszáz gyerekből rajtam kívül mindössze kettő épelméjű akadt, a többi mind értelmi fogyatékos volt… Nem, otthon nem maradhattam, anyám már nem bírt emelgetni, ráadásul a vécéhez segítség kellett, s bár hihetetlen tűrőképességre tett szert a hólyagom, napközben néha hívnom kellett anyát, szaladjon haza, s ezt egyre inkább rossz néven vették a munkahelyén. Szóval menni kellett, nem tiltakoztam, a muszáj az muszáj.

Úgy vagyok összerakva, hogy folyton új utakat keresek. Az intézetben először verset írtam, aztán a kémiába ástam bele magam, utóbb eszperantóul tanultam, majd jött a csillagászat, szereztem távcsövet, fölszereltem a tolószékemre, lefotóztak, bekerültem vele az Ég és Föld magazinba. Végül visszakanyarodtam az íráshoz. Öninterjút készítettem magammal a mozgássérültségről és a magányról, és bár a debreceni házirend tiltotta az ellenőrizetlen levelezést a külvilággal, meggyőztem a gondozómat, Margit nénit, hogy postázza a szöveget a Magyar Ifjúság című hetilapnak. Csodák csodájára lehozták, és küldtek kétszáz forint honoráriumot, ami akkor komoly pénznek számított. Az intézetvezetés őrjöngött, Margit nénit kirúgták,

én két hét tévébüntetést kaptam, vagyis lényegében elzártak a külvilágtól, de nem bántam, az dübörgött bennem, hogy „megcsináltam, megcsináltam, végre rátaláltam az utamra”.

Hamarosan fantasztikus segítőre leltem a mozgássérült művészeket patronáló Gál György Péter személyében; első alkalommal kikérdezett, másodjára szatyornyi könyvvel érkezett, görögöktől Dosztojevszkijig, „egy hónapod van, fiam, hogy ezeken átrágd magad, közben írsz két flekket, miről is… na, ott egy bokor az udvaron, arról: ha nem megy, alkalmatlan vagy írónak”. Olvastam, imádtam, írtam is, nem túl jót, de Péter elfogadta. Ha egyetlen képet kell előhívjak abból az időből, akkor az az, hogy ülök a hálóteremben, a fejemen hatalmas turbán, bűzlöm a petróleumtól, ugyanis épp hajtetűjárvány tombolt, én pedig pötyögöm be valamelyik novellám ceruzával skiccelt verzióját az Erika írógépbe.

Sorra születtek verseim, novelláim, s mivel az intézetben sikerült kiharcolnom a kapcsolattartás jogát, néhány írásom megjelent. Például az, amiben egy motoros srác beleszeret egy gyönyörű lányba, aki le se szarja, de egy diszkó után mégis úgy alakul, hogy a csaj felül a fiú mögé, aki tövig húzza a gázt, neki egy fának, és mindketten szörnyethalnak.

Végtelen zárkózottságomból egy jászdózsai nyaralás billentett ki. Júniusban mindig leköltöztem a rokonokhoz, és Robival, az unokatesómmal a falu egyetlen parkjában töltöttük napjainkat; más találkozóhely nem lévén, ott csövezett a községi ifjúság. Robi meg én egymás mellett voltunk magányosak, senki nem szólt hozzánk, és mi sem mertünk szólni senkihez. Aztán a második évben vettünk egy nagy levegőt, odamerészkedtünk három sráchoz, kamuból kértünk cigit, pedig a mi zsebünkben is lapult egy doboz Munkás, és megdöbbenésünkre fantasztikusan felszabadító beszélgetéssel telt a következő néhány óra.

Ott derült ki számunkra, hogy ha élni akarunk, akkor nyitni kell mások felé, s ha szerencsénk van, elfogadnak.

Máig beleborzongok a felismerésbe. Másnap már bográcsoztunk, öten.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nyolc év után túlkorosnak minősültem a debreceni intézetben, kitettek, és a Pest megyei Erdőkertesen, az ottani idősek otthonában találtam magam, huszonkét évesen, közös szobában egy nyolcvanhárom éves demens apóval. A perspektíva annyi, hogy maradj nyugton egész addig, míg holnap, vagy évtizedek múlva, egyre megy, lábbal előre ki nem tolnak innen. Hamar a tudtomra adták, hogy

a rendszer nem tud mit kezdeni azzal, aki élni akar.

