Kivándorlónak tekinti magát?
Mivel Bécsben élek, sok választási lehetőségem nincs. A mi helyzetünk ugyanakkor annyiban sajátos, hogy nem mostanában mentünk ki, és nincs közvetlen köze a politikai hangulathoz. Kivándorlásom elsődleges oka a feleségem lakhelye volt. Már akkor a bécsi egyetemen tanított irodalomtörténészként, amikor összejöttünk, így én igazából csapódtam hozzá. Több mint tíz éve él külföldön, így gyakrabban tör fel benne a honvágy, de mikor megvizsgáljuk a kérdést, mindig rájövünk, hogy inkább maradunk, mert nincs nagyon hová hazajönni – különösen amikor hallgatjuk a beszámolókat a módszeresen leépített bölcsészkarokról.
A fizikai távolság egy dolog, de fejben megtörtént az elszakadás? Követi és felbosszantja még magát az itthoni híreken például, vagy már kívülről néz rá?
Mivel külsős újságíróként dolgozom a Magyar Narancsnak, muszáj követnem. Amúgy zsigerileg is követném, és fel is tudom bosszantani magam rajta. Ilyen szempontból nem jelent védettséget, hogy Bécsben élek. Olyan szempontból persze igen, hogyha kilépek az utcára, nem ebben a frusztráló közegben találom magam. Ausztriában is dübörög a kampány, de nekem az inkább szafari, kívülállóként figyelem.
Aztán vannak az ilyen távlatosabb kérdések: például tetszik, hogy a gyerekeink már az óvodában találkoznak azzal, hogy sokfajta gyerek van, akiknek különbözik a kinézete, bőrszíne, nyelve, vagy a szülők öltözködése. Jövőre iskolát kell választanunk a nagyobbiknak, ami mindenhol sok vívódással jár, de ott legalább nincs átpolitizálva ez a kérdés, és azt is látjuk, hogy a magyar oktatási rendszer sajnos nagyon nem a javára fejlődik az utóbbi időben.
Ez a regényben is téma, több szereplő is a kivándorlást választja. Mintha lenne ennek egy olyan üzenete, hogy ez a generáció csak így oldhatja meg problémáit, hogy külföldre megy.
A könyv nem általános jelenségekről, hanem konkrét szereplőkről szól. Legutóbb egy író-olvasó találkozón nehezményezte valaki, hogy Bécs miért van pozitívabb színben bemutatva a könyvben, mint Budapest. Azt feleltem, hogy ez a főhős, Lente Bálint nézőpontja, aki azért érzi jobban magát Bécsben, mert ezzel a saját magánéleti problémáit is maga mögött hagyta. Persze több szereplőnél is megjelenik ez, és valamennyire azért lehet általánosítani. Az utóbbi pár évben én is azt látom, hogy a baráti körünknek nagy része már elment, vagy gondolkodik azon, hogy külföldre költözzön. Az orvosoknál, mérnököknél nagyon erős az elszívódás, de a fiatal bölcsészeknél is, ha nemzetközi szinten is értelmezhető a kutatási területük.
A kivándorlás mellett a nagy hagyományokkal bíró vidék-Budapest ellentét is megjelenik. Ezt mennyire látja valósnak vagy problematikusnak?
Egy vidéki kisvárosban, Hajdúnánáson nőttem föl, és gimi után kerültem az ELTE-re. Nekem nem okozott kulturális sokkot a váltás. Az első pillanattól kezdve felszabadultan mozogtam Budapesten, persze már kamaszként is azt gondoltam, hogy most ugyan egy kisvárosban élek, de én inkább egy urbánus környezetbe passzolnék. Láttam viszont, hogy ez sok embernek jelentett problémát. Inkább azért maradtak meg bennem ezek a dolgok, mert annyira érdekelt, hogy mi az isten zavarja őket abban, ami nekem természetesnek tűnik. A könyvben épp a sztereotípiáknak szerettem volna ellenébe menni, bemutatva, hogy nem ezek a döntőek az emberi viszonyainkban. Mikor Bálint visszatér Hajdúvágásra, gyerekkora helyszínére, benne van még ez a nagyvárosi gőg, de menet közben lefoszlik róla. Észreveszi, hogy igazából nem ez befolyásolja, hová tudja elhelyezni magát autonóm személyiségként. Csődöt mond az a stratégia, hogy amint felkerülünk Budapestre, úgy tekintünk vissza a vidékre, mintha valami börtönből szabadultunk volna ki.
