Érdekes, hogy Erich Kästner kisregénye, A két Lotti mekkora klasszikus lett – nekem speciel ez volt az első regény, amit elolvastam, innen datálódik könyvolvasó mivoltom. Pedig ha mai szemmel, minimális lélektani ismerettel belegondolunk, bármilyen testvérpárt, pláne egy ikerpárt elválasztani egymástól, ráadásul úgy, hogy a szülőknek eszükben sincs elmondani a gyerekeknek, hogy van egy testvérük, minimum etikátlan, de én inkább az embertelen szót használnám. Persze, a ritka cuki mese végére, ahogy kell, minden jóra fordul, de azért Kästner biztonságos időpontban zárta le a történetet, így sosem kellett feltenni a kérdést, hogy vajon hogyan tört a felszínre Luise és Lotte felnőttkorában az elválasztás, és az elválasztás felismerésének traumája, így az idill teljes maradhatott. A rossz hír viszont, hogy Kästner ötlete korántsem maradt meg regényének lapjain, hanem a valóságban is tönkretette néhány ember életét, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy ikreknek születtek. Egy ilyen történetet mesél el Tim Wardle többszörös díjnyertes dokumentumfilmje, a Három egyforma idegen.
Ön mit szólna, ha első főiskolai napján egy idegen város idegen intézményében emberek tucatjai úgy köszöntenék, mint régi ismerőst? Bobby (Robert) Shaflannal ez történt, amikor megérkezett a Sullivan megyei főiskolára 1980-ban. Aztán rövid úton kiderült, hogy nem mindenki más hülye, hanem Bobby nem volt beavatva élete titkába, jelesül, hogy van egy ikertestvére, Eddy Galland, aki egy évvel korábban ugyanerre a főiskolára járt egy évet, innen a sok ismerős. A két testvér nem is élt messze egymástól, és érthető módon kitörő örömmel találtak egymásra. A csodaszámba menő esemény természetesen hamar utat talált egy újságíróhoz, ami aztán tovább görgette az eseményeket: a fiúkról szóló cikk eljutott David Kellmannhoz, aki, mint már alighanem az olvasó is sejti, a harmadik iker volt. Az öröm triplázódott, a három tesó híresség lett, egymásnak adták a sztorit a lapok, a tévécsatornák, de ami még fontosabb: ők hárman elmondhatatlanul örültek egymásnak, nem bírtak betelni az egymásra találás örömével.
A filmet nézve a tesók öröme pillanatok alatt átragad a nézőre is, és sokáig igazi feelgood élmény a Három egyforma idegent nézni. Csak ahogy egyre beljebb jutunk a történetben, kezd felsejleni, hogy a találkozás öröme csak ideig-óráig tudja elhomályosítani azt a tényt, hogy ezt a három fiút gyerekkorukban titokban elválasztották egymástól, és úgy adták örökbe három különböző családhoz őket, hogy egyikük szülei sem tudták, hogy gyereküknek van még két testvére. Sötét, összeesküvés-szerű ügy kezd kibontakozni, melyben érintett az örökbefogadást szervező ügynökség, és egy rejtélyes, náci módszereket idéző kutatás – ironikus módon épp egy holokauszt elől menekült pszichológus műhelyéből, mellyel kapcsolatban ott feszít a nyugtalanító kérdés, hogy a láthatóan átgondolt, felépített, koncepciózus módszertan kidolgozása közben tényleg senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt talán nem kéne? Borzongató felismerni ezt, főleg, ha tovább gondoljuk a témát: hány és hányféle kísérlet futott le a tudománytörténetben úgy, hogy a kutatók bele sem gondoltak abba, hogy milyen ártalmaknak teszik ki alanyaikat?
A kezdeti idilli testvérsztori tehát hamar pszichothrillerekre hajazó hangulatot kezd ölteni, ahogy lassan kiderül, hogy mi is a teljes történet, ráadásul egyre gyanúsabb, hogy nem is csak ezzel a három sráccal történt ilyen. És itt jön képbe a cikk elején emlegetett Kästner, mert vele ellentétben a Három egyforma idegen megnézi azt is, hogy milyen hatása volt annak, hogy a három fiút elválasztották egymástól. A pszichológiának háttal ülők talán humbugot is kiáltanának, hogy mi baj lehetett, hiszen senki nem emlékszik, mi történt vele kisbabaként, de Bobby, Eddy és David története az élő példa, hogy talán mégsem ez a helyzet – ahogy azt egyébként mára kutatások tucatjai is alátámasztják, a csecsemőkori történések nagyon is nyomot hagynak a személyiségen. A rendező Tim Wardle, aki nagyjából a dokumentumfilmes munka minden arcát alaposan kitanulta már – producerként, operatőrként és rendezőként is működik – formailag abszolút a klasszikus dokumentumfilmes eszköztárat használja, beszélő fejes interjúképeket, dramatizált jeleneteket és archív felvételeket vegyít, megszólaltat családtagokat, barátokat, a testvérek nejeit, szakértőket, érintetteket. Ami újszerű Wardle filmjében, és amiért a Sundance zsűri nagydíját is kapta, az a történetmesélés mikéntje: ezekből a szokásos elemekből ugyanis úgy építkezik, hogy az események feltárása fokozatosan, a feszültség fenntartásával történjen, minden hatásvadászat nélkül, pusztán a hiány lappangó érzékelésével a történetbe kódolt tragédia hamar sejthetővé válik, a néző igazi érzelmi hullámvasúton ül.
Így a kedves családi mesének induló doku a filmidő előre haladtával átfordul valami sokkal mélyebbe. A Három egyforma idegen megrendítő tanmese arról, hogy milyen drámák húzódnak meg az újságok és tévéshow-k szenzációs történetei mögött, meg persze azon is, hogy milyen embertelenségek is történtek már a tudományra hivatkozva, melynek nyomán el lehet gondolkodni azon, hogy vajon lehet-e valaha fontosabb a tudás, mint a humanista szempontok, magyarán, hogy ne tegyünk tönkre emberéleteket. És ha ez nem lenne elég gondolatébresztő, akkor ott van még az ezeréves „nature vs. nurture” vita is arról, hogy vajon mi hat inkább a személyiségünk alakulására, a születéskor kapott, örökölt tulajdonságok, vagy inkább a neveltetéssel magunkba szívott szabályok és minták.
A Három egyforma idegen (Three Identical Strangers, 96 perc) már Magyarországon is moziban nézhető.
Kiemelt kép: Mozinet
