Waldsee üdülőfalu, festői a táj, selymes fényű tó vize tükrözi a bárányfelhős eget, a levegőt harapni lehet. Régóta népszerű nyaralóhely, de igazán 1944-ben ugrott meg a látogatottsága, levelezőlapok ezreit küldték el erről a bájos kis helyről, ezek közül rengeteget Magyarországra. Jó-jó, előtte átfutott a Gestapo kezén, és? Mit kell mindenen fennakadni. A propaganda érdekében, ugye, bármilyen eszköz megengedett. Ahogy azt megmutatják az 1944-es waldseei levelezőlapok is.
A dátum alapján sokan már gyanakodhatnak, hogy talán mégsem minden teljesen idilli ebben a történetben, és bizony, igazuk is van, Waldsee ugyanis nemcsak nyaralóhely, szimbólum is. A hazugsággyár szimbóluma, amit a náci Németország üzemeltetett a holokauszt szerves részeként, mert
1944-ben, ahogy elkezdték vesztüket érezni, a németek teljes gőzzel működtették a náci birodalom halálgyárait. Ekkorra már több millió embert gázosítottak megdöbbentő hatékonysággal. E hatékonyság oka többek között az a tökélyre fejlesztett megtévesztési és propaganda-hadjárat volt, melynek nyomán a közvélemény néhány elsuttogott, hihetetlennek tűnő pletykán kívül nem is tudott arról, mi folyik az eldugott német és lengyel táborokban. Így nem volt sem nemzetközi, sem hazai tiltakozás – ahogy ma is vannak még holdkóros tagadók, nem is kevesen – és a táborok biztosítását sem kellett túlaggódni, hiszen a bevagonírozott szerencsétlenek kissé szomorúak voltak talán, hogy elszakadtak otthonról, de mivel úgy tudták, dolgozni mennek, nem mutattak különösebb dühöt vagy ellenállást. Olyat, amilyet mutattak volna, ha tudják, hogy épp a módszeres kiirtásuk felé vonatoznak. Ha volt is néhányukban gyanakvás vagy félelem, a táborok – és ez az igazán borzongató – aprólékos, kidolgozott módszerekkel érték el, hogy a rabok gyanakvása elaludjon, és pánik nélkül, szinte önszántukból sorakozzanak be a gázkamrákba.
E megtévesztés része volt a Saul fiában megénekelt Sonderkommando is: gázkamrákban dolgozó tagjainak az volt a dolga, hogy szappant osztogassanak szét a gázkamrákba indulóknak, illetve figyelmeztessék a rabokat, hogy gondosan címkézzék fel ruháikat, hogy a zuhany után könnyen megtalálhassák, volt, ahol fürdőpénzt is kellett előkészíteniük – csak aztán, ugye, tudjuk, mi történt zuhany címén. Ám a „fürdés” előtt a rabok kaptak még egy feladatot: írószerszámot adtak nekik, és egy levelezőlapot, hogy üzenhessenek haza: a hosszú vonatút után rendben megérkeztek, minden rendben. A lapok szövegezésében „segítettek” az SS-esek és a tábor kápói is, azt mondták a raboknak, írják azt, hogy megérkeztek Waldseeba, jól vannak, dolgoznak, és meg is nézték, hogy nehogy valaki valami kompromittálót írjon. A postabélyegzőn is Waldsee állt a feladás helyeként – ám előtte azért a Gestapo kezén még átmentek a lapok. Azért persze egy-két fifikás rab így is megtalálta a módját, hogy kódoljon némi valóságot az üzenetébe, például olyan nevekkel írták alá a lapot, ami héberül az éhségről, a ruhátlanságról szólt, vagy valahogy jelezték, hogy erre a nyaralóhelyre a címzettnek eszébe se jusson elutazni. Olyan is volt, aki – megszokásból vagy szándékosan – Auschwitzot írta a keltezésbe, úgy kellett kiradírozni. Bármit, bárhogy is írtak, a legtöbb levelezőlap írója nem sokkal a szöveg megfogalmazása után már nem élt.