Elegem volt mindenből, pár hónapot adtam magamnak arra, hogy belakjam az új világomat, és ha nem sikerül, eldöntöttem, véget vetek ennek az élet nevű hülyeségnek.

Két barátra leltem Erdőkertesen: a deréktól lefele béna Bozsik Lacira meg a törpe Herbst Lacira. Bozsik, mint az emlegetett novellám főszereplője, motorral, tajtrészegen, százhússzal fának hajtott, csakhogy ő, bár gerinctöréssel, túlélte. Herbst viszont törpének született, és igazán különös jelenség volt: hangja rekedt, állán ősz szakáll ült.

Mindketten keményen piáltak, s én csatlakoztam az intenzív haláltréningjükhöz; nem beszéltük meg, de tudtuk, hogy erről szól a dolog. Módszeresen ittunk. Reggel a kisboltban bevertünk egy kétdekást, aztán csak rátöltöttünk, este pedig beájultunk az ágyba. Másnap kezdtük elölről. Az utolsó fillérig alkoholra és cigire ment el a rokkantnyugdíj. Füstöltünk, mint a gyárkémény. Kölökként szoktam rá a dohányzásra, de csak mert tiltották, és így minden egyes rágyújtásnál átéltem, és átélem ma is a lázadás érzését; eszem ágába sincs leszokni. Kilenc forint ötven volt a mezítlábas Munkás pakkja, a világ legjobb dohánya, mióta nem gyártják, magam sodrom a cigit, illetve másfél évtizede a feleségem sodorja nekem. Napi húsz szál megy el, a rágyújtáson mérem le az állapotomat: még egy-két éve is simán kimanővereztem magam az udvarra, előhúztam a zsebemből a dobozt, ki a szálat, elszívtam. Ma az még megy, hogy a számba helyezem az idekészített szálat, de meggyújtani már csak akkor tudom, ha az asztal széle tartja a karomat.

Úgy öt éve érzem a fizikai romlást: egyre nehezebb a gépelés, és ez kissé idegesít. Igyekszem karban tartani magam, a feleségemmel félévente ötnapos léböjtkúrát tartunk, ilyenkor csak vitaminkoktélt fogyasztunk, most is épp benne vagyunk. Csodálatos, szellemileg felpezsdít, könnyűnek érzem magam, és rájövök, hogy az emésztés micsoda teher a szervezetnek. Mondjuk már így is alaposan túlteljesítettem a nekem szánt egyetlen évtizedet.

A minap egy dedikáláson mellém lépett egy orvos, hogy „magának harminc éve halottnak kéne lennie, mi a fenét csinál, hogy életben van?”.

Azt feleltem, nem veszek tudomást a betegségemről, sőt, eleve nem tartom magam fogyatékosnak. De persze abban a tudományos magyarázatban is lehet valami, miszerint a sorvadás legfőbb oka, hogy az érintettek szervezete nem termeli az izmok regenerálódásáért felelős enzimet; nálam meg termel valami kicsikét.

Na, de a lényeg, hogy Bozsiknak és Herbstnek köszönhetően nem adtam fel. Egyszerű srácok voltak tele jó szándékkal. Azonnal befogadtak, elnézték az olyan hülyeségeimet, hogy Dosztojevszkijt olvasok, én pedig feloldódtam a háromtagúvá terebélyesedő bandában, mint egy tinédzser, ami nem meglepő, hiszen érzelmi fejlődésemben világéletemben le voltam maradva legalább tíz évvel. A barátság ára, hogy egy év alatt sikerült masszív alkoholistává züllenem. Rég nem élnék, ha nincs két pályakezdő nővér, Ancsa és Inci; a két lány egy nap azzal áll elém, hogy ennél bennem sokkal több van, gyerünk, átcuccolunk egy másik szobába. Engedelmeskedtem, hiszen magam is éreztem, a pia is csak útkeresés, és nem jött be, ahogy a kémia meg a csillagászat sem.