A vidék sokszor elég lehangolóan jelenik meg a magyar irodalomban és filmekben, ez mennyire befolyásolta?
Igyekeztem eltávolodni a vidékábrázolás irodalmi közhelyeitől. A magyar irodalomban van egy fontos, de kissé egysíkú vonulat a mély Magyarországról, ahol megállt az idő, teljes a letargia és alkoholisták tapicskolnak a sárban – Tar Sándornál vagy Borbély Szilárdnál ez magas színvonalon jelenik meg, de egyébként veszélyes sarkításnak tűnik sokszor. Én nem erről a mély Magyarországról akartam írni, hanem arról a részéről a vidéki fiataloknak, ami mintha háttérbe szorult volna az ábrázolás szempontjából.
Mert a kisvárosoknak és megyeszékhelyeknek van egy középosztálybeli rétege, akik utaznak, jó autóval járnak, és vannak kulturális igényeik. Ha megnézzük, ebben a könyvben nincsenek szegények, csak ugyanúgy a periférián jelennek meg, ahogy egy átlagos középosztálybeli fiatal gondolkodásában is.
Nemcsak más társadalmi rétegekkel, de a városuk múltjával sincs szerves viszonya a szereplőknek. Tényleg meghatározhat minket az, amiről nem is tudunk?
Van egy jelenet, ahol Bálint az apjával beszélget erről a kérdésről, és szóba kerül a hajdúnánási – a könyvben hajdúvágási – pogrom története is. Ez a beszélgetés megreked a két ellentétes stratégia miatt: Bálint fiatalabbként szeretné megismerni ezt a történetet, az apa generációjának meg az az ösztönös reakciója, hogy ezekről igazából felesleges beszélni, mert nem számítanak.
És számítanak?
Én úgy nőttem fel, hogy egy csomó mindent nem tudtam, ami a városi emlékezet része. Amíg rá nem jöttem, hogy lenne miről tudni, ez egyáltalán nem zavart. Volt egy furcsa atmoszféra a városban, mintha szelektív lenne az emlékezet, de nem volt világos, hogy pontosan mi is van itt a szőnyeg alá seperve. A regény kiindulópontja is ez az élmény volt: mihez kezd egy későbbi generáció azzal, ha megtud valamit, ami nincs közvetlen hatással az életére? Mivel megtudta, mégiscsak ki kell alakítani valamilyen viszonyt hozzá. Hogyan lehet feltárni, fel lehet-e egyáltalán? Létezhet-e jóvátétel? Ezzel kapcsolatban szerintem elég borús a regény végkicsengése.
Mi lehet az oka ennek?
Azt hiszem, elsősorban történelmi-szociológiai okai vannak. Ahhoz, hogy a helyi közösségek autonóm módon tudjanak működni, szükség van egy polgári rétegre, aminek kialakulását Magyarországon rendre megakasztották. Ha ezt a réteget folyton újra kell termelni, megszakad az intellektuális folytonosság, és egy furcsa, lyukacsos emlékezet jön létre. Ezért van az, hogy a mai magyar viszonyok között alig működnek önálló helyi közösségek, és nagyon rossz a központi és a lokális emlékezet egymáshoz való viszonya. Mivel hiányzik a szerves helyi hagyomány, ezért sokkal kiszolgáltatottabb az úgynevezett nemzeti emlékezetpolitikának.
Egy ilyen kisváros története szinte senkit nem szokott érdekelni a városhatárokon kívül, de itt van ez a momentum, amivel mégis foglalkoznak a történészek – ám az erről szóló történeti munkák nem szivárogtak vissza a helyi emlékezetbe. Mintha a hajdúnánásiak nem is tudnának róla. Így fordulhatott elő, hogy 2013-ban egy olyan 56-os emlékművet állítottak fel, aminek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz a helyhez, ahol áll. Egy szomorú, lyukas zászlót lengető angyal, és az obligát felirat: „Éljenek a szabadságharc hősei”. Mintha egyenesen Pestről, Schmidt Mária öntödéjéből érkezett volna. Mindezt egy olyan téren, ahol a szabadságharc résztvevői leginkább mérges napszámosok voltak, akik a helyi zsidóságon élték ki saját frusztrációikat. Ijesztő, hogy a város emlékezetét ennyire felül tudja írni egy központilag irányított emlékezetpolitika.
Máshol is látja ezt?
