Ha elfogadjuk, hogy Stephen King a horror királya – a név kötelez –, akkor azzal sem állunk távol a valóságtól, hogy az AZ King legmonumentálisabb, legfontosabb, legerősebb regénye, ha úgy tetszik, a főműve, még akkor is, ha 1986-ban íródott, amióta azért írt még jó néhány emlékezetes dolgot. Míg a tipikus King-regény ugyanis meglovagol egy konkrét félelmet, addig az AZ egyben hozza az összeset, ahogy Pennywise karaktere is maga A Félelem, A Gonosz. Ráadásul a magyarul csaknem ezernégyszáz oldalnyi regény története hatalmas ívet ír le mind időben, mind térben, a horrorbohóc létrejöttének és a benne munkáló erők évszázados harcának leírásával pedig gyakorlatilag mitológiai nagyágrendű eposszá válik – a gonosz kis gyerekhorrorból, aminek elsőre tűnik. Nos, ehhez a nagyságrendhez a filmadaptáció első része még majdnem fel tudott nőni, a második viszont egyértelműen nem.
Amint azt az első részben láttuk, a Vesztesek Klubja első körben legyőzte a Derry városát kínzó gyilokbohócot, aki legszívesebben gyerekhússal táplálta furcsa ízlését. A hét gyerek összefogva, a barátság és a gyermeki képzelet erejével képes volt felülkerekedni Azon, megállítva ezzel a város gyerekeinek eltűnését. Igen ám, de már akkor is sejtették, hogy nem vehetik biztosra a győzelmet, vérszerződést is kötöttek arra, hogy ha a bohóc újra gyilkolni kezd, ők is újra szembe szállnak vele. És hát, így is lett: huszonhét évvel a mélyben történtek után Pennywise étvágya újra tombol, és Mike, az egyetlen Vesztes, aki Derryben maradt, körbe telefonálja a régi bandát a régi eskü értelmében. Furcsamód egyik régi barát sem emlékszik a gyerekkorára, de az eskü ereje mégis hazahívja őket, és Derry aztán fokozatosan előhívja az emlékeket is, amire szükség is van a végső összecsapáshoz. Persze, mindannyian szívesen menekülnének, meg is próbálják párszor, de a küldetéstudat és az összetartás felülkerekedik, Mike-nak ráadásul konkrét terve is van Pennywise ellen.
Amint az már a bevezetőben elhangzott, Andy Muschietti rendező és forgatókönyvíró társa, a Conjuring-spinoffok írójaként ismert Gary Dauberman nem izgatta magát túl sokat azon, hogy a filmfeldolgozás szigorúan hű legyen King regényéhez. Már az első részben is könnyedén megváltoztattak kisebb és nagyobb történetelemeket, a második részre pedig gyakorlatilag teljesen elengedték a gyeplőt. Kikerülnek és megváltoznak eseményszálak, még végkifejletek is, ám a legfontosabb különbség abban van, ahogy a film Pennywise előtörténetét, nagyságát és végét kezeli. Amint arra fentebb is utaltam, az eposzi lépték, amivé a regény fejlődik, itt teljes egészében kimarad, ami elég sokat vesz el a történet potenciáljából. És miközben nyilván be lehet látni, hogy a regény monumentalitását nem könnyű filmre vinni, azért a szájíz mégis keserű kicsit. Hiszen ez azért mégiscsak az a kor, sőt, konkrétan az az év, amikor a Marvel évtizednyi szerteágazó történeteket és teljes univerzumokat hozott egy platformra, és zárt le úgy, hogy abból nem maradt ki semmi fontos, és még az érzelmi hangsúlyok is a helyükön voltak. Tehát a dolog lehetséges, és idő is lett volna, könyörgöm, ez egy közel három órás film!
De még ha el is tekintek attól, hogy hogyan kezeli a film a könyveredetit, az AZ – Második fejezettel akkor is vannak gondok. Egyfelől abba a furcsa helyzetbe került, hogy egy történet két felét kell egymással összehasonlítani, és a második fele bizony nem jön ki olyan jól ebből az összehasonlításból.
Pedig az író nagyon erőlködött, hogy a szereplők szájába adja a megfelelőképp szívfacsaró mondatokat, hallunk tucatnyi nagy igazságnak szánt coelhói lózungot, ám az átütő tanulságok és a megrendülés elmarad, egyrészt, mert ezek a mondatok nem sikerültek olyan jól, másrészt, mert az eseményekbe sem sikerült belecsempészni az üzenetet.
Naná, hogy nem: a film fókusza ugyanis nem a mögöttes jelentéseken van, hanem a horrorelemeken. Az AZ második részében több a gore vonás, azaz a direkt, realisztikus, látványos erőszak, pusztítás, a vászon csak úgy tocsog a vérben, és úgy általában kevés olyan nedv fordul elő az emberi testben, ami nem vonult fel a filmben, és jumpscare-ből is jutott bőven. Ezek egyébként kiválóan néznek ki, a látvánnyal általában nincsen semmi gond, sőt, egészen lélegzetelállítóan sikerültek az effektek, és a horrorelemek időzítése és működése is a helyén van, tehát az AZ 2. maximálisan hozza a zsáner stílusjegyeitl. Amikor meg kell ijedni, akkor többnyire meg is ijedünk – bár én egyébként több félelemre voltam felkészülve a film előtt, mint amennyi végül ért – és nem kap el a röhögés a kivitelezésen sem.
Apropó, röhögés: a film humora kiváló, még jobb, mint az első részben, pedig ott azért a gyerekszereplőkbe helyből kódolva van az ökörködés. Emellett remek a színészgárda is, külön főhajtást érdemel, hogy milyen jól sikerült a gyerek és a felnőtt szereplők összehangolása a castinggal: abszolút hihető, hogy ezek a gyerekek ezekké a felnőttekké válnak, a Bent alakító Jay Ryannél különösen, pedig ennél a karakternél, ugye, meg kellett ugrani azt is, hogy az extrém kövér kisfiúból kockahasú alsógatyamodellé váljon a felnőtt figura. A színészgárda csúcsteljesítményét ezért egyértelműen Bill Skarsgård nyújtja Pennywise-ként, bár nyilván neki is van a leghálásabb szerepe, egy csorgó nyálú, ámokfutó pszichopatában azért van mozgástér, ugye, de ezzel együtt is, a bohóc minden megjelenése fergeteges.
A mérleg tehát: remek látvány, hibátlanul működtetett horrorhatások és korrekt alakítások, humor, ijesztgetés, nosztalgia – ezek mind rendben vannak. A film összes problémáját csak a hangsúlyok elcsúszása és az alapanyagtól való túlságosan vad eltérések okozzák, meg néhány fájdalmasan félresikerült dialógus, magyarán: a forgatókönyv, és a rendező, aki elfogadta azt.
AZ – Második fejezet (IT – Chapter Two) – amerikai horror, 169 perc – értékelés: 8/10