Bozsik borzasztóan kiborult, napokig részegen, késsel a kezében járőrözött a folyosón, dörömbölt a bezárt ajtómon, hogy „megöllek, áruló”. Aztán kijózanodott, lehiggadt, megbocsátott. Kártyáztunk megint sokat, annyi változott csak, hogy én már nem piáltam, csak néha, illendőségből meghúztam az üveget. Ma már mindkét srác halott: Bozsik előre megfontoltan halálra itta magát, Herbstet a kor vitte el.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Regényes az első regényem születése. Ültem Erdőkertesen a szobámban, közvetlenül az alkoholista trióból való kirángatásom után, és hol az anyámtól kapott kis Junoszty tévét bámultam, hol olvastam, és józanul egyre mélyebb depresszióba süllyedtem. A kezembe került a Virágot Algernonnak, és egyszer csak belém hasított, hogy hát én is megírhatnám a magam debreceni kálváriáját, azt a kőkemény nyolc évet. Magam elé vettem egy spirálfüzetet, és úgy ömlöttek a mondatok, alig győztem lejegyezni őket. Két hét alatt meglett a Kucó, egy szellemi fogyatékos fiú története, valójában a saját sztorim. Szépen letisztáztam, begépeltem, indigóval, három példányban. Eszembe nem jutott elküldeni senkinek, különösen nem egy kiadónak.

Épp elég volt, hogy kidolgoztam a lelkemből a traumát. Ott állt hát a mű az asztalomon, várta, hogy történjen vele valami.

Velem meg időközben az történt, hogy megismerkedtem Csigával, aki a Marczibányi téri intézetből, egy a miénkénél szabadabb, nyitottabb világból érkezett Erdőkertesre, és látva, hogy segítség nélkül képtelen vagyok a helyváltoztatásra, vicceskedve megjegyezte: „Tudtad, hogy már feltalálták az elektromos tolószéket?”. Azt válaszoltam, hogy nekem az életben nem lesz pénzem olyanra. „Írni tudsz, küldj adománykérő levelet cégeknek. Mire vársz?” Nem hittem az ötletben, de azért postára adattam azokat a kuncsorgásokat, és halálosan meglepődtem, amikor szinte mindenki küldött kisebb-nagyobb összeget: négy hét alatt összejött a pénz. És akkor megnyílt előttem a világ: kijutottam a kertbe, a kisboltba, a térre, a csajokhoz. Párszor a művelődési házba is bekóvályogtam, néztem a színjátszó kör próbáit. Egyszer késett a tanár, a diákok nekiláttak önállóan, de nem ment nekik, én meg szóltam hátulról, hogy ezt talán így kéne, azt meg úgy, neked innen kéne bejönnöd, teneked meg amonnan. Hallgattak rám, és láss csodát, működött a dolog. Időközben megérkezett a tanár, de nem szólt, figyelte, mit művelek, aztán annyit mondott: „Na, akkor mostantól te vezeted a csoportot.” Jártunk fesztiválokra, sőt, kocsmákba francia vásári komédiákat vittünk, vagyis hát rajtaütöttünk egy-egy ivón: a gyerekek előadták az öt percüket, aztán kalapoztak. Ritkán dobtak ki minket.

A Kucó közben kitartóan ott hevert az asztalomon. Jártak be hozzám kinti haverok, egyikük, Belányi Robi elhozta magával a menyasszonyát. Míg mi Robival azon okoskodtunk, hogyan gazdagodhatnánk meg írásból, a csaj olvasni kezdte a Kucót, aztán el is vitte magával, és továbbadta Mészöly Gábor dramaturgnak, aki egy szép napon azzal állított be, hogy remek nyersanyag ez, de dolgozni kell rajta, érzek-e ehhez kedvet és erőt. Persze hogy éreztem.

