Kultúra

Freddie és Elton mellett még pár popsztár érdemelne saját filmet

A héten a mozikba került a Rocketman, az Elton John korai éveiről szóló életrajzi musical, alig fél évvel a Freddie Mercury-filmkként aposztrofált Bohém rapszódia után. Persze nem az utóbbi volt az első zenés életrajzi mozi a piacon, de ha ez a két film mégis valamiféle trendet vetít előre, akkor nem járunk rosszul. Akad ugyanis még pár óriási formátumú zenészember elsöprő tehetséggel és szuperizgalmas életúttal, íme, a kedvenceink, akikről nagyon néznénk egy megabüdzsével és sztárparádéval készült biopicet.
Korábban a témában:

David Bowie

Jó, hát róla már készült valami efféle: a Velvet Goldmine Bowie életének egy fikciós feldolgozása volt, de most, hogy a zenész halála óta eltelt egy kis idő, és talán némiképp perspektívába helyezhető az életműve, itt lenne az ideje egy igazán igazi életrajzi filmnek, jó alaposan megáztatva Bowie-dalokban. Ha belegondolunk, akkor ez a téma tényleg szinte kiabál a megfilmesítésért, már csak díszlet- és jelmezfronton is olyan látványos mozit lehetne kihozni a dologból, hogy azért önmagában megérné, és az is eléggé adná magát, hogy némiképpen pszichedelikusra csinálják, fantasyelemekkel, mint a most érkezett Rocketmant. Ráadásul Bowie fia, Duncan Jones pont filmrendező, és nem is rossz filmrendező – a Warcraft-filmtől most vonatkoztassunk el –, és apu koncertfilmjét is rendezte már, így adná magát a projekt élére. Kár, hogy nem akarja: Bowie élete nagyon izgalmas volt. Korai karrierje is szépen alakult, aztán eltöltött egy kis időt egy buddhista kolostorban, pantomimtársulatot alakított, majd amint popsztár lett, néhány évente egy az egyben újraalkotta a róla kialakult képet, több alteregót futtatott, és együtt dolgozott mindenkivel, aki számít. A David Bowie életrajzi film ötlete nyilvánvalóan nem az én fejemből pattant ki, olyannyira, hogy éppen készül is egy film Stardust címmel, ám arra a család nem adta áldását, és nem fognak benne felhangzani Bowie szerzeményei sem. Akkor meg minek? Rendes Bowie-filmet a népnek!

Phil Collins

Phil Collinsszal az a helyzet, hogy akár egy háromrészes franchise is kijönne a történetéből, egy film a dobos karrierről – amolyan Whiplash-stílusban –, egy második arról, ahogy a Genesis frontembereként a progrock rétegzsánerétől a ’80-as évek egyik legmenőbb popbandájává tette a zenekart, majd egy harmadik csak a szólókarrierről. Na jó, ez nyilván túlzás lenne, de azért érezzük, hogy az antisztárként is a legsikeresebbek közé emelkedő Collins karrierjében mennyi alapanyag van, ami vászonra kívánkozik, ráadásul ő mindkét Live Aiden fellépett, szóval a Bohém rapszódia emlékezetes jelenetéből itt mindjárt kettőt is lehetne csinálni, csak épp Collinsékkal.

Janis Joplin

A 27-esek klubjának tagja, aki rövidke élete alatt tökélyre fejlesztette a „live fast, die young”, azaz az „élj gyorsan, halj meg fiatalon” elvét. Janis Joplin már gyerekként belenyúlt a tutiba: az iskolában rendszeresen zaklatták súlya és pattanásai miatt, cserébe a templomi kórusban már elég korán felhívta magára a figyelmet, ahogy pedig nővé cseperedett, lealázta egykori zaklatóit azzal, hogy a rocktörténet egyik legemlékezetesebb énekesnőjévé érett. Aztán, hiába a nyilvánvaló tehetség, valamiért többször is neki kellett futnia a zenei karriernek, és mire összejött, addigra a küzdelem már épp megtörte annyira, hogy ne viselje túl jól a sikert. A ’60-as évek tombolásában az alkohol és a drogok lettek hű harcostársai, már amennyiben társ az, ami lassan megöl – mindenesetre filmen elég jól tud működni zenével – lásd Csillag születik – és anélkül is, bár azért egy Janis Joplin-biopichez mindenképpen kellene a zene. Klasszikus történet lehetne a hosszú küzdele utáni gyors be- majd ellobbanásról egy óriási karakterrel és olyan dögös zenékkel, amelyek feldobnák egy időre a tehetségkutatók selejtezőit. Készült is egyébként már Joplin ihlette film A rózsa címmel, Bette Midlerrel a főszerepben és négy Oscar-jelöléssel, de 1979 elég régen volt már ahhoz, hogy jöhessen egy friss, mai feldolgozás. Pletykáltak is egy készülgető projektről Amy Adamsszel, de arról jó ideje semmi hír.

Aretha Franklin

Ha valami óriási film lenne, akkor Aretha Franklin élete mindenképpen: tizenkét évesen teherbe esett, később hozzáment a menedzseréhez, aki durván bántalmazta házasságuk alatt, hogy csak néhány apróságot említsünk. Így egy Aretha-filmben egyszerre lehetne ott a fekete büszkeség és a feketék sorsának kevésbé derűs vonatkozásai, a személyes és civil polgárjogi küzdelmek, amiben Aretha komoly részt vállalt, és természetesen mindez az emberi vonatkozások tükrében, és Franklin dalainak brutális erejével.

