Mint tudjuk, a magyar nyelv fejlődését jelentősen gátolta a török hódítás időszaka, illetve az ország három részre szakadása. A XVIII. században ugyan megindult az írott és a beszélt nyelv egységesítése, illetve történtek kísérletek a különböző szaknyelvek „magyarítására” is, azonban a hivatalos ügyek intézésében még mindig egyeduralkodó volt a latin, amely „korszerűbbé” tétele ellenére sem igazán tudta megfelelően követni a világ változásait.
Csak a német
A Habsburg Birodalom modernizálására és központosítására törekvő II. Józsefet viszont nem különösebben érdekelték e helyzet történelmi okai, ő egységes hivatali nyelvet akart bevezetni a magyar korona országaiban is, erre pedig a magyart több szempontból sem tartotta alkalmasnak.
Ha a magyar nyelv Magyarországon és Erdélyben közönséges volna, úgy lehetne ezzel, az ország dolgaiban, a deák [latin] helyett közönségesen élni, de tudnivaló, hogy a német, az illíriainak egynehány neme és az oláh nyelvek majd szinte olyan szokásban vagynak, hogy eszerént a magyar nyelvet közönségesnek éppen nem lehessen tartani. Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani
– írta egy korabeli magyar tudósítás.
Először nem vették komolyan
A nyelvrendelet tehát a németet tette meg hivatali nyelvvé, és ennek megfelelően az oktatását is minden magasabb fokú oktatási intézményben kötelezővé tette, a „latin iskolai”, azaz a középiskolai felvételinek pedig egyenesen követelménye lett a megfelelő némettudás. A rendelet alapvető intézkedéseit még 1784 áprilisában hirdették ki, de ekkor a magyar rendek még úgy gondolhatták, pontos végrehajtási terv híján majd csak valahogy lecseng a furcsa uralkodó ezen szeszélye is, komolyabb következmények nélkül.
Nos, 235 éve, 1784. május 18-án kihirdették a rendelet második részét is, amely már megadta a határidőket: bizonyos helyeken már az év novemberében, de a magyar államiság letéteményeseinek számító vármegyékben is csupán három év alatt kellett teljesen átállni a német nyelvű ügymenetre. Ez már nagy felzúdulást váltott ki, de az önfejűségéről híres II. Józsefnél természetesen süket fülekre találtak a tiltakozások.
Ellentétes hatás
Ugyan a nyelvújító mozgalom előfutárai már a század első felében színre léptek, a rendelet hatására tudós férfiak tucatjai kezdtek nyelvünk modernizálásával foglalkozni. Köztük voltak olyanok, akik teljes mellszélességgel elutasították II. József abszolutista törekvéseit, ám olyan is, akik – mint például Kazinczy Ferenc – jozefinistának vallották magukat, és bár megértették a király törekvéseit, azon dolgoztak, hogy a nemes célok megvalósítására „elmaradott” magyar nyelvünket is alkalmassá tegyék.
A rendelet előírásaiból az obstrukció miatt végül alig ment át valami a gyakorlatba, az uralkodó pedig a halálos ágyán tett „tollvonással” a többi mellett ezt az intézkedését is eltörölte. Hatásai viszont így is hatalmasak voltak, hiszen a nyelvújítás felgyorsulása és a magyar nemzeti érzés felhorgadása már előkészítette a talajt a reformkor előtt is – így II. József központosítási és németesítési tervei végül szinte pontosan ellentétes hatást értek el hosszabb távon.