Átgyúrtuk a kéziratot, megjelent, boldog voltam. Egy darabig. Mert aztán a kutya se vette a regényt, szörnyű bukás. Szerencsére a bezúzatás előtt sikerült elkunyerálnom a maradék példányokat a kiadótól, és onnantól feljártam Erdőkertesről Budapestre, a Vörösmarty térre könyvet árulni. Egy barátom vitt reggel, kiültetett egy pad mellé, lehelyezett mellém egy üres kólásüveget a csikkeknek, elém tett egy kartonlapot azzal a szöveggel, hogy „Beszélgess velem, és vedd meg a könyvet, ha akarod”, este pedig visszajött értem, összecsomagolt, irány haza. Pazar csapat lakta be akkoriban a Vörösmarty teret és a Váci utcát:

portrézók, az Éva presszó prostijai, szendvicsemberek, büfések, csencselők, pénzváltók, drognepperek, lézengett ott még lecsúszott bárzongorista és szoknya alól feketekaviárt árusító román asszony is – mindenkinek megvolt a helye tér hierarchiájában.

Már az első nap balhé robbant ki körülöttem, ugyanis mit sem sejtve egy arab díler padját foglaltam el. Nem értettem, mit üvöltözik, miért lóbálja az orrom előtt a bicskáját, de mielőtt hasba szúrt volna, egy grafikus leütötte a pasast, még bele is rúgott. Mire megértettem, mi a szitu, már az enyém volt a pad. Sokakkal beszélgettem, őrült sorsokat ismertem meg, később jónéhányat beleírtam a regényeimbe.

Nem meggazdagodni jártam föl Pestre, napi tíz-húsz példány fogyott a Kucóból, a benzinpénz és egy hamburger jött ki belőle. Idővel az utóbbi ingyen volt, mert az árusok megkedveltek, befogadtak, és onnantól ingyen volt a kaja. A járókelők többsége koldusnak vélt, még az se mind vetett rám pillantást, aki dobott némi aprót. Egyszer megállt előttem egy susogó melegítős fazon – így néztek ki akkoriban az újgazdag vállalkozók –, és a kezembe nyomott egy tízezrest, ami egy tanár havi fizetése volt, majd elhadarta, hogy „a könyv nem kell”, és eltűnt. Egész éjjel forgolódtam, mihez kezdjek ekkora pénzzel, aztán reggel rendeltem egy taxit markos sofőrrel és utánfutóval, fölpakoltuk az elektromos tolószékemet, és irány a Felszab tér. Egész nap kóvályogtam, étteremben ettem, benéztem csomó körfolyosós házba, rettentően élveztem. Éjféltájt leült mellém egy srác, órákon át dumáltunk. Kiderült, hogy fotóművész. Mondta, megajándékozna valamivel. Hazaszaladt, két fényképpel érkezett vissza. Az egyiken egy alföldi tanya részlete, a másikon a háziasszony, ahogy épp a cigarettájába szív; a nő azzal a feltétellel vállalta a fotózást, hogy a fiú odaköltözik két hétre, dolgozik a kertben, megjavítja a tetőt, a csapot, aztán, ha minden rendben, kap időt kattintgatni – és így is lett.

Hajnalban elköszöntem a fotóstól, megint utánfutós taxit hívtam. Jött, hazavitt és nem fogadott el pénzt; 1990-et írtunk, pár nappal voltunk a taxisblokád után. A Felszab téri éjszaka másnapja óta lóg a két kép az íróasztalom felett, amikor költöztem, költöztek velem ők is. A fiút soha többé nem láttam, nem emlékszem se a nevére, se az arcára, reménykedem, hogy egyszer megint elém veti a sors.

Van még pár kép a falamon, köztük egyetlen egy író portréja: Kafka. Az írásain keresztül közelebb áll hozzám, mint az apám.

És nem, nem az Átváltozás a kedvencem tőle, hanem az Amerika. Depressziós lázadó volt, de igyekezett optimista lázadónak mutatkozni, és mindent kipróbált. Pont, mint én.

