Kultúra

Apja eltiltotta a rock and rolltól, naná, hogy legrosszabb rémálmát váltotta valóra

A gyerekeknek hiába tiltasz meg bármit, úgyis megcsinálják – mondja a New York-i Shilpa Ray, aki kamaszkoráig csak hindu klasszikus zenét hallgathatott, mégis az egyik legvagányabb punk rockénekesnő lett belőle, akit Nick Cave is istennőnek tart. Évekig turnéztak együtt, és közösen énekeltek Johnny Depp kalózos válogatáslemezén is. Rayt egy cikkben „közönséges Ella Fitzgeraldként” emlegették, de ő rávágta, hogy inkább kanos Frank Sinatrának érzi magát. Az aktív koncertezés mellett tíz éve terelget részegeket egy New York-i bár „kidobó lánya”-ként, ami segített neki leszokni a piálásról, és ezekből az élményeiből született legutóbbi albuma, a Door Girl is. Shilpa Ray júliusban lépett fel a Kobuci Kertben, a koncert előtt beszélgettünk.

Hány évig voltál „kidobó lány”?

Csaknem tíz éve kezdtem, de még mindig csinálom.

Elismert zenészként tényleg részegeket kell istápolnod egy bár előtt éjszakánként?

Már nem dolgozom annyit, mint régen, aminek nagyon örülök. Volt egy időszak az életemben, amikor heti hét napot nyomtam, olykor nappali és éjszakai műszakot is vállalnom kellett. Mert New Yorkban élni elképesztően drága, és zenekarban lenni sem olcsó mulatság eleinte. Idővel aztán kicsit egyszerűbbé vált a dolog. Most már jönnek a pénzek a korábbi zenéimért, de azért dolgozom időnként a bárban, és néha szabadúszó munkákat is vállalok. Elkezdett összeállni a kép.

Mi volt a legfontosabb tanulság az ajtónállóként töltött évekből?

Az egyik fő eredménye az volt, hogy kevesebbet iszom, mert látom, hogy viselkednek az emberek részegen. Emlékszem, milyen ez, én is voltam 22 éves, amikor öntudatlanra ittam magam, és megesett néha, hogy egy random fürdőszobában ébredtem hajnalban. Közben persze azt hittem, egy hatalmas kaland főszereplője vagyok, de mikor színjózanon végignézed, mások hogy néznek ki ebben az állapotban, akkor ezt eléggé átértékeled. A húszas éveimben végig keményen ittam, aztán 29 évesen elkezdtem ezt a munkát, az azóta eltelt tíz évben pedig szép fokozatosan visszavettem a tempóból.

És hogyhogy nem váltál mizantróppá? Mert azért az nem az emberiség legszimpatikusabb arca, amivel esténként találkozol.

Hát tényleg nem az! A barátaim rendszeresen emlékeztetnek is rá, hogy ne ebből induljak ki, amikor kicsit cinikusnak vagy gyanakvónak tűnök. Mondjuk nem hiszem el valakiről, hogy tényleg lehet jó ember, és sorolni kezdem, mi minden szól ellene, ők meg félbeszakítanak: „Nem akarsz esetleg munkát váltani? Mindenkit csak lehúzol ezzel…”

Inspirációnak viszont tökéletes, hiszen közben egy teljes lemezt írtál az ottani élményeidből.

Igen, a Door Girl ebből a kettős helyzetből született. Egyrészt abból, milyen ajtónállóként dolgozni éjszakáról éjszakára, másrészt abból, hogy közben milyen arra vágyni, hogy valami egész mást csinálj. Minkét irány benne van a dalokban.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

És valósak ezek a megénekelt sztorik? Az egyik dal például arról szól, hogy valaki egy éjszaka kihívta a bárba a mentőket, a rendőröket és a tűzoltókat.