Szerintem általános probléma, hogy a lokális közösségi önértékelés egy ilyen centrális erőtérre kapcsolódik. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha a helyi közösségek önállóbb módon tudnának működni. Ma semmi sem mutat efelé: az iskolák a KLIK alá tartoznak, a focicsapatokba pedig oligarchák pumpálnak pénzt, és valahonnan Budapestről kitalálják, hogyan juttassák fel a megye II.-ből az NB I.-be. Ez szerintem a vidéki közösségek totális leépítésével jár, aztán mindenki csodálkozik, hogy miért vándorol el az összes fiatal a kisvárosokból. Nem azért, mert azok élhetetlen helyek lennének, hanem azért, mert nincs önállóság. A helyi fiatal értelmiség ebben nem találja meg a helyét, inkább elmegy valahova, ahol ki tudja bontakoztatni a képességeit. Vagy betagozódik.
Sőt, nemcsak betagozódik, de esetleg egyenesen betör a helyi elitbe, mint a regény néhány szereplője. Saját tapasztalatból jött ez a szál?
Találkoztam ilyesmivel, bár nem Hajdúnánáson. Észrevehetően kialakulóban van egy új, cinikus, fiatal értelmiség: nagyon jól látják a pályát, pontosan tudják, hogy miről van szó, és hogy merre vezet tovább az út felfelé. És mivel ezek a vidéki közösségek ilyen sérülékenyek, azt is tudják, hogy belülről elég hamar a tetejére lehet kerülni ennek a struktúrának.
De a nagypolitikában is hasonló működést látok: a kultúrpolitikában például ott van Demeter Szilárd vagy Orbán János Dénes, akik létrehoztak valamit a saját határon túli közösségükben, majd egy ponton felvették ezt a cinizmust, ami elterjedt a helyi közösségükben is, és aztán egészen magas pozícióba repítette őket. Náluk is tetten érhető a cinikus retorika. Akár egyetlen interjún belül is úgy váltogatják a nézőpontjaikat, hogy egyszerre feleljenek meg mindenkinek és ne feleljenek meg senkinek. Mert valójában nincs mögötte semmi.
Mikor azon sajnálkoznak, hogy ne „a piaci igények” szabják meg, milyen műveket fordítsanak le idegen nyelvre, az cinizmus?
Az is, de még jellemzőbb, amikor Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója a piacot és a minőséget állítja szembe egymással, mert ez nagyon meghaladott nézőpont. Beszélhetünk arról, hogyan juttassuk el a szépirodalmat minél több emberhez, miért vannak népszerű és kevésbé népszerű műfajok, de ez nem azt jelenti, hogy ami minőségi, arra soha nincs igény. A kortárs példák is ezt mutatják. A szépirodalmon belül is van, ami eltartja magát, van, ami az íróját is eltartja, míg másnak muszáj állami támogatásra pályáznia. Csakhogy a fideszes kultúrpolitikában egyszerre jelenik meg az igény, hogy az írók ne akarjanak az állam csöcsén lógni, miközben ugyanők olyan pénzeket toltak bele ebbe a struktúrába, amely korábban soha nem jelent meg. A magyar könyvpiac az utolsó kulturális szféra, amibe az állam még nem avatkozott be durván, mégis megáll a lábán.
Ha hívnák, elmenne a PIM-be?
Attól függ, ki hívna. Tipikus jelenség, hogy a kulturális vezetés – nyilván nem teljesen véletlenül – olyan helyzetet állít elő, amelyben nincs jó döntés. Vannak ismerőseim, akik a teljes bojkott mellett vannak, amit én túlzásnak érzek. Ha mondjuk a Margó Fesztivált bojkottálja valaki, mert a PIM épületében tartják, az nem Demeter Szilárdon csattan, és pláne nem azokon, akik őt odahelyezték. Ugyanakkor az sem működik szerintem, ha azt mondom, hogy engem nem érdekel a politika, hagyjanak békén az egésszel. De rettentően fárasztó ezt minden egyes alkalommal átgondolni, hogy akkor ez most milyen rendezvény, és kik vesznek részt rajta. Én idén arra jutottam, hogy elmegyek a Margó Fesztiválra, de ha ezek a kérdések szóba kerülnek, elmondom, mi a bajom a Demeter Szilárd fémjelezte kultúrpolitikával. Fene se tudja, hogy ez jobb stratégia-e, mint tüntetően távolmaradni.
Az Akik már nem leszünk sosem nyerte idén a Libri irodalmi közönségdíját, több, mint 21 ezer szavazat alapján. Minek tulajdonítja a regény sikerét?