Igen, volt idő, hogy drogoztam. Az Űrgammák című tévés tudományos-fantasztikus filmbe írtam forgatókönyvet, szépen kerestem. Mondjuk annyira szépen azért nem, hogy kikeveredjek az intézetből, de annyira szépen igen, hogy vehessek anyagot. Fél év alatt totál rákattantam, de végül rádöbbentem, hogy ez is csak szánalmas menekülés, méghozzá a legrosszabb fajta, mert simán el lehet múlni benne. Kerestem orvost, kaptam gyógyszert, és leszoktam, mert le akartam szokni.

Mostanra egyetlen „drog” maradt: a tankszimulátor.

Korán kelek, reggeli után munka délután ötig, és akkor átmegyek agyhalottba: este nyolcig lövöldözöm egy online tankjátékban. Erős közepes játékossá értem, hívójelem Borzalag, a Not for sale nevű magyar klán tagja vagyok, ahol rendőrök, tűzoltók, brókerek, traktorosok, kamionsofőrök, biztosítási szakemberek a harcostársaim: remek társaság.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A Kucó után írtam mindenféle vacakot fantasytől a horroron és a romantikus regényeken át, persze megrendelésre. Jött a hívás a kiadótól:

Olyasmi kéne, hogy lány szalad a tengerparton, fiú is szalad a tengerparton, aztán puff, találkoznak, és onnantól nagy a boldogság.

Először úgy gondoltam, én ilyet nem tudok, mire azt mondta a főnök, hogy „oké, akkor írd meg paródiában, az is jó”. Megírtam, leadtam, mire felhívott a szerkesztő, mondván: „Te, ez nem paródia, öreg, ez maga a tökéletes romantikus regény: meg van véve!”. Pechemre ezek a kis kiadók spóroltak a szerkesztőn és a korrektoron, így elütésekkel, helyesírási hibákkal jelentek meg a kötetek. Iszonyú kínos, szóval még szerencse, hogy Robina Mash, Alise Cleaver álnéven írtam mindet. A mostani olvasóim szokták kérdezni, hol kaphatóak a régi műveim, én pedig nem győzök tiltakozni, hogy eszükbe ne jusson a kezükbe venni bármelyiket is. A szerény megélhetésen túl annyi értelme azért volt a dolognak, hogy megtanultam a szakmát, gazdagodott a szókincsem.

A Kucó utáni regényem is bukás lett, de az már egy másik kiadónál. A harmadik is egy következőnél. És így tovább. A kilencediknél elegem lett, két-három évig egyetlen sort sem írtam, de a Kucóban hittem. Sziámi-rajongó vagyok, jártam koncertekre, ahol hasznát vettem a rokkantságomnak: a biztonsági izomemberek nem tartottak veszélyesnek, és így a horizontjuk alatt be tudtam surranni a backstage-be.

Magával Müller Péter Sziámival úgy találkoztam először, hogy egy fellépésük előtt átgurultam a színpad alatt, kibukkantam a zenekar orra előtt, és ráköszöntem az énekesre: „Szevasz, Péter! Van nálam egy kétdecis vodka meg az első regényem, melyiket kéred?” „A vodkát” – mondta, de aztán persze a könyvet is elfogadta, amibe csupán a telefonszámomat írtam bele.

Eltelt egy hét, semmi, kettő, semmi, egy hónap, semmi, három, négy, öt, semmi, aztán fél év után csöng a telefon: „Szevasz, itt Sziámi. Te meg ki a vagy és hol talállak meg? Mert ez a regény kurva jó!” Azonnal kocsiba vágta magát, jött Erdőkertesre. Kicsit meglepődött, hogy délután fél hatkor, fényes nappal ágyban, pizsamában talál, de mondtam neki, hogy ötkor hazamentek a nappalos nővérek, az egyetlen éjszakás pedig képtelen megemelni, ezért számomra ez a rend: a korai fekvés. Eléggé magam alatt voltam a sikertelenségtől, az eladhatatlan ponyváimtól, mire Péter azt javasolta, írjak olyan műfajban, amiben még sose. Aznap tudta meg, hogy a felesége várandós, szóval a fejéhez kapott, és azt mondta:

Írj valamit gyerekeknek!