Abszolút. Aznap éjjel néhányan annyira berúgtak, hogy öntudatlanul estek össze, és kórházba kellett vitetni őket, hogy kimossák a gyomrukat. Amikor a tűzoltók meglátták a mentőkocsit a bár kapuja előtt, bejöttek megnézni, mi a helyzet. Aztán érkeztek az épp arra járőröző rendőrök is. Vicces, hogy épp egy sziréna szól most is a háttérben, miközben ezt mesélem. De ilyen persze nemcsak a New York-i éjszakában történik. Most Európában turnézunk, és a prágai koncertünk előtt láttunk valakit, aki annyira berúgott, hogy beleesett egy utcai hotdogos kocsiba, mustár borította az egész testét, mert nem tudott feltápászkodni. Egy másik pasi közben verekedni kezdett, mert valaki ránézett a feleségére. Ez mindenhol ugyanolyan.

Mostanában a közéleti beszélgetések is inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetnek, mint civilizált vitára – különösen az interneten. Te is felszólalsz időnként politikai kérdésekben, mit tapasztalsz ebből?

Pontosan ezért álltam le politikai tartalmak posztolásával a 2016-os elnökválasztás után. Elviselhetetlenné vált, hogy teljesen idegen emberek írogatnak gyűlölködő üzeneteket a szüleimről. Nem ismernek, fogalmam sincs, kik ők, és oké, fröcsögjenek rólam, elvégre ez az én Facebook-oldalam, de a családomat hagyják ki a dologból. A másik tényező, hogy rájöttem, ez a hülyeség minden időmet felemészti. Ha belemegyek a parttalan vitákba, az egész napom elmegy, és semmivel nem vagyok előrébb. Inkább foglalkozom a zenémmel.

A dalokban is leállsz a politikai fricskákkal? A Nocturnal Emissions című számod szatirikus klipjében például egy populista vezetőt alakítasz, aki betiltja a férfiaknak önkielégítést, hogy ők se pazarolhassanak a szakrális spermákat…

Ki akartuk forgatni az abortuszról folyó párbeszédet, és felvillantani, milyen lenne, ha a férfiak reproduktív jogai állnának állandó viták kereszttüzében. A dalokban nem állok le a véleménynyilvánítással, a Facebookon viszont annyira gonosszá vált a hangnem, hogy ott már nincs értelme vitázni, és amúgy sem hiszem, hogy a sok hangoskodásnak bármi hatása lenne a való életre. Egy fikarcnyit sem változtatunk a dolgok menetén, sem az emberek értékrendjén, hiszen gyakran eleve azoknak üvöltözünk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Látok egy rakás baloldali embert, akik más baloldaliaknak hirdetik egész nap a tutit. Engem ez untat, és sokan nem tudják, de nekem nincs semmiféle pártkötődésem. Általában balra szavazok, mert nem tetszik az irány, amerre a jobboldal tolja Amerikát, meg hiszek az újraelosztásban és abban, hogy szükség van szociális intézkedésekre, hogy mindenki emberhez méltó életet élhessen. De nem vagyok tagja a demokrata pártnak, mert ők is rettentően irritálnak. Onnantól kezdve be kell állnod a sorba, és ugyanazt szajkóznod, mint a többiek. Erre én nem vagyok hajlandó.

Hogy reagálsz, ha valaki arrogánsan viselkedik veled?

Hatalmas seggfej tudok lenni. New Jerseyben nevelkedtem, a szüleim pedig bengáliak, így mindkét irányból hozom a hangoskodásra való hajlamot. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem folyamatosan kiabáltak. Kalkuttában az utcai üvöltözés teljesen hétköznapi háttérzajnak számít, mindenki ezt csinálja. Emlékszem, hatéves voltam, amikor nagybátyám megtanított, hogy kell a halpiacon alkudni. Akkurátusan elmagyarázta, hogyha nem engednek az árból, hogy kell levennem a cipőmet, és megfenyegetnem az árusokat. A munkahelyemen is adódtak ebből vicces helyzetek. Mivel kicsi vagyok és ázsiai származású, sok férfi azt hiszi, nem fogok visszaszólni. Aztán alaposan meglepődnek, mikor kinyitom a számat.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A dalaidban mitológiát építesz Shilpa Ray karaktere köré. Ez irodalmi figura, vagy tényleg te magad vagy?

