Harmadik részénél jár az HBO ötrészes minisorozata, a Csernobil, amiről kritikánkban megírtuk, hogy rettentő nyomasztó – helyenként horrorisztikus – filmélmény, és ez így van rendjén. Mégiscsak furcsa lenne, ha nem éreznénk kellemetlenül magunkat, miközben az emberiség történetének legsúlyosabb atomkatasztrófáját figyeljük. Craig Mazin sorozata szuggesztíven mutatja be
- a szovjet politikai rendszer döbbenetes alkalmatlanságát, amivel elmélyítette a katasztrófát,
- közben emléket állít az áldozatoknak,
- és nem feledkezik meg azon tűzoltók, búvárok, bányászok és tudósok hősiességéről sem, akik egészségüket vagy akár életüket áldozták a kármentés során.
Kármentésre ugyanis hatalmas szükség volt. Az ugyan a mai napig nem teljesen tisztázott, hány halálesetet és megbetegedést lehet a csernobili katasztrófának tulajdonítani (a halottak száma a pár ezer és a több tízezer között ingadozik a becslésektől függően), abban viszont nincs vita, hogy a következmények sokkal, de tényleg sokkal durvábbak is lehettek volna. Ha például bekövetkezik egy második robbanás, aminek a kockázata jelentős volt, a Fekete-tenger sem úszta volna meg a fertőzést, és akár Európa és Oroszország jelentős része is évmilliókra lakhatatlanná válhatott volna.
Sohasem történt még ilyen
Belegondolni is elképesztő, hogy pár ember szakértelmén és makacsságán múlott, hogy a szovjet vezetés észbe kapjon: a tét messze túlmutat az ő politikai pozíciójukon, és így ne a legrosszabb forgatókönyv váljon valóra. Az egyik kulcsember közülük a mentési munkálatok vezetésével megbízott tudós, Valerij Legaszov volt, akit Jared Harris alakít az HBO sorozatában. Fő szövetségese a sorozatban Ulana Homjuk atomfizikus, aki ugyan nem valódi történelmi figura, de fontos szerepe van: a Csernobil írója, Craig Mazin az ő alakjában sűrítette össze mindazon női tudósokat, akik fontos szerepet játszottak a Szovjetunió férfiak uralta tudományos életében, de ritkán jutottak vezető pozíciókba. Mégse egy elvont, szimbolikus alakra gondoljunk, az elszánt Homjukot alakító Emily Watson hihetetlen részletgazdagsággal kelti életre a karaktert. Ez a páros győzi meg szép lassan Borisz Szcserbina miniszterelnök-helyettest (Stellan Skarsgård), aki hithű pártemberként is kénytelen belátni, hogy a politikai ideológia nem mindig írhatja felül a tudományos igazságokat.
A sorozat egyik nagy erőssége a színészgárda. A három főszereplővel még a bemutató előtt találkoztunk Londonban egy szűk körű sajtórendezvényen, ahol a forgatásról és a sorozat mondanivalójáról is kérdeztük őket. A Csernobil mindhármuk szerint túlmutat a puszta történelmi hitelességen, és nagyon aktuális üzenete van a fake news és a post truth világában (Stellan Skarsgård borongós eszmefuttatásait már külön megírtuk, ebben a cikkünkben olvashatják, mit gondol az emberiség túlélési esélyeiről).
„Valami olyasmivel állunk szemben, amihez hasonló még sosem történt ezen a bolygón” – mondja Legaszov a filmben, és az őt alakító Harris szerint egyáltalán nem véletlen, hogy ezekben ott visszhangoznak a mai közéleti vitákból ismerős dilemmák. Akárcsak Skarsgård, ő is aggódik a jövő miatt, és elszomorítja a klímaváltozás körüli párbeszéd terméketlen zűrzavara.