Kurt Cobain

Tény, hogy egy Kurt Cobainről szóló film nem mozdulhatna abba a diadalmas ragyogásba, mint a Rocketman, már csak azért sem, mert ez a történet, ugye, nem olyan nagyon vidám, és a Nirvana dalai sem azok a kimondott póniló-idomító, hurráoptimista gyerekdalocskák, de ezért elég tökös hangulatú darab jönne ki a sztoriból. Cobain unalmas kisvárosi közegben kezdte az életét, ahol minden kilátás a jobb életre meglehetősen kispolgári volt. Ő meg egy csendes, zárkózott, művészi hajlamokkal megvert gyerek volt, ami csak fokozódott, amikor szülei válásával kicsúszott a kevés stabilitás is az életéből, ráadásul utálta, ahogy a kor a nőkkel és a szexuális kisebbségekkel bánt, ám nem tudta mindezt artikulálni, míg egymásra nem találtak, ő meg a punk rock. Ami tekinthető óriási sikersztorinak is, ám egy efféle filmben épp az lehetne a fő konfliktus, hogy a punk underground voltát hősünk nem képes összeegyeztetni a világhírrel, mehetne mellé mindaz a társadalmi állásfoglalás, ami olyan fontos volt neki, viharos házassága Courtney Love-val, és a drog pusztítása sem maradhat ki, ha a haláláig nem is lenne feltétlenül muszáj elmenni.

És azt tudtad, hogy Kurt Cobain megjósolta Trump eljövetelét?
Valójában nem tett ilyet, ez csak városi legenda. Kurt Cobain ma lenne 50 éves – ha ’94-es halálával nem lép be a 27-esek klubjába. Retrospektív.

Prince

Ezt sem én találtam ki: már a zenész halála előtt is felmerült az ötlet, azóta pedig egyre többen várják a Prince-biopicet, melynek már a címét is tudni vélik: a nem túl meglepő Purple Rain az ötlet. Pedig Prince élete úgy önmagában nem olyan nagyon kívánkozik vászonra, az ember ugyanis gyakorlatilag értelmezhetetlen volt a zene nélkül, egy ponton túl nagyjából semmi mást nem csinált, mint zenét írt – napi egy dal volt az alapműködése – vagy szexelt. Ami persze, jó poénnak hangzik, és persze rá lehetne feküdni a karrierbotrányokra, melyek java a zenéjéből, szövegeiből áradó erotikáról szóltak, vagy az emlékezetes együttműködésekre, de ezzel együtt is ember legyen a talpán, aki ebből olyan filmet tud írni, ami több, mint buja lázálom gitárhangra.

Amy Winehouse

Egy újabb teljesen kézenfekvő választás a 27-esek klubjából, olyannyira, hogy a dokumentarista feldolgozások után elvileg már előkészületben is van az Amy Winehouse-életrajz, de egyelőre nem sokat tudni arról, hogy kik és hogyan akarnak a témához nyúlni, a forgatókönyvíró személyén (Geoff Deane) kívül csak annyi biztos, hogy az énekesnő családja áldását adta a projektre. Azonban a legfontosabb kérdésben, jelesül, hogy ki alakítsa Amyt a majdani filmben, nincsen semmi ismert előrelépés, pedig ezen múlthat a film sorsa. Fontos lenne, hogy ez a film – ahogy a már említettek java is – tudjon valami pluszt mondani az egész tehetség kontra drogok témáról, mert e nélkül elég repetitív lehet a következő évek életrajzi filmes felhozatala.

Bob Marley

Bob Marley története éppen azért kívánkozna vászonra, mert nála például nem lenne gond azzal, hogy egy kicsit más irányból szóljon egy életrajzi film a kábítószerről és a zenéről, mint ahogy megszokott. Pedig nagyon olcsónak tűnik a füves reggae-zenész téma, de csak addig, amíg kicsit bele nem ássuk magunkat Marley életébe, amiben keveredik a politizálás a különös vallási elvekkel – egyebek mellett egy olyannal, amibe belehalt. Marley már tiniként elhagyta a családi házat, Jamaikára költözött, ott ásta bele magát a helyi zenei életbe, majd megpróbálták megölni, majd világhíres lett, majd nagyon fiatalon belehalt a rákba – csak így címszavakban is izgalmas élet, nem igaz? Ráadásul a jamaikai időszak messze többről szólt, mint trombitányi dzsointokról, ezt pedig ideje lenne széles körben elmesélni.

+1 ami nem fog egyhamar megtörténni: Michael Jackson

Nem is fejtem ki, miért lenne óriási, sejti mindenki. És azt is, hogy miért nem fog elkészülni még jó sokáig.

 

Kiemelt kép: Europress

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
ISTANBUL, TURKEY - SEPTEMBER 15: (TURKEY OUT) Turkish riot police stand guarded as migrants and refugees protest their wait at Istanbul's Esenler Bus Terminal for buses to the Turkish-Greece border as authorities withholds tickets to Turkish border towns on September 15, 2015 in Istanbul. Since the beginning of 2015 the number of migrants using the so-called 'Balkans route' has exploded with migrants arriving in Greece from Turkey and then travelling on through Macedonia and Serbia before entering the EU via Hungary. The number of people leaving their homes in war torn countries such as Syria, marks the largest migration of people since World War II. (Photo by Ahmet Sik/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.