Kijárt nekem egy ösztöndíjat a Magyar Könyvklubnál, elhazudott nekik mindenféle zseniális, tehetséges fiatal szerzőnek, én pedig másnap nekiálltam a Gergő és az álomfogóknak. Őrült siker! A mai napig nyolcvanezer példányban kelt el, lefordították németre, az angol kiadásról most tárgyalunk. A magyar Harry Potternek kiáltották ki, ami annyiban igaz, hogy míg Joanne Rowling a kelta meg a görög mondavilágból csórt, én a magyar táltoshagyományokból merítek.

Rowling egyik nagy dobása az volt, hogy ráérzett a gyerekek varázslat, csoda iránti vágyára, a másik, hogy keveri a valóságot a képzelettel: a sorozatában szereplő pályaudvar tényleg megtalálható Londonban, és amikor elsétál előtte az ember, nem tud nem arra gondolni, hogy a kilencedik és a tizedik vágány között ott kell legyen valahol a kilenc és háromnegyedik. Ezt a módszert, a valóság és fikció keverését én is sokszor használom. A Gergő-sorozat után néhány éve csak a magam örömére felnőtt krimibe fogtam: a színhelyek és a szereplők zömmel valódiak, feltűnik Széll Kálmán, Tarján Vilmos, Erdős Renée, valamint előkerülnek tényleg megtörtént gyilkosságok.

Amelyiknek akkoriban meglett a tettese, azt beleírtam, amelyiknek nem, annak meg kitaláltam.

Sokat levéltáraztam, kutattam korabeli iratokban. Főszereplőnek, mesterdetektívnek Ambrózy Richárd bárót választottam, aki sose létezett, a családja viszont igen, a valódi família tehát Richárd személyében kapott egy plusz tagot. A sorozat ötletét a BBC Scherlock Holmes filmsorozata adta, melyet a bűntények és a cilinderek és a konflisok és a sétapálcák miatt egyedi, ködös atmoszféra hat át. Arra gondoltam, vajon idehaza miért nem született még ilyen történet? Aztán meg arra, hogy most majd születik, általam. Bűn, szerelem, rejtély – remekül szórakoztam, míg írtam, de, miként a Gergőnél, eszembe sem jutott, hogy ez mást is érdekelhetne. Betettem a fiókba, és írtam a megrendelésre készülő szokásos munkáimat. Két évvel később, egy őszi reggelen hív a kiadóm, hogy mit szánok karácsonyra az olvasóimnak. Mondtam, most semmi nincs finisben, de ő emlékezett a krimimre, és kérte, legalább hadd fussa át. Átfutotta, tetszett neki, megjelentette, ez is hatalmasat szólt. Ráéreztem a nyomozás ízére, és nekiálltam a következő kötetnek, amibe még több akciót, még több fordulatot sűrítettem – és az még nagyobb siker lett. Ma már a hetedik kötetnél tartunk, és közben Ambrózy báró és az ő Mili kisasszonya komplett családokat fertőzött meg itthon és a határon túli magyar területeken. Dédapákat, akiknek még meséltek a szüleik a századfordulóról, és tiniket, akiknek más formában csak uncsi történelem az a korszak, a regényeken keresztül mégis szeretik és megismerik; a minap írt egy lány, hogy újra tud beszélgetni a szüleivel meg a nagyszüleivel, mert végre van közös témájuk: Ambrózy báró világa, amit mind imádnak.

Fura kimondani, de bestseller-szerző lettem. Mondja is olykor az édesanyám, hogy „fiam, ne fecséreld az idődet, csak ilyeneket írj”.

Igyekszem is, de lehetetlen kidekázni, miből lesz igazán nagy siker. Ráadásul nem csupán a szövegen múlik, ütős borító is kell, az se baj, ha a szerzőnek nem tetszik, a lényeg, hogy megszólíts egy konkrét olvasói kört. És ha rálelsz a magad pár száz stabil rajongójára, ők majd elkezdik ajánlani a művedet az ismerőseiknek, azok meg majd az ő ismerőseiknek, és így tovább a végtelenségig.