Hogyne aggódnék, mikor nem nagyon tudunk elmenekülni sehova? A kockázatok már egy ideje köztudottak, a vezetőink viszont nem mutatják jelét, hogy igazán komolyan vennék. Mikor világszerte gyerekek milliói tüntetnek valami ellen, tudjuk, hogy baj van. Ők lesznek azok, akiknek viselniük kell majd a következményeket, míg mi, felnőttek módszeresen szétcsesszük magunk alatt a bolygót
– mondta Harris, akit frusztrál, hogy sokan még mindig megkérdőjelezik a globális felmelegedés létezését, vagy azt, hogy ember okozta-e (például Donald Trump, aki ki is vonta az Egyesült Államokat a párizsi klímaegyezményből). Szerinte ez olyan, mintha a Titanic katasztrófája kapcsán arról vitáznánk, hogy akkor most a hajó ment-e neki a jéghegynek, vagy a jéghegy a hajónak. Legaszov karakterébe legalább minden aggodalmát és frusztrációját becsatornázhatta, hiszen ő és Homjuk igazi Kasszandra-figurák a sorozatban. Ők a legokosabb emberek a szobában, akikre senki sem figyel oda.
Belefulladunk a cinizmusba
„Mi az ára a hazugságnak? Nem az, hogy összetévesztjük az igazsággal. A valódi veszély az, hogy ha elég sok hazugságot hallunk, úgy az igazságot már fel sem ismerjük. Akkor mihez kezdünk? Csak az marad, hogy elveszítünk minden reményt az igazságra, és inkább belenyugszunk a kitalációkba” – ez sem egy kortárs véleménycikkből van, hanem Legaszov a sorozat első jelenetében. A Csernobil Harris szerint épp abban nyújthat újat az eddigi feldolgozásokhoz képest, hogy minden eddiginél jobban kidomborítja a tragédia párhuzamait a mai korral. Mert a legfőbb veszélyt szerinte akkor és most is a cinizmus terjedése jelenti:
Mivel senki nem várta azt a Szovjetunióban, hogy a politikai vezetés megmondja nekik az igazat, az emberek cinikussá váltak az egésszel kapcsolatban. Tehetetlennek érezték magukat, így inkább vicceket meséltek egymás köt a rendszer abszurditásáról. Szerintem ugyanebben a veszélyes helyzetben vagyunk: nem bízunk a vezetőkben, mert hazudnak és manipulálnak, szóval mi értelme próbálni kiállni bármiért is? »Úgyis mindenki állandóan hazudik« – veszélyes, ha ebbe a világnézetbe beletörődnek az emberek. Mert ha mi feladjuk, akkor tényleg azt csinálnak velünk, amit akarnak
Legaszov amúgy alig két évvel élte túl a katasztrófát. Végül nem a sugárzás végzett vele, hanem öngyilkos lett, ám előtte felmondta kazettákra, hogy mi történt valójában Csernobilban, és milyen biztonsági kockázatok leselkednek még a Szovjetunió többi reaktorában az emberiségre.
Harris amúgy sok történelmi figurát játszott már, VIII. Henriktől John Lennonig, vagy épp Andy Warholig. Ilyenkor szerinte nagy segítség egy színésznek, hogy van miből kiindulni a karakter felépítéséhez. Nemcsak a kinézet adott, de egy-egy visszaemlékezés vagy felvételről ellesett mozdulat is rengeteget elárulhat az alany személyiségről. Most is belevetette magát Legaszov életének tanulmányozásába, mert előre nem lehet megmondani, melyik információmorzsa lesz az, ami a helyszínen segít majd továbblendíteni egy jelenetet. Ezúttal azonban nem bizonyult túl hasznosnak a sok kutatás, mivel a sorozat szinte egy nagyon konkrét történetet mesélt el, és teljesen mellőzte Legaszov életének egyéb vetületeit. Volt felesége és gyerekei, de a hozzájuk fűződő viszonyából semmi sem jelenik meg a Csernobilban, Craig Mazin és a rendező, Johan Renck kizárólag a mentőakció történetére koncentrál.
A magánélet tehát kimaradt, a tudományos zsargon azonban nem. Harris alakítása csak úgy lehetett hiteles, ha alapszinten érti is azt, amiről a többieket kioktatja a filmben. Mivel finoman szólva sem természettudományos beállítottságú, ez komoly kihívást jelentett számára, de azért hősiesen próbálkozott. Többször is nekifutott Stephen Hawking híres könyvének, Az idő rövid történetének, amiről mindenki azt mondogatta neki, hogy ebből még a hülye is megérti az univerzum titkait – de mindháromszor beletört a bicskája. Emellett Youtube-os előadásokat is nézett az atomfizikáról, csak hogy lássa, meddig jut el, mielőtt teljesen elveszti a fonalat.
Érzelmi detektívmunka
Emily Watson is belevetette magát a molekulák világába, mert alapszinten érteni akarta, hogyan működik egy erőmű. Azóta az utolsó szóig elfelejtette az egészet, de akkor fontosnak érezte, hogy képben legyen. Ám ez önmagában nem adhatja meg a kulcsot a karakter eljátszásához. „Nem az atomfizikát, hanem a személyiséget kell igazán mélyen megértened. Egyfajta érzelmi detektívmunka” – mondta Watson, aki egyetemista volt, amikor a Csernobili katasztrófa történt. A mai napig emlékszik arra a napra, amikor bemondták a híradóban. Először nem rázta meg igazán, de egyik barátja Kijevben tanult, haza is kellett utaznia Angliába, és ő sokkoló dolgokat mesélt. Watson maga is csak a sorozatból értesült arról, mennyivel durvább is lehetett volna a katasztrófa, ha nem sikerül időben közbelépni. Szerinte a történetnek ez a része eddig kevésbé épült be a köztudatba.
Gorbacsov nem véletlenül nevezte meg Csernobilt a Szovjetunió összeomlásának egyik okaként: a katasztrófa gyakorlatilag az állami kontroll miatt alakult ki. Bizonyos információk nem voltak hozzáférhetőek az erőmű kezelői számára. A rendszerszintű információhiány és titkolózás hihetetlenül veszélyes
– mondja Watson, aki azért tartja nagyon aktuálisnak a történetet, mert megmutatja a tagadás természetét. A Csernobilban hosszasan látjuk, ahogy piti bürokraták szőnyeg alá próbálják söpörni a kockázat mértékét, mert féltik a saját állásukat és a rendszert – miközben 48 órára vagyunk az Armageddontól. Szerinte felvetődik a kérdés, hány washingtoni hivatalnok fogja ugyanígy lesöpörni a klímaváltozást, mert akar még egy úszómedencét a hátsó kertbe?
Nem mindenki úgy néz ki, mint Bruce Willis
Watson számára nagy élmény volt, hogy újra közösen dolgozhatott Stellan Skarsgårddal, hiszen 23 éve, Lars von Trier Hullámtörésében játszottak együtt utoljára. Ez a film mérföldkövet jelentett a pályáján, hiszen első komoly szerepe volt, amivel egyből be is robbant az európai film élmezőnyébe. Skarsgård pedig azóta is etalonként szolgált számára, kezdőként róla vett példát, hogy kell egy színésznek viselkednie és dolgoznia. A Csernobilban ugyan nem volt sok közös jelenetük, de a forgatás szüneteiben nagyon jól szórakoztak vele és Jared Harrisszel is.
Watsonnak az is tetszik a sorozatban, hogy nem idealizál, naturalistán adja vissza a kopott és lehangoló szovjet közeget – az öltözködéstől a belső terekig. Johann Renck rendező nagyon ügyelt arra, hogy semmit se szépítsen meg, a szereplőket se sminkelték előnyösre, minden egyes ránc jól kivehető a közeli felvételeken. Ennek kifejezetten örült, mert a színészet szerinte „nem arról szól, hogy egy idealizált képet mutatunk, hanem, hogy mindenkit képviselünk.” A filmipar szerinte túlzottan beállt arra a biztonsági játékra, hogy egy maroknyi jövedelmező sztárra osztja az összes főszerepet, mert tőlük várja a nagy bevételt. Ezzel viszont épp a sokszínűség veszik el, amiket a filmeknek meg kellene jeleníteniük. A tévésorozatokban szerinte manapság nagyobb teret kap ez a mindennapi sokféleség, ezért sokkal izgalmasabbak. „Meg kell mutatni, hogy ilyenek vagyunk, és nem mindenki úgy néz ki, mint Bruce Willis”.
Kiemelt kép: HBO