A műhelytitkokról nem akarom lerántani a leplet. Kicsit fura helyzet, hogy a saját nevemet használom balladai hősként. Akkor kezdtem el csinálni, mikor Nick Cave rám szólt, hogy ne bújjak már zenekari nevek mögé, mint a Beat the Devil vagy a Happy Hookers, hanem lépjek előtérbe, és vállaljam magam.

Mire te?

„Igenis, Nick bácsi, ígérem, mostantól így lesz.” De igaza volt, a dalaimban megénekelt dolgok ugyanúgy hozzám tartoznak, mint az, hogy kis termetű vagyok. A legtöbb saját megfigyelésen, élményen alapszik, gyakran egy kis szürrealista beütéssel, illetve a rám jellemző, teljesen buggyant humorral. Ez mind én vagyok.

Nick Cave-vel üvöltöztél valaha?

Sosem vitatkoznék Nick Cave-vel. Bár előszeretettel csinál viccet a környezetéből, gyakran belőlem is, de közben hihetetlen jó fej.

Egy privát helyzetben ő sem az a mitologikus alak, amit a koncerteken vagy interjúkban látunk belőle?

Az ő titkait sem akarom leleplezni, de az egyik legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban, amikor első alkalommal turnéztunk közösen, és a buszban odalépett hozzám és megkérdezte, hogy csinálhat-e nekem egy szendvicset. Mondtam, hogy persze, de azért az elég szürreális volt, hogy most akkor tényleg Nick Cave fog nekem szendvicset csinálni uborkával, pulykával, uborkával, salátalevéllel – ahogy kell. Egy igazi úriember.

Jó az ilyet hallani, mert az évek múlásával annyi hőséről derül ki az embernek, hogy közelről igazi suttyó.

Azért, ha olyan helyzetbe kerül, Nick is tud suttyó lenni. Volt, hogy egy rajongója telefonját koncert közben bedobta egy korsó sörbe, mert az készített róla egy képet.

A rólad szóló cikkek egyik visszatérő motívuma, hogy állandóan ikonikus énekesekhez hasonlítgatnak. Biztos hízelgő, amikor Ella Fitzgeraldhoz, Patti Smith-hez, Screamin’ Jay Hawkinshoz vagy Lou Reedhez mérik az embert, de nem frusztráló néha, hogy mindig másokhoz kötik a neved?

Tényleg lenyűgöző, hogy mennyiféle énekeshez hasonlítottak már, sokszor olyanokhoz, akikben semmi közös nincs. Szerintem ez a hasonlítgatás sosem ér véget. Egyszer Nick Cave-vel beszélgettük, hogy az egyik amerikai kritikában rá is „Ausztrália Elvis Costellójaként” hivatkoztak, ami azért elég meredek. Szóval mindenki megkapja a magáét, de valójában nincs jelentősége. Ezek csak hívószavak, amik segítenek betájolni az olvasóknak, milyen hangzásokra számíthatnak egy adott zenésznél. Nem nekünk, inkább a közönségnek szólnak.

És az hogy jött, hogy frontemberként harmóniumon kísérd magad, ami nem épp egy tipikus hangszer a bluesban és a punk rockban?

Gyerekként tanultam harmóniumon játszani, mert klasszikus hindi zenét kellett tanulnom. A szüleim kiskoromban beadtak énekórákra, ahol ez volt a kísérőhangszer. Nem voltam valami engedelmes diák, gyűlöltem rajta játszani, és gyűlöltem énekelni is. Apám viszont versengő alkat volt, így fáradhatatlanul hurcolt minket a vetélkedőkre és fellépésekre, ahol buzdított minket. Ez valójában az ő álma volt, amit rajtunk keresztül próbált valóra váltani. Én csak csendben akartam szöszölni a dolgaimmal, utáltam a színpadon szerepelni gyerekként.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

És ekkoriban még nem tudtál semmit a rock and rollról?