Félszáz regényem jelent meg, írtam hangjátékokat, színdarabokat, tévésorozatokat, egész estés mozifilmet is. Most a kecskeméti rajzfilmstúdiónak írok cigánymeséket, szeptemberben pedig Székelyudvarhelyen mutatja be új mesejátékomat a Tomcsa Sándor Színház Aracs Eszter rendezésében. Dolgozom, és amíg bírok dolgozni, nincs semmi vész.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Megesett, hogy évekig senkim nem volt, aztán egymásnak adták a kilincset a lányok. Jártak be hozzám az intézetbe, átmásztak a kerítésen, aztán be az ablakomon, maradtak hajnalig, mondták, „az agyadat meg a lelkedet szeretem”. Naná, majd az alkatomat.

Az első Sziget Fesztiválon, ami Diáksziget néven futott, ülök a tolókocsiban, hallgatom a koncertet, tán Ladánybene volt, a loboncom lóg az arcom előtt, bólogatok a ritmusra. Kérdi egy csaj, hogy betakarhatja-e magát a hajammal. Mondom, gyere, takard. Hajtakarásban csókolóztunk fél órán át, aztán az utolsó szám után elköszönt, még a nevét sem árulta el. Az az első Sziget csoda volt: kicsi, sáros, szervezetlen, és mégis végtelenül bensőséges, családias – a zárókoncert végén mindenki bőgött, én is.

Noémire úgy találtam rá, hogy angoloktatót kerestem a neten. Ő már akkoriban is itt, Tiszakécskén lakott, a helyi református gimnáziumban tanított. Leveleztünk, találkoztunk, összejöttünk. Angolul azóta sem tudok, viszont Noémit elvettem feleségül, ideköltöztem hozzá. Kezdetben minden kapcsolat vakrepülés, a miénk is az volt, ráadásul az én állapotom miatt kissé csálé a repülőgép teste, de azért másfél évtizede a levegőben tartjuk.

Utál szerepelni, fotózni se nagyon hagyja magát, azt mondja, ő nem része a „Gyuszi-mítosznak”, pedig nagyon is az – nélküle már én se lennék.

Az esküvő után még egy évig megtartotta az állását, de belefáradt a hazarohangálásba, felmondott a suliban, azóta közösen dolgozunk. Az Álomfogó nevű alapítványunk kidobásra ítélt könyveket fogad be, amikből aztán a börzéken kétszáz forint adományért cserébe lehet válogatni, a pénzből pedig kulturális programokat csinálunk: például komolyzenei koncertsorozatot a tiszakécskei református templomban. Tizenöt éven át szerveztem a Könyvkóstoló irodalmi esteket, ahol eleinte a tévés Nagy Könyv mintájára összejöttek falubeliek, és mindenki mesélhetett az olvasmányélményeiről. Eleinte tematikus esteket tartottunk, mindenki hozta a kedvenc krimijét, Delfin-könyvét, nyári olvasmányát. Utóbbira egyszer valaki Prousttal érkezett, mondván, év közben melózik, estére holtfáradt, nincs energiája mély szövegre, a szabadság alatt viszont igen. Később vendégírókat, zenészeket, színházi, filmes, rádiós hírességeket hívtam, így keveredett Tiszakécskére Závada Pál, Vámos Miklós, Grecsó Krisztián, Kepes András, Kállói Molnár Péter. Esterházy Péter Dés Lászlóval nálunk lépett fel utoljára. A pesti előadásaira lehetetlen volt beférni, nálunk alig tízen ücsörögtek a könyvtárban, égett a képemről a bőr. Utóbb kérdeztem a népet, hol maradtak. Olyan válaszokat kaptam, hogy „hát hogy jövök én ahhoz, hogy egy gróffal beszélgessek?!” Péterrel jó barátságot ápoltunk, mindig higgadt, soha egy szélsőséges megnyilvánulás, hihetetlen kisugárzással bírt. Mozgó biztonsági pont volt, igazi apafigura, nagyon hiányzik.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Apámtól pár jelvény maradt nekem, amit a temetése után elhoztam a lakásából, itt lógnak azok is a falon. Néha eszembe jut, ha nem betegszem meg, bizonyára őt kopírozná az életem, és a repülés felé indulok. Érzem magamban sok tulajdonságát, az önfejűséget, az önzést. És hát én is világéletemben imádtam a nőket, úgyhogy talán ebben is olyan lennék, mint ő.

Az se kizárt, hogy együtt csajoztunk volna az öreggel, és úgy végeztem volna, mint ő: csalódottan, elkeseredve, nőtől nőig rohangálva, magányosan.

És persze egész biztosan nem lennék író. Ha jobban belegondolok, így jártam jól: a könyveim többet érnek megannyi szerelmi kalandnál.

Az utolsó éveiben már beszélgettünk, szkájpoltunk sokat. Kidumáltuk, hogyan éltem meg az árulását, az agresszivitását, az olyanokat, hogy a válás után odajött rugdosni az ajtót, azt üvöltve: „Látni akarom a gyerekemet!”, aztán, amikor anyám végre beengedte, rám ügyet se vetve felnyalábolta a tévét, hogy „ez az enyém”, és eltűnt vele, holott tudta, hogy nekem mennyire fontos az a készülék. Azt mondta, nem engem akart büntetni, hanem anyámat, akit „sejtelmed sincs, mennyire gyűlöltem”. De miért is? Hát mert nem tartott ki mellette.

Mármint apám azért gyűlölte anyámat, mert apám nem tartott ki anyám mellett.

Bonyolult dolog ez az emberi lélek.

Az utolsó beszélgetésünk három nappal a halála előtt zajlott. „Szia, kisfiam.” „Szia, fater, mi újság?” „Azért hívlak, mert…” És zokogásban tört ki, olyannyira, hogy bele-belecsuklott. „Jó, jó, majd elmondom.” És letette. Agyvérzést kapott, többé már nem tért magához. Csak szeretném hinni, hogy bocsánatot akart kérni, de sajnos nem hiszem, hogy ez valaha kiderül.

Számos vallásba belekóstoltam, de mély hitre egyikben se leltem. Személyes tapasztalás, konkrét tudás nélkül nem ver gyökeret bennem a hit. És az sem erősíti a hitbe vetett hitemet, hogy mindig olyankor keveredtem kicsit közelebb a valláshoz, amikor féltem valamitől. Azt viszont nagyon hülye viccnek tartanám, ha tényleg csak annyi lenne az egész, hogy élünk, tanulunk, dolgozunk, ki ilyen, ki olyan testben, aztán jönnek a kukacok és vége.

Az mondjuk pozitív élményem, hogy az emlegetett jászdózsai nyaralásaim idején a plébános esténként kijárt hozzánk, fiatalokhoz a parkba, és ahelyett, hogy átkozta volna léha életvitelünket, inkább cigarettát osztott, olykor misebort is. Sőt, mivel magától II. János Páltól engedélyt kapott pápai áldásra, egyszer odalépett hozzám, a fejemre tette a kezét, és részesültem a kegyben. A nagymamámat ezzel nagyon boldoggá tette.

Évekkel később a haverommal lejártam egy szabad keresztény közösségbe, ahol Isten keresésében leginkább a vakhit zavart. Aztán jött a buddhizmus: beleástam magam, ám annál a követelménynél elakadtam, hogy szabaduljak meg minden földi vágyamtól. Hát mi marad belőlem, ha még a vajas kenyérnek sem örülhetek?! Az nem boldogság, hanem maga a halál, én pedig élni szeretnék, ráadásul boldogan – a halálra lesz épp elég időm.

Némi reményt a túlvilághoz egy régi álmom ad.

Sötét teremben ülök, tolószékben, köröttem fehérruhás emberek. Megjelenik Jézus, ráteszi kezét a lábamra, érzem, ahogy felforrósodik a tenyere, meg-megremeg, folyik róla a verejték, úgy koncentrál, aztán elered a könnye, leveszi a kezét, rám néz, és ekképpen szól hozzám: „Ez nekem sem megy.”

Amikor elmeséltem ezt egy pap barátomnak, megrendült és azt mondta, irigyel, hogy találkoztam Jézussal.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.