Kultúra filmkritika

A Rocketman az egyik legjobb dolog, ami idén a mozikban történt

Ez a film mindent hoz, ami egy zenés életrajzi mozitól elvárható, és még egy sor olyat is, amit nemhogy elvárni, remélni sem mertünk. Kritika.

A világhíres zenészekről szóló életrajzi filmekkel nemigen lehet mellé lőni. Hiszen ott munkál az emberekben a „miből lesz a cserebogár” természetes kíváncsisága, hogy vajon ki volt X. Y. giga-mega rockisten, mielőtt stadionnyi ember őrjöngött volna minden lélegzetvételétől és hogyan jutott oda, ahol most látjuk. Mi volt a nagy titok, amit esetleg elleshetünk, no meg főleg mik a mocskos kis titkok a csillogó álarc mögött? Akarjuk tudni, milyen az idolok civil arca, és ha nem csak irigykedésre, de kárörvendésre is van lehetőségünk, annál jobb. Egyszerre akarunk bálványokat emelni – hiszen mi magunk teremtjük őket a sztárkultusszal – és ledönteni, nyálat csorgatni a sikerre és csillogásra, és meglapogatni saját vállunkat, hogy lám, ha nincs is öt tengerparti villánk, de legalább vannak barátaink, akik nem csak a pénzünkért lógnak velünk.

Szóval szerencsés filmtéma az ilyen, szinte el se lehet rontani. Szinte. Hacsak nem lesz álságos és igazságtalan, vagy nem herélik ki teljesen a nagyobb bevételt biztosító családbarát korhatár-besorolás reményében – mint az történt nem is olyan régen a Bohém rapszódiával, ami remek szórakozás ugyan, de Freddie Mercury-filmnek nevezni, hát, erős csúsztatás. Utálom is behozni párhuzamnak, de sajnos elkerülhetetlen, túl sok ugyanis a közös pont, és a Rocketman mégis annyi fronton jobb, hogy az már-már méltatlan. Nem is akarom többet a Bohém rapszódiát emlegetni, inkább csak maradjunk annyiban, hogy ha Dexter Fletcher rendezőt nem befolyásolják holmi idősödő rocksztárok, akkor képes az abszolút győzelemre, több fronton is.

Fotó: UIP Duna

Először is a Rocketman, bár fantasynek is nevezi magát, minden képzeletbeli elem használata ellenére is megejtően őszinte és viszonylag korrekt életrajzi film, melyben vannak ugyan eltérések a valósághoz képest, de azok annyira aprók, hogy érdemben nem befolyásolják sem az eseményeket, sem a főhősről kialakult képet (a különbségekről egy klassz gyűjtés az angolul tudóknak a Rolling Stoneson). Onnan indulunk, hogy a már világsztár Elton John talpig narancssárga flitterben, méteres szárnyakkal és csillogó szarvakkal a fején zuhan be egy Anonim Alkoholisták találkozóra, és egy mondatban elsorol annyi mentális zavart az alkoholizmustól, drogfüggésen, bulimián, vásárlásfüggésen és szexfüggőségen át a dühkezelési problémákig, hogy ha nem lenne képzett énekes, el se tudta volna sorolni egy levegővel. Az idáig vezető út maga a film története, amit a terápiás üléseken visszaemlékező Elton sorol el a csoportnak – és nekünk, nézőknek. A rideg, szinte komikusan szeretetlen szülői házban elkövetett első zenei próbálkozásoktól a Királyi Zeneakadémián át a soul-, majd rockszínpadokig követjük az útját, ahol kísérőzenészként indult, míg egy szerencsés véletlen össze nem hozta Bernie Taupinnel, aki életre szóló barátja és dalszövegírója lett, és akivel aztán együtt léptek a siker útjára is.