Ezek a lapok, már amennyi megmaradt, múzeumokban, levéltárakban, holokauszttal kapcsolatos gyűjteményekben pihennek, tanúságául a náci eufemizmus-mániának és annak, hogy milyen elképesztő mértékig kontroll alatt tartották a nácik a birodalom módszereit és az azzal kapcsolatos információkat.
Én a nővéremnek írtam, Budapestre. A szöveget egy SS-legény vagy egy kápó diktálta. Körülbelül így hangzott: ’Jól vagyok, dolgozom.’ (…) A levelezőlapokon nem volt se bélyeg, se bélyegzés. A levelezőlapok a Gestapóhoz futottak be, és onnan továbbították őket. (…) Nyilvánvaló: azt akarták, hogy a zsidó családok saját kezűleg írt, megnyugtató üzeneteket kapjanak. Azután elmaradtak az ilyen ’waldseei’ lapok is. Mivel már senki nem volt, aki írhatott volna
– idézi Gideon Hausner Ítélet Jeruzsálemben, Az Eichmann-per című könyvét a kiállítás leírása. Ám a Waldsee 1944 kiállításnak sem ezek a tulajdonképpeni lapok a főszereplői. Egy-egy felbukkan ugyan, főleg a háttéranyagok között, illetve néhány kiállítva is, de a kiállítás gerince nem ez, hanem a waldseei lapok emlékezete, visszhangja ma, kortárs művészek tekintetén keresztül. Ha valakinek furcsán ismerős a projekt, az jó nyomon jár, a Waldsee 1944-et ugyanis először 2004-ben, a magyarországi deportálások hatvanadik évfordulóján rendezték meg, azóta pedig már több mint húsz helyszínen világszerte, mindig újabb és újabb művészek bevonásával. Rajk László alkotása például ilyen lett.
A koncepció mindig ugyanaz, most, a hetvenötödik évfordulóra a 2B Galériában újra megrendezett kiállítás esetében is: kortárs írókat, költőket, irodalmárokat, néha képző- és iparművészeket kérnek fel arra, hogy írják-alkossák meg saját waldseei levelezőlapjukat, azt is, hogy mit és hogyan, és azt is, hogy kinek írnának. A kiállítás része egy hatalmas, kézzel és nagy műgonddal összeállított könyv is, amelyben a korábbi kiállítások darabjai nézhető-olvashatók az alkotók hozzáfűzött, háromnyelvű kommentárjaival, és rengeteg háttéranyaggal. Erre érdemes időt szánni a kiállítás megnézésekor, mert nemcsak további szívfacsaró interpretációk – a haláltábori focimeccs, a szerző édesanyjának begyakorolt kézírásával a szerző saját lakcímére címzett lap, a kisgyerek által kikövetelt sárgacsillag-smiley –, de megdöbbentő információk is helyet kaptak a kötetben a náci megtévesztési gépezet működéséről.
A falon pedig hetven-egynéhány levelezőlap kortárs magyar irodalmárok kézírásával, megcímezve, többek között Cserna-Szabó András, Krusovszky Dénes, Szvoren Edina, Szabó T. Anna, Dragomán György, Kornis Mihály, Tóth Krisztina szövegei. Szinte lebegnek, miközben éppúgy nézhetők pengéknek is, amit egy őrült és őrülten pontos késdobáló állított a falba. Sokféle megoldás született. Íródtak levelezőlapok a táborból és a táborba. Volt, aki igyekezett finom kódolással üzenni a veszélyről, mások inkább a mindennapok piszlicsáré ügyeire utaltak vissza, mintha lenne még egy hétköznapi élet, ami visszavár, ami folytatható, megint mások eleve ráálmodták a szövegre a Gestapo cenzúráját is, vagy egy elképzelt, a valóságban megtörténhetetlen tábori tiltakozóakcióvá tették a lapot, mely épp ürességével, fehérségével kiabál. Torokszorító élmény olvasni ezeket, mert hogy megtehessük, muszáj nagyon közel menni, nagyon figyelni, nekifutni többször a silabizálásnak és így menthetetlenül bevonódunk. Óhatatlanul jön is az inger, hogy fejben megfogalmazzuk a magunk waldseei lapjait: vajon, Ön mit írna? Elhinné az őröknek, hogy semmi pánik?
A Waldsee 1944 című kiállítás a 2B Galériában látható augusztus 9-ig.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
