Amíg a tavalyi éved elég mozgalmasra sikeredett, az idén jóval kevesebbet hallani rólad. Szándékosan próbálsz a radar alatt maradni, vagy tavaly is maguktól jöttek inkább a hírek?
Hát a tavalyi hírek nagy részéhez sem volt kedvem, nem az volt a szándékom, hogy a hírekbe kerüljek. Sőt, bármit csináltam tavaly, az ötszörösére fújták. Egészen különös szituációkba kerültem, amikben nem szívesen vagyok, nem is viselem jól, mert nem vagyok az a celeb alkat. Igaz, azt se kérhetem, hogy jaj, légyszi ne fújjatok fel mindent, de azért a klipemmel foglalkozzatok majd, szóval ez a dolog ezzel jár. Idén tényleg nem történt semmi különös, leszámítva, hogy készítettünk dalokat, felkészültünk az évre, és mivel teljesen új show-val készülünk, az is sok próbát igényel, nem beszélve a Red Bull Pilvakerről, ami ugyancsak nagy súlyt és hosszú felkészülést rakott ránk, hiszen egy teltházas Aréna előtt léptünk fel idén. Aztán a Wellhellóval összeállítottunk tizenkét demót is, közben meg elindítottam a szóló projektemet is tíz dallal, tehát inkább a háttérben dolgoztunk. És januárban volt még egy kéthetes alvós időszak, amikor kipihentem végre ezt az iszonyatosan húzós, fesztiválos-darálós négy évet, ami Diazzal mögöttünk van.
Két hét alatt ki lehet pihenni négy évet?
Nem vagyok benne biztos, de akkor az a két hét nagyon hiányzott. Egyszerűen sok volt már az egész, és idén is azért vállalunk csak húsz bulit, mert már kezdte megenni az életemet a karrierem – sőt, igazából már rég megette. Ideje volt lassítani, néha ezt is kell. Diazzal volt egy kis útkeresésünk is, hogy mi legyen az új irány, mert ezt a nyolcvanas évek stílust kicsit kezdtük már unni, meg én sem voltam olyan hangulatban, hogy a csajozásról írjak még három dalt, úgyhogy elmentünk kicsit lelkizősebb irányba. De azért nyárra lesznek bulisabb számaink is.
A nyolcvanas évek helyett jönnek a kilencvenes évek?
Juj, az de csúnya lenne! Nem, inkább ilyen mai modernebb témákat csinálunk, elengedtünk minden olyan ráfeszülést, hogy hú, most ki kell hozni mindenképpen egy új dalt január huszadikáig, különben mi lesz a fesztiválszezonnal. Mert korábban így ment, és tényleg 95 százalékban teltházas bulikat is csináltunk, de ez most teher is a vállunkon, hogy ezeknek az embereknek olyasmit adjunk, ami tetszik is nekik, viszont mégse érezzük magunkat úgy, hogy iparosok vagyunk, és csak kiszolgáljuk az igényeket. Mi jobban szeretjük, ha összeér az ízlésünk a közönségével. Tehát megnyugvós időszak volt ez most, amiben Diazzal is letisztázódott a barátságunk, tök új lendületet kaptunk. Az ember az olyan negatív dolgokból is tud tanulni, mint ami tavaly ősszel történt a Wellhellóval, sőt, ezekből tud igazán. Sok tekintetben ártott, amit az előző zenekarból csináltak velünk a srácok, de barátilag megerősített.
Utoljára erről a wellhellós belső konfliktusról az volt a hír, hogy a Rakpart című dalotok esetében, melyre a szaxofonosotok is bejelentette magát fő előadónak, felfüggesztették a jogdíjak kifizetését. Rendeződött ez azóta?
Nem, ez változatlanul így van, úgyhogy most szeretnénk majd leülni a srácokkal egyeztetni. Ha muszáj, akkor elmegyünk a perig, mert mégis jogtalanul felvett pénzről beszélünk, olyasvalaki részéről, akinek ez nem jár. Teljesen nyilvánvaló, hogy senki nem lesz pusztán azért a Wellhello harmadik tagja, mert belejátszik valamit egy dalba.
Amikor ez az ügy kipattant, az nagy nyilvánosságot kapott, még rendőrségi ügyet is emlegetett a sajtó egy része, és sokakban úgy is maradt meg, hogy a Wellhello feloszlott.
Pedig ennyi idő után el kellett volna, hogy jusson hozzám, ha lenne rendőrségi ügyem és esélyesen az is feltűnt volna, hogy eltűnt mellőlem a Diaz. Ezért is volt kártékony a történet, mert elterjedt egy zsák hülyeség időközben a címlapokon. A feloszlás része azért nem helytálló, mert mi nem egy gimis zenekar voltunk, akik együtt találták ki a nagy ötletet. Mi ketten egy működő, felépített produkcióba hívtunk meg zenészeket, de attól még a Wellhello az Fluor és Diaz, akik élőben adják elő a dalaikat. Ők nagyon profin eljátszották, amit el kellett, de a karrierünk szempontjából nem volt sorsdöntő a jelenlétük és ugyanolyan videós casting útján kerültek be az újak, ahogy a régiek is. Összességében jobban jártunk az új, lelkes srácokkal, mert sokkal jobbak a rezgések, talán ennyire könnyed és pozitív hangulat sosem volt nálunk a színpadon.
Az új szólólemez azért nem ebben az elmúlt három hónapban készült el, ugye?
Nem, pont most néztem, hogy már tavaly ilyenkor is dolgoztam az egyik dalon. Szépen alakult időközben, de ez annyira side-project, hogy igazából nem is várok tőle semmit.
Még 2004-ben egy olyan álmom, hogy jó lenne csinálni egy underground jellegű hiphop lemezt, legalábbis hangzásában, hiszen undergroundnak már nehezen nevezném magam. Viszont mégis olyan közreműködők vannak, mint Deego, a Hősök vagy Norba, akiken lényegében felnőttem és tényleg földalatti arcok. Ez most arról szól, hogy csináljak egy tét nélküli lemezt, amin kiírom magamból a dolgaimat, egyfajta naplóként magamnak. A tervek szerint havonta, három hetente teszek közzé egy-egy számot ebből, és őszre már CD-n is szeretném, hogy megjelenjen, kihajthatós borítóval, matricákkal a nosztalgia jegyében, hiszen CD-t már csak autóban hallgatnak az emberek. Épp ezért benzinkutakon elérhető lesz a cucc. Vicces amúgy, a napokban kinyitottam a számítógépem CD-meghajtóját valami fura okból és egy nyolc évvel ezelőtti lemezt találtam benne, azóta eszembe nem jutott otthonra ez a formátum. Az első szólódal után sok klubszervező írt, hogy akkor megyek-e megint diszkókba, de nem tervezek semmi fellépést, maximum egy lemezbemutató koncertet, meg ha lesz róla a közönség oldaláról jobban működő dal, azt beépítjük a Wellhello show-ba. Ami viszont nagyon durva, hogy kezdem azt érezni, hogy az emberekben újra Mizu-láz van, pedig öt éve már sehol nem adtam elő és most kezdték el nagyon hiányolni.
Végül is nemsokára már tízéves, épp itt lenne az ideje, hogy visszatérjen.
Már kezd retróvá válni, és átértékelődik a dal. Régebben azért még benne volt, hogy jó, hallgatjuk bebaszva, de azért ciki is, viszont ezt a cikiséget úgy néz ki, levedlette és ott ragadt az ország bulihimnuszai között. Küzdöttem ellene sokáig, de mára beletörődtem, hogy írhatok még ezer Wellhello-dalt is, az utca embere akkor is a Mizuval fog azonosítani.
Pedig az Ittalvós című új dalod pont az ellenkezője annak a bulizós-csajozós vonalnak, és egy olyan férfiról szól, aki hisz a hosszú távú kapcsolatokban.
Én eddig is hittem a hosszú távú kapcsolatokban! Sőt, a kapcsolataim is hosszú távúak voltak – ha voltak. Ha épp nem, akkor azért valóban nem egyedül ültem otthon. Feljöttem Fehérvárról, híres lettem, nagyon jól tudtam, hogy olyan csajok fordulnak utánam, akiknél esélyem nem lenne. Ezt nyilván mindenki kihasználná, ha ilyen helyzetbe kerülne: még ezt is fel tudom szedni? Meg azt is? Wow! És az ember elkezdi nagyon élvezni, de aztán ezt is meg lehet unni, pláne, hogy érzelmileg inkább kivesz, semmint adna. Az Ittalvós szövegileg a leglágyabb dal egyébként, ennél a Felhőmozi már eggyel mélyebb, sokféle zenét tartogat még az album, jórészt nem olyanokat, amiket a buliban ordibálsz. Kicsi visszakanyar lesz érezhető a Fluorid/Fluor Filigran-os dolgok felé. Nyilván erre lesznek, akik azt mondják, hogy de jó, akkor lesz Gecigránát 2, de nem, mert úgy érzem, hogy így 31 évesen már fura lenne. Bár ezt eleve sokan félreértették, mert inkább ilyen Bëlga-jellegű szórakoztató primitívség volt, nem pedig gengszterkedés.
A rádiós hallgatottság még mindig ennyire fontos, hogy Majkának megéri azon problémáznia, hogy nem játssza a dalait a Petőfi?
Majkának van egy ilyen kattanása, hogy őt nem játsszák a rádiók, de tavaly mégis második volt az összesített rádiós játszási listán.
A Petőfi rádió tényleg nem játssza.
Az az egyetlen, ami nem, ha jól tudom. Szerintem a sikernek azon a szintjén, amin ő van, egyáltalán nem fontos egy Petőfi vagy egy Fonogram. Mi például az idén jelöltek se voltunk a Fonogramon, el se hívtak minket, de nem érdekelt túlzottan. Tök jó felrakni a díjakat a polcra, de nincs ennek akkora jelentősége szerintem. A Petőfinek akkor volt nagy értéke és akkor volt nagyon fontos, mikor még szűrőként szolgált, összefogott egy tök jó közeget és formálta is azt. Akkor még volt egy közösségépítő hatása, most pedig ez már nincs, közösség helyett van egy irány nélküli tömeg. Ez is egy döntés, csak kár, hogy azóta hasonló sem bukkant fel a rádiós piacon. Egyik nap például úgy örültem, mikor feldobta a Spotify, hogy megjelent az új 30Y-lemez és az jutott eszembe, hogy de jó lett volna abból a régi rádióból megtudni ezt az infót. Akkoriban jobban slágert tudott csinálni egy dalból a rádió. Ez a mostani egy másik profil.
Akkor az sem vágott földhöz, amikor a ti dalaitokat nem játszotta tavaly a Petőfi?
Háromszor tiltottak le, a második után már elengeded. Nem értettem feltétlenül, hogy mi ez a tiltás, de nem is ez volt a szar, hanem az egész balhé körülötte. De hát meg lett oldva, újra játszanak bennünket.
De ha legközelebb hasonló szituációba kerülnél, akkor ez visszafogna abban, hogy megint bekiabálj élő adásba valamit?
Nem is a tiltás, ami a legnehezebb ebben, hanem a múltkor is az zavart a legjobban, hogy egy ismerősöm volt a szerkesztő a sorosgyörgyös adásban, akinek az állásával játszottam, ez meg már egyáltalán nem poén. Nem volt cél, hogy bárkivel rosszat tegyek, bár a másik oldalról is menőbb lett volna csak röhögni egyet az egészen, ami aztán megkésve, de meg is történt és az már kifejezetten jófej húzás volt, hogy a tiltás után hetekig úgy ment minden Wellhello-dal a Petőfin, hogy előtte vigyorogva bemondtam, hogy most én vagyok a soros. Örültem is, hogy de jó, végre kapcsoltak, hogy nem kell mindent komolyan venni. De talán a legdurvább ebben az egész sztoriban, hogy annyira nem csinál senki semmit soha, hogy ez egy hír lehetett.
Na de ez azért is lehetett így, mert egy bizonyos ismertségi szint fölött a magyar popipar szereplőinek túlnyomó többsége nem szólal meg közéleti témákban. Te viszont igen.
Hát utána már tényleg minden volt, tüntetésre akartak hívni szónokolni, és olyan szabadságharcost csinált belőlem az ellenzék, hogy csak néztem. Nyilván a kormánypárti média is felfújta ezt, de az ellenzéknek is nagyon kell egy arc, ami nincs, úgyhogy pár hónap leforgása alatt minden voltam. Közben meg kormánypárti sem vagyok, ahogy egyetlen olyan ellenzéki pártot se tudnék mondani, amelyikre nyugodt szívvel húznám az ikszet. Hozzáteszem, hogy nem nagyon állt ki mellettem senki más előadó, aki azt mondta volna, hogy ha ilyen van, akkor bojkottáljuk a Petőfit. Nem vártam volna el, de nálunk tipikusan az történik, hogy ha valaki feláll és megmondja a tutit, akkor mögötte az ördögszekereket fújja a szél, olyannyira egyedül marad. Úgy tűnik, hogy a magyar egy ilyen nép, akinek jelenleg pontosan ki is szolgálják az igényeit: kell egy apaszerep, mert nem nagyon szeretünk mi önállóskodni meg magunktól elintézni a dolgokat, jó nekünk, ha van valaki, aki után lehet vakon menni. Egyébként meg nem attól fél az ember, hogy letiltják-e, hanem hogy a fanatizált emberek egyszer odajönnek baseballütővel, mert akkor kaptam ám rendesen a leveleket, hogy mekkora libsi rohadék zsidó vagy tudom is én, mi vagyok. Ami a gdanski polgármesterrel történt, mutatja, mennyire veszélyes az, amikor két tábor ennyire fel van hergelve a másik ellen. De ilyenkor jön a kérdés, hogy én melyik tábor is vagyok? Mert én nem vagyok egyik táboré sem, de az emberek annyira fekete-fehérben gondolkodnak, hogy aki nem pont ugyanazt gondolja, amit ők, az már ellenség. Már azt is megszoktuk, hogy a liberális szitokszó lett.
De akkor mitől tarthatnak azok, akik nem mernek megnyilvánulni közéleti kérdésekben? Letiltanak a rádióról, vagy nem hívják fesztiválokra?
Nem hiszem, hogy ez így menne, még egy Krúbi is ott van az összes fesztiválon, pedig ismerjük a szövegeit. Sőt, még nyert két Fonogramot is. Mindemellett annyira veszélyes terep ma politikáról beszélni, mikor egy szimpla karácsonykor is egymásnak esnek miatta családtagok, hogy érthetően nem jön meg hozzá a kedv nagyban (sem). Bennünket valóban nem rendítene meg már, ha a Wellhellót nem játszaná többet a rádió, de hozzáteszem, egy csomó kezdő zenekarnak meg jót tenne egy olyan platform, mint amilyen a régi Petőfi volt.
Ha már Krúbi szóba került, a fiatalabb nemzedékben van-e, akikre szerinted érdemes odafigyelni?
A Slow Village-et mondanám, bennük azt bírom, hogy azt a féle rapet hozzák vissza, amit én a Fila Rap Jamek idején hallgattam ’98 körül, nekem az a hangulat nagyon átjön. Aztán ott van Krúbi, és Dé:Nash-nek is röhögtem a turulos dalán, az vicces volt. Remélem, ettől még nem leszek hazaáruló! De egyébként az a durva, hogy pár előadón kívül nem is nagyon követem már a hiphopot, sőt, nem is nagyon hallgatom. Inkább ilyen alteres indie popot hallgatok, gyakran 600 lájkos zenekarokat, de bírom ezt a pop-trap vonalat is. Zenei blogokról meg a Spotifyról gyűjtöm be őket, vagy az utcán hallok valamit és a Shazammal megnézem, mi az, és havonta mindig meghallgatok vagy 300 új zenét, amiből aztán kiválogatok egy playlistre valót. Jórészt olyan zenéket hallgatok, amit a legkevésbé gondolnának rólam. Elég nyugodt zenéket szeretek alapból, tehát óriási izgalmak nincsenek a playlistemben.
És a zenében vannak még óriási izgalmak?
Régen a discmanemen két hónapig hallgattam ugyanazt a tizenhét dalt, ahhoz képest most annyi zene megy rajtam keresztül, hogy ez biztosan levesz az értékéből. Belehallgatsz tíz másodpercet, nem tetszik, elengeded. Ma már vicces, hogy régen harcoltunk a másolt kazettákért, amiket már négyen átvettek előtted, de legalább megvolt, és úgy vigyáztunk rá, mint a kincsre. Ez már nincs. Azt veszem észre, hogy ma már azok a zenék, amik mondjuk a YouTube-on népszerűek, mémszerűen, virálisan terjednek: két hétig minden arról szól, de utána csend van, a következővel pedig megint ugyanez lesz. Ebben nincs benne, hogy az emberek majd húsz év múlva is emlékezzenek, inkább kijön egy előadó évi húsz dallal, és mindegyikhez úgy állnak hozzá, hogy jól van, ezt meghallgattuk, hol az új? Sokkal gyorsabban pörögnek ki előadók, és ha nem tudsz megújulni, akkor buktad is az egészet. Egy Tankcsapda, ha most lenne fiatal zenekar, már nem biztos, hogy tudna évtizedekig hasonló stílusban zenélni, annyira újfajta ingereket vár a közönség napról napra. Mi is megkapjuk néha, hogy jaj, ez ugyanolyan, mint a többi, de hát baszki, ezek vagyunk, ezt szeretjük csinálni, sajnáljuk. Szóval a szavatosság a kulcskérdés manapság, meg hogy azok a mostani előadók, akik hirtelen betörnek a YouTube-on, azok tudnak-e öt vagy tízéves karriert csinálni, nemhogy harmincat, mint a már említett Csapda.
Lehet ma még olyan megkerülhetetlen slágert írni, mint amilyen például annak idején a Mizu volt?
Ott azért közrejátszott az is, hogy még csomó mindenkinek új volt, hogy egy dal az internetről jön. Eleinte azt se játszotta egyébként a rádió, és a feldolgozását kezdte el játszani először, miután már egyszerűen nem lehetett kikerülni. Ma meg teljesen elkülönültek egymástól ezek a dolgok: egy AK26-tal vagy egy Hiróval nagy eséllyel nem fogsz tévében vagy rádióban találkozni, pedig iszonyú népszerűek az interneten. Meg azért az ő dalaik nem is szólnak mindenkihez, például Joli néni a CBA-ban nem biztos, hogy ugyanúgy pakolná a zsemlét, sőt, lehet, hogy meg is állna, és a rádiók pont kizökkenteni nem akarják az embereket. De szerintem tök izgalmas ez, még mindig átalakulóban van az egész iparág. És az is izgalmas, hogy a tévék hosszú távon mit fognak majd csinálni. Sokan temetik a tévét, de ha megnézzük egy X-Faktor idén már olyan szépen kötötte össze magát az online felületekkel, olyan súlya lett, ami mellett nem tudott elmenni a szinte csak influencereket néző közönség. Zseniális módon felpörögtek a nézettségeik, a lájkjaik és a követőik száma azoknak, akik eljutottak valameddig a műsorban, a mentorokról nem is beszélve.
Minden netes felületen aktívan jelen vagy, melyikben hiszel a legjobban?
A Twitterem tíz éve jobban ment, mint most, de annyira nem veszem komolyan, és nem is bíznám az életemet a twitteres megtekintéseimre. Az Instagram a legerősebb talán, de most, hogy a YouTube kezd kicsit közösségibb lenni, az se rossz. Viszont a YouTube top 20-ba zeneileg mostanában csak egymáshoz nagyon hasonló dalokat látok, eltűnt belőle a sokféleség. Én egy ideig nem is követtem ezt, aztán másfél éve újra beletúrtam magam, és rácsodálkoztam olyan dolgokra, hogy mi van? Ez a csaj ötven percig csomagolja ki, hogy mit kapott karácsonyra, és 600 ezren megnézik? Szóval ezt meg kellett szoknom. Újra elkezdtem építeni a saját csatornámat, vlogokat csináltam. Én először még 2006-ban kezdtem ezt és épp annyira kezdek nem érteni bizonyos dolgokat, mint amennyire akkoriban nem értették tőlem az öregebbek, de ez így van rendjén. Egyszerűen már nem is kell mindenben részt vennem: pont a Halott Pénz-es Marsalkó Dáviddal beszéltük, hogy mindenhol ott vagyunk, mindent értünk, de azért a TikTok nekünk már sok: hogy lassított videókra playbackeljünk, az már nagyon távol áll az életkorunktól. Ott húzódik a határ.
Mint akinek bevallottan fontos a produkció marketingrésze is, mit lehet tanulni mondjuk a YouTube-ból?
Azt látom, hogy egyre gyorsabban váltják egymást a YouTube-generációk, a tinik meg pláne gyorsan cserélgetik le a “sztárjaikat”, egyik nap még érdekes, hogy ki mit evett ma és hogy darál le egy telefont, de aki nem épít fel egy biztos alapot, ezekre nehezen bízhatja a jövőjét. Az igazi tartalom nélküli tartalom hosszú távon nem jó barát. Nálam mindig a zene volt az első, de jó volt, hogy mellé ilyen kis lokál celeb tudtam lenni a videóimnak köszönhetően, mondjuk Fehérváron, aztán egyre szélesebb körben. Kíváncsi leszek, hogy ki hogy használja fel a hirtelen érkező, óriási figyelmet okosan. Nagy tanulság nincs, mert nyilván nem fogunk éjszakai krémeket reklámozni, de az érdekes jelenség, mikor valaki csinál 40 milliós nézettséget, de száz embernél többet nem tud bevinni egy klubfellépésre. És ezt a saját példámból is tudom: annak idején hiába volt a Mizunál brutális nézettségem, mert amikor fizetni kellett volna értem, már egyáltalán nem pörgött úgy a buli, és a filmemet se nézte meg szinte senki. Ezért is volt nekem fontos később, hogy a Wellhello-filmet viszont sokan nézték. Ami még nagyon csalóka, hogy az ügynökségek mikor veszik észre, hogy követőszám és követőszám között is van különbség: lehet, hogy valakinek 200 ezer követője van, de abból csak 30 ezernek van pénze vásárolni is, míg másnak ez az arány sokkal jobb. Szóval a cégek lehet, hogy nem a lájkokat számolják a jövőben, hanem utánanéznek a vásárlási szokásoknak, vagy már ma is néha kérik a statisztikákat a követőkről, ami örvendetes fejlemény. Ami nálam durva, hogy a 44 fölötti korosztály körében is népszerűbb vagyok, mint a 17 év alattiak körében. Hát öregszem én is, ezt egyre többször érzem.
A Wellhellón és a szólólemezen kívül van még egyéb, amit csinálsz?
Mindig van. Most például egy film magyar szövegébe írtam párbeszédeket, hogy ne olyan dumák legyenek benne, hogy „eltángállak, te kicseszett málé”, hanem amiket tényleg mondanak is manapság. Ez a Tied a világ című film lesz Vincent Cassellel, tök jó film egyébként, és azóta felkértek még egy hasonlóra. De összességében mindig az írással kapcsolatos, amit csinálok. Lassan szeretnénk Diazzal más előadóknak is dalokat írni, de nagy darálást már nem tervezek, egy 170 bulis évet már biztos nem vállalnék. Gondolkodom aztán azon is, hogy néhány írásomból ilyen kis rövidfilmes videókat csináljunk. Van ugyanis csomó írásom, amikből a dalok is születtek: azok általában úgy készülnek, hogy írok egy nagyon hosszút, és az abból kiszedett kulcsszavakból áll össze a dalszöveg. De most már egyértelműen jobban élvezem, amikor itthon írok, mint amikor a színpadon állok, a szereplési vágy egyre hátrébb szorul bennem. Most már úgy is képzelem el a jövőmet, hogy tíz év múlva nem is nagyon fogok már színpadon állni, inkább a háttérből írok másoknak, esetleg addigra kijön egy könyvem is. Összességében egy nyugodtabb jövő felé mennék, de majd meglátjuk, hogy sikerül, mert ilyenkor szokott az lenni, hogy öt év múlva pont az ellenkezője valósul meg, és sátáni vigyorral ugrom le egy helikopterről a színpadra. Úgyhogy csak óvatosan merek jósolgatni.
Fotó: Mohos Márton / 24.hu