Ez a siker pedig nagyjából felfoghatatlan léptékben borult Eltonék nyakába, hozva magával a szokásos őrületet elképesztő pénzszórással és féktelen partizással. Ám amit a hasonló filmekben jellemzően puszta szórakozásként ábrázolnak, ami kicsit kicsúszott hőseink kezéből, addig a Rocketmanben a szex-drogok-rockandroll jegyében telt bulikat nemcsak nem sunnyogják el, de az első pillanattól egyértelműen úgy mutatják be, mint sikertelen kompenzálási kísérleteket, amivel Elton a szeretetlenség, a magány és a szorongás ordítását próbálta túlkiabálni a fejében. A film nem próbál jó képet festeni főhőséről, nem álszenteskedik, nem hallgat el semmit, de nem teszi öncélú csámcsogás céltáblájává sem, és nem húzza rá a vizes lepedőt – senkire sem húzza rá, a történet negatív szereplőire sem jobban, mint Eltonra, akinek magának is voltak jócskán ronda húzásai és megkérdőjelezhető emberi vonásai. Cserébe a film megmutatja, hogy milyen szánalmas és nyomorult volt ez az ember az ordító tehetsége és az örökké csillogó, őrült jelmezek és a megasikerek mögött, és hogy miért volt az – és persze, ezzel elnyeri a szimpátiánkat, de ezt aligha lehet felróni neki.

Fotó: UIP Duna

A visszaemlékezős keret nagyon jól szolgálja a történetvezetést, egyszerre enged meg bizonyos fokú linearitást, hogy követhető legyen az események sorrendje, és az emlékek kavargásával ad annyi szabadságot, hogy a musicalműfaj is csúcsra járhasson. Csúcsra is jár, Elton dalai mesterien a történethez igazítva szólalnak meg, éspedig betartva azt a musical alaptörvényt, hogy dalra akkor fakadunk, amikor valamit már nem bírunk simán szavakkal kifejezni. Ehhez természetesen kellett, hogy a dalokat ne szolgai pontossággal, egy cosplay-lipsync show hűségével szólaltassák meg, hanem, ha kell, sorokat szétosztva karakterek között, és az is előfordul, hogy a történet, mondjuk, 1974-nél jár, de 1978-ban született dal szólal meg. Ez viszont egyáltalán nem gond, mert ezt egyrészt a nézők 98%-a nem fogja észrevenni, másrészt pedig nem a dalok időrendi sorrendisége az igazán fontos, hanem az eseményeké, a dalok ilyen használata pedig nagyon szépen szolgálja a cselekményt, hozzátesz, hangsúlyoz, érzelmi töltetet ad. És eleve felfüggesztettük a kétkedésünket a dalok és az életesemények összehangolása kapcsán, hiszen a szövegeket nem Elton írta, tehát nem is szólhattak az épp aktuális életeseményeiről.

Fotó: UIP Duna

A Rocketman tehát gyönyörűen vezeti a történetet, fűzi bele a dalokat, természetesen szinte folyamatos az őrülten csillogó, szivárványszínű flitterorgia, a jelmezeknél csak a szemüvegkeretek vadabbak, és valóság néha pszichedelikusan, néha költőien fonódik össze a fantáziával, azt meg aligha kell hangsúlyoznom, hogy a zene mennyire jó. A show tehát frenetikus, ezen aligha lepődött meg bárki, az viszont azzal együtt is váratlanul ért, hogy tisztában vagyok a fiatalember tehetségével, hogy Taron Egerton mekkorát játszik a főszerepben. Egyszerre komplexusos, félszeg örök gyerek, akit sosem szerettek úgy, ahogy az neki jó lett volna, ripacs, frivol rocksztár, aki – amint fogalmaz – megdug mindent, ami mozog és beszed minden drogot, ami csak létezik, és megtört szomorú bohóc. Egy hidegrázós jelenetben csak nézi magát a tükörben, fején az egyik extravagáns szemüvege, és ragadós vigyort erőltet az arcára, majd lehervad, és látjuk őt magát, megint vigyor, megint hervadás – muszáj Robin Williamsre, a másik nagy szomorú bohócra gondolni, és ha az Amerikai Filmakadémia tagja lennék, csupán ezért a fél percért is már repülne az Oscar-jelölés, de szerintem nélkülem is meglesz az. És miközben fergetegesen szórakoztató, vicces, intrikus, érzelmes és lebilincselő csillagszületik-történet és ehhez mérten óriási show, akkora alakítással a főszerepben, amire aligha számítottunk ebben a műfajban, a Rocketman még arra is képes, hogy igazi fontos, okos, emberi és megrendítően katartikus üzenetet is küldjön arról, hogy mennyire iszonyúan nehéz, de milyen fontos, megúszhatatlan és diadalmas belső munka eljutni az önpusztítástól az önszeretetig.

Rocketman, 2019, 121 perc, 24.hu: 10/10

Kiemelt kép: UIP Duna

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Hooded computer hacker hacking network. Male with black hoodie using computer for identity theft or other criminal online activity.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.