Pici gyerekként a rádióban hallottam ezt-azt, mert apám megmutatta a Rolling Stonest és a Jefferson Airplane-t. De ahogy idősebbek lettünk, megtiltotta, hogy bármiféle amerikai zenét hallgassunk, csak a tradicionális indiai és a klasszikus jöhetett. Egy idő után persze megtaláltuk a kiskapukat, és kikölcsönöztük a Velvet Underground-lemezeket a könyvtárból, ami mindent megváltoztatott számomra. Tanulság: a gyerekeknek hiába tiltasz meg bármit, úgyis megcsinálják.

Úgy gondolta, hogy rossz hatással lenne rátok a popzene?

Igen, most meg nézz rám, a legrosszabb rémálmát váltottam valóra. Ez egy kiváló tanmese a számára. Ha engedte volna, hogy azt csináljam, amit akarok, lehet, hogy most doktor lennék, amit mindig is szeretett volna.

Később sem kezdte el értékelni, amit csinálsz? Végül is a harmóniumot megőrizted…

Nem hiszem, hogy ez meghatja. Szerintem a szüleim örülnek, hogy sosem kuncsorgok náluk pénzért, de nem hiszem, hogy megtanulták volna értékelni, amit csinálok. Pár évvel ezelőtt kiderült, hogy apámnak első stádiumú hasnyálmirigyrákja van, műteni is kellett. Ott álltunk a kórházban, a műtétre várakozva, ő is nagyon meg volt ijedve, és mindenkinek elmondta azt, amit mindig is el akart mondani. Az összes családtag nagyon mély gondolatokat kapott, majd apám rám nézett, és megkérdezte: „Szerinted túl késő, hogy beiratkozz orvosi iskolába? Öreg vagy már hozzá?” – aztán tolták is el a műtő fele. Én meg ott álltam, hogy „Most komolyan?” Szóval van, ami sosem változik.

Azt mondtad nemrég, hogy az új lemezen dolgozol, ami sötétebb lesz minden eddiginél. Ez mit jelent?

A téma elég sötét, amit megpróbálok a zenével ellensúlyozni, ami sok elemet átvesz a 80-as évekből. Nem megyünk át teljesen szintipopba, de lesznek benne olyan elemek is, meg persze egy adag szürrealizmus. Annyit elmondhatok, hogy a dalok a trauma természetével foglalkoznak, nagyon érzékeny témákat érintve. Próbálom az egészet úgy megfogalmazni, hogy ne bántson senkit, illetve ne kezdjenek el az emberek kutakodni az én magánéletemben sem. Ezt az egyensúlyt nehéz megtalálni. Nem akarom, hogy aki hallgatja, rosszul érezze magát, a rock and rollnak épp az a célja, hogy felszabadítson.

Ha meghallod a „szabadság” szót, mi az első kép, ami bevillan?

Hűha, talán a céltalan sétálgatás a strandon. A tenger mindenképpen benne van a képben, és az is, hogy senki nincs körülöttem. Csak én és a hullámok.

A dalaidból is lejön, hogy „gyűlölök és szeretek”-viszonyban vagy a nagyvárossal. Gondolkodsz néha azon, hogy kiköltözz valami tengerparti kisvárosba?

Minden héten megfordul a fejemben, aztán sosem lesz belőle semmi. Ez is egy tipikus New York-i szokás. Duzzogunk. Olyasmi a viszonyunk a várossal, mint egy kamasznak a szüleivel.  „Hogy tehetitek ezt velem, elköltözöm Los Angelesbe!”. Aztán persze senki nem költözik sehova. Én már beletörődtem, hogy maradok, és életem végéig a világ legmagasabb bérleti díjait fogom fizetni!

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Megnézhetem a tetoválást a válladon?

Egy Leonard Cohen-idézet.

I never found the girl

I never got rich

Follow me

Ezt írta arra az öregkori portéra, amin kopaszon megrajzolta magát. Mikor rábukkantam erre a pár sorra, éreztem, hogy életemben nem olvastam semmit, ami ennél többet jelentene a számomra. Azonnal eldöntöttem, hogy a karomra tetováltatom. Nem sokkal Leonard halála előtt, egy közös barátunk megmutatta neki a tetkómról készült képet, és azt mesélte: Leonardot teljesen felvillanyozta, hogy pont ezt a szöveget választottam…

Ez azért elég menő.

Ugye?

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.