Ezen én is gondolkodtam. Talán megadja azt az élményt, hogy szépirodalmat olvasol, de mégsem kell beledöglened, mert viszonylag lendületesen folyik a cselekmény. Biztos segít, hogy kortárs problémák merülnek fel benne. Van mostanában egy nagyon erős valóságigény, a tényirodalom is láthatóan felértékelődött, nemzetközi szinten is nagyon komoly példányszámokban fogynak a riportkönyvek és életrajzok. Ez a szépirodalomra is hatással van, főleg, mivel a populáris kultúrából ez a valóságigény mintha kiveszett volna. Ha megnézed a tömegfilmeket, azok teljesen elmentek a szuperhősök és egyéb mesék irányába, és egyre kevesebb a realisztikus igényű film.
Ennek nem mondanak ellent a tévésorozatok, amik közül több is nagy sikerrel fut, miközben kiszolgálja ezt a valóságigényt? Nyilván nem a Trónok harcára gondolunk.
Nem mond ellent, mert többek között pont a mozinak ez a válsága teremtette meg a tévé konjunktúráját. Szerintem Hollywood rosszul döntött, amikor úgy reagált a helyzetre, hogy belemenekült abba, amiből biztosan pénzt vesz ki (lásd a Marvel-filmek és társaik), de közben annyira beszűkült, hogy mást már nem is tud készíteni. Most pedig már nagyítóval kell keresni a hétköznapi hősöket a multiplexek vásznain, míg a tévé tele vannak ilyenekkel, gondoljunk csak a Mad Menre, vagy David Simon sorozataira. A szépirodalomban ehhez a hullámhoz kapcsolnám Knausgard sikerét, aki képes a pelenkázásról írni ötszáz oldalon keresztül. Nemcsak a történetelvű próza reneszánszáról van szó, hiszen az sosem ment ki igazán a divatból, hanem mindez még hétköznapi és valószerű is. A hétköznapi figurákért – ha azok jól vannak megírva – nagyon hálás az olvasóközönség. Ez számomra meglepő jelenség.
Talán azért, mert ezt olvasva a saját életünk sem tűnik unalmasnak.
Ez is benne lehet. Ami engem foglalkoztatott, hogy ez nem egy könnyen megfogható kor, amiben élünk. A háborús generációban nyilván megvolt a helyük a nagy formátumú történeteknek, ez meg most egy ilyen „kisszerű” kor. Én viszont úgy gondoltam, hogy meg lehet találni azt a nézőpontot, amiből nézve egy ilyen kisszerű kor is jelentőségteljessé válik. Az emberi viszonyokban mindig benne van az a töltet, ami képes erre. Talán az én könyvemben is ennek a lehetőségét látják az olvasók.
Volt olyan kritika, amelyben a szexjeleneteket nem a regény erősségeként határozták meg. Egyébként is érzékeny pont, hogy mi a szerepe ezeknek egy regényben?
Ezt ilyen konzervatív-realista módon képzeltem el, miszerint nem lesz hiteles egy ilyen szereplő, ha nincs nemi élete. A filmekben is szokott zavarni, ha feltűnően nincs szex, miközben ez az élet része.
De mondjuk az is az élet része, hogy a szereplők mit reggeliznek, de az kevesebb súlyt kap az irodalomban vagy a filmekben.
Én azt is szeretem, amikor azt mutatják, hogy esznek. Az is benne van a regényben, hogy pisál a főszereplő, vagy van például egy nagyszabású szarásjelenet a debreceni pályaudvaron. Ha minden egyes pisálását leírnám, az nyilván aránytévesztés lenne, de úgy éreztem, hogy valamennyit meg kell mutatnom ezekből. Persze erre is többféle reakciót kaptam.
De a legviccesebb kritikát egy blogon olvastam: a bejegyzés szerzője szerint tök jó volt a könyv, csak nem volt szimpatikus a főszereplő – ez eleve érdekes, hogy sokan még mindig úgy gondolják, a főszereplőnek mindenáron rokonszenvesnek kell lennie –, és az zavarta benne a legjobban, hogy folyton eldobálja a csikket. Annyira idegesítette, hogy emiatt a könyvhöz is ambivalens lett a viszonya. Ez mutatja, hogy képtelenség az összes olvasói elvárást előre bekalkulálni, ezért nem is érdemes ezzel próbálkozni.
Az Akik már nem leszünk sosem a Magvető Kiadónál jelent meg.
Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu
