Lehet, hogy A Tenkes kapitányát nem dicsérték agyon a korabeli kritikák, de ez semmit nem változtatott a tényen, hogy Eke Máté és kurucai csatát nyertek: a közönség elsöprő erejű reakciója megmutatta, hogy óriási igény volt a hatvanas évek közepén magyar tévésorozatokra, ám a következőre még kicsit várni kellett. Méghozzá bő két és fél évet: A Tenkes kapitányát először 1964 tavaszán adta le a televízió, a következő saját sorozatát pedig 1966 decemberében mutatta be. Ez volt a Princ, a katona, mely egész más koncepció mentén fogant, mint elődje, és a romantikus, történelmi kalandfilm helyett egy jelenbe helyezett, realista igénnyel megformált történetet követhettek a nézők.
Mutassuk meg az érdekes, változatos katonaéletet!
Az MTV ugyanakkor nem öntötte ki a fürdővízzel együtt a gyereket, hiszen A Tenkes kapitánya alkotó brigádja kapott újra megbízást: a forgatókönyvet újra Örsi Ferenc írta, a rendező Fejér Tamás, az operatőr pedig Mezei István volt ismét, és még a fülbemászó címzenét is ugyanúgy Vujicsics Tihamér szerezte. Most azonban már nem valami történelmi-népmesei alakot kellett életre kelteniük, hanem sokkal aktuálisabb, a korbeli fiatalok életéről szóló sorozat volt a cél. Adta magát hát a hadsereg, és ebből a szempontból külön jól jött, hogy Örsi és Fejér éppen előtte készítettek egy részben katonai környezetben játszódó filmet, a Patyolat akció című zenés vígjátékot.
Így született hát meg Rémai László avagy Princ, az angyalföldi vagány figurája, aki a Lehel tér hercegeként éli a fiatal autószerelők gondtalan életét, egészen addig, amíg meg nem kapja a behívót. A sorozat elsősorban a katonaság mindennapjait volt hivatott bemutatni, de ennek apropóján egy sereg korabeli jelenséget is érinteni lehetett. Ahogy a dramaturg, Deme Gábor fogalmazott: „A fiatalok érdekes, változatos katonaéletét, fejlődésüket: a bizonytalanságtól az önállóságig igyekszünk bemutatni ebben a filmsorozatban, egy létező típust megformáló figura, Princ segítségével.” A korabeli újságcikkek szerint Örsi Ferenc „hónapokon át járta a laktanyákat, katonai egységeket, s gyűjtötte össze az epizódokat, megtörtént eseteket.” Maga az író pedig úgy emlékezett vissza, hogy gondban volt, hiszen nem mozgott elég otthonosan Budapesten, és azért választotta a Lehel téri piacot és környékét színhelynek, mert csak ezt ismerte a városból.
A Princ, a katona bemutatását most nem előzte meg olyan sajtókampány, mint A Tenkes kapitányáét, de azért ‘66 nyarán már jött néhány forgatási riport, az emberek pedig amúgy is ki voltak éhezve egy valós időben játszódó, hazai sorozatra. Fejér Tamás jó pár szereplőt áthozott A Tenkes kapitányából: Zenthe Ferenc ugyan kicsit a háttérbe szorult Petneházi századosként, de azért ő is megmaradt, rajta kívül pedig Szabó Gyula, Pécsi Ildikó, Madaras József és Basilides Zoltán is kapott szerepet ebben a sorozatban is. A főszerepet viszont az akkor még kevésbé ismert Ernyey Bélára bízta: a forgatás idején 24 éves színész már a Patyolat akcióban is kapott egy kisebb szerepet, itt viszont neki kellett elvinnie a sorozatot a hátán. Fontos szerepet kapott még Horváth Gyula, Felföldi Anikó és Dávid Kiss Ferenc is, miközben olyan népszerű színészek sem maradhattak ki, mint Avar István vagy Őze Lajos, illetve kisebb szerepekben még a kor számos országosan ismert színésze is feltűnt. Ilyen értelemben a Princ, a katona sikerre volt ítélve, nemcsak azért, mert nem is nagyon volt más a tévében, hanem mert ki ne akarta volna nézni, ahogy a kor legkiválóbb színészei katonásdit játszanak?
Fotó: Fortepan
Most akkor gyerekeknek vagy felnőtteknek szól?
A Princ fogadtatása mégis felemás volt, jobban megosztotta a közönséget, mint A Tenkes kapitánya, a kritikusok pedig természetesen ezen a sorozaton is találtak fogást, és most könnyebb dolguk is volt. Pedig az 1966. december 3-án bemutatott dupla első rész után még az óvatos lelkesedés volt túlsúlyban: „A film értékét emeli, hogy mind a külső, mind a belső felvételek eredetiek. És – többek között ettől is – érezni a valódiság levegőjét” – írta a Hétfői hírek. Hegedűs Tibor a Patyolat akcióval összehasonlítva „őszintébbnek, frissebbnek, eredetibbnek” nevezte a sorozatot a Népszabadságban, és arra jutott, hogy „a kezdet igen biztató”, Vilcsek Anna pedig a sorozat „kellemes, családias jellegű hangvételét” emelte ki az első két rész után a Magyar Nemzetben.
Mire azonban a következő év februárjában az utolsó részt is bemutatták, a sajtó már kevésbé volt jóindulatú a Princcel szemben. Persze hiányosságok már az első részek után is felmerültek, így lassúnak és vontatottnak ítélték a ritmusát, Ernyeyt pedig „túl kedvesnek” találták ahhoz, hogy hiteles legyen az angyalföldi vagány szerepében. Később azonban jóval komolyabb problémákat is találtak. Tény, hogy a sorozat feldobott jó pár magas labdát a didaktikus mondanivaló sulykolásával, az egydimenziós karaktereivel, akik vagy jók, vagy rosszak, és a stílusbeli egyenetlenségekkel, különös tekintettel az utolsó két részre, amely átalakul krimivé, és nem hogy a hadsereg marad ki belőle szinte teljesen, de még maga Princ is, akiből gyakorlatilag mellékszereplő lett a róla elnevezett sorozatban.
Szinte minden kritikában előkerült, hogy mennyire zavaró volt, hogy a párbeszédekben ragaszkodtak a merev formaságokhoz, illetve az is, hogy a kellőnél hosszabban mutatták az eskütétel, a gyakorlatok és felvonulások részleteit. De megkapták a magukét a cselekmény erőltetett fordulatai (különösen az, amikor egyszer Princ női ruhában kénytelen elmenekülni), a valóságtól elrugaszkodott sztorik, és a főszereplő körül kialakult „mesterséges ballépések”, melyek egyre kiagyaltabbnak tűnő konfliktusokat kreáltak Rémai László honvéd körül. „Princ alakjában a legvonzóbb, hogy alakítója, Ernyei Béla csinos fiatalember. Szinte érthetetlen, hogy ilyen jóvágású, jó eszű, a kevés helyen, ahol a szövegkönyv lehetőséget ad rá, egészséges humorú fiatalember hogyan lehet viszontagságaiban ennyire a sors üldözöttje” – sajnálkozott a Tolna Megyei Néplap. Érdekes viszont, hogy abban nem tudtak megegyezni az újságírók, kik is szerették a sorozatot. Thiery Árpád a Jelenkorban azt írta, a „kamaszkorosztály” igényszintjéhez igazították a Princet, és a már idézett Hegedűs Tibor is úgy érezte, „inkább a gyerekek lelkesedtek érte (a mesét élvezték), mintsem a tizennégy éven felüliek, akik részére tulajdonképpen készült”. Az Alföldbe író Bényei József szerint éppen hogy „ez a keverék már legfeljebb a középkorú korosztálynak felel meg, annak, amely a Szabó-család történetein vitatkozik vagy izgul”, és ezt az elméletet támogatta Vilcsek Anna is: „a Tenkes gyerekek számára készült, a Princ viszont felnőttekhez szól”.
Abban viszont már teljes volt az egyetértés, hogy Rémai Lászlóból nem lett Eke Máté: „Princ alakja megközelítően sem futott be oly népszerű pályát a fiatalok között, mint a Tenkes kapitánya. Bár igaz, Princ bonyolultabb, mint Tenkes volt, és következésképpen hiányzik belőle a romantikus értelemben vett egyértelműség is” – írta a Jelenkor, az Alföld cikke pedig abban látja a különbséget, hogy „Princ nem eszményképnek készült, hanem mindannyiunkhoz hasonló embernek, akinek gondjai bajai annyira hasonlítanak a mi gondjainkhoz, bajainkhoz.” Sőt, a Jelenkor elemzése a sorozat egyik fő problémájának is azt találta, hogy Örsi gazdag fantáziája sokkal jobban érvényesült „A Tenkes kapitánya romantikus közegében”, mint itt.
Milyen gyöngédséggel tudta kimondani, hogy „krapek”
A sorozat pártideológiával bőségesen átitatott mondanivalóját nyilván senki sem merte nyíltan kritizálni, de a sorok között olvasva azért észre lehet venni, hogy a Néphadsereg tisztjeinek túlidealizált alakja már túlzás volt:
A sorozaton végigvonul valami furcsa szemlélet, amit így summázhatnék: „öntsd ki szívedet katonai feljebbvalód előtt, és akkor minden jóra fordul.” Nos, az őszinte bizalom dicsérendő erény, de néphadseregünk tisztjei nem csodatevő mágusok, és aligha tartanak rá igényt, hogy bárki is ilyennek mutassa őket. Emberek ők, egyéniségek (bár ezt domborította volna ki a sorozat), akik segíteni akarnak — és olykor tudnak is —, de nem társadalmi méretekben, nem ujjcsettintéssel és nem az illető helyett, aki hozzájuk fordul. A film, sajnos, az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani
– írta Hegedűs Tibor a Népszabadságban.
Természetesen akadt azért dicséret is. A legtöbben kiemelték az olyan, jobban kidolgozott mellékszereplőket, mint az írástudatlan cigány baka, Kalányos Vendel, vagy a komoly magánéleti dilemma elé kerülő Bernáth tizedes, és külön dicsérték Ernyey alakítását: „Ernyei Béla a csinált és naiv fordulatok közepette is valahogyan meg tudta őrizni figurájának emberi voltát, belső hitelét. Azt a fajta nagyon rokonszenves fiatalt állította elénk, akitől távol áll mindenfajta dekadens szenvelgés, aki érzékeny, bátor, jól formálható. „Megváltozását” nem hiszi el senki, inkább azt vonjuk kétségbe, hogy valaha is huligán volt. Természetesnek és kedvesnek hatott szájából a hamisítatlan pesti argó; milyen gyöngédséggel tudta kimondani, hogy »krapek«…” – fogalmazott a Népszabadság-cikk.
A Magyar Nemzet pedig (akárcsak A Tenkes kapitánya esetében) a sorozat pedagógiai szerepét dicsérte, amiért „felsorakoztatja aktuális társadalmi-pedagógiai helyzetek, problémák egész sorát a huliganizmustól a lakáskérdésig. Ez a nagyszabású pedagógiai illusztráció-sorozat élvezetes, könnyed, helyenként humoros, kedves, sőt itt-ott drámai feszültséggel teli. Lehet rajta szórakozni és vitatkozni, mert olyan kérdéseket illusztrál, amelyek körülöttünk, a levegőben vannak.” Még a Jelenkor cikke is arra jutott a végén, hogy „a Magyar Televízióban látott különböző műfajú és jellegű folytatásos játékfilmek között – mint a Monte Cristo grófja, A nyomorultak, Tell Vilmos, Robin Hood, Kék expressz, a Kék fény korábbi műsorai stb. – a Princ, a katona megállja a helyét”, és a versenytársaknak egyszerűen csak nagyobb a rutinjuk.
Talán ismerni kéne a katonaéletet, író elvtárs!
De mit szóltak a sorozathoz azok, akik a leginkább érintettek benne, azaz a Magyar Néphadsereg? Az több korabeli cikkből is kiderül, hogy a Kádár-korszakban a hadsereg folyamatosan úgy érezte, nem kap elég támogatást a filmművészettől, sőt még olyan cikkel is találkozhattunk katonai folyóiratban, amely sértődötten sorra veszi, mennyi filmben játszanak negatív szerepet magyar katonák. Így aztán Sigrai Gábornak a Honvédelmi Szemlében megjelent terjedelmes írása a honvédség nem hivatalos állásfoglalásának is tekinthető a Princ, a katonáról. „Akár a hivatásos kritikusokra, akár a véleményüket levélben megíró nézőkre gondolunk, mindenképpen az a benyomás alakul ki, hogy erősen megoszlottak a vélemények. Egyben azonban nagyjából mindenki közös alapra helyezkedett; abban, hogy igenis szükség volt erre a filmre, és még nagyon sok olyan művészi alkotás kell, amely katonáink életét mutatja be” – húzza alá a cikk már az elején.
De ettől még a hadseregnek is megvoltak a maga fenntartásai a sorozattal kapcsolatban. Eleve nem tetszett nekik, hogy Princé egyáltalán nem tipikus katonasors: „Rémai honvéd a történés jelentős részében egy ezredest szállít személyautón. Ez viszonylag ritka, egyedi dolog. Így nem lehet bemutatni az általánost, a tipikust”, és ebből következik, hogy „a főhőst az alkotók a film igen jelentős részében a hadseregen kívüli miliőbe helyezik.” Sőt, maguknak a katonáknak is gondjuk volt a formaságok erőltetésével: „Mennyire felszínes volt például a katonai fegyelem ábrázolása. Állandó bokacsattogás, rendkívül merev, »sarkos« fél- és egészfordulatok próbálták érzékeltetni a mi katonáink fegyelmét” – dohogott a szerző, aki szerint az igazi problémát az jelentette, hogy Örsiék egyszerűen nem ismerik a katonaéletet:
Gyakran kiütköztek azok a gyengeségek is, amelyek az alkotók katonai ismereteire jellemzők. Úgy véljük, a hadsereg életével való még alaposabb megismerkedés, a katonák tényleges problémáinak, örömeinek és gondjainak mélyebb elemzése tette volna teljessé a Princ, a katonát.
Akkor szidtuk, utólag üdvözöljük
A sorozat az akkori szokásoknak megfelelően nem állt meg az országhatároknál: a következő évben a Hétfői Hírek arról írt, hogy „műsorára tűzte a Szovjetunió és az NDK televíziója és rövidesen bemutatják a szófiai tv-ben is.” Sőt, ennek még folytatása is lett, hiszen Örsi – aki időközben otthagyta a tévét, és a Pajtás úttörő újság főmunkatársaként dolgozott – írt egy folytatást is, Princ, a civil címmel. Ez azonban már nem a tévének készült, hanem egy zenés színdarab volt, amit a Déryné Színház mutatott be 1972-ben, majd számos vidéki színház is műsorra tűzte. Maga Örsi úgy nyilatkozott a Magyar Ifjúságnak, hogy a huszonévesek problémáit szeretné színpadra vinni. Konkrétan pedig olyan kérdésekkel foglalkozott, mint hogy „tanuljon-e a fiatal, vagy azonnal a pénzszerzésre menjen rá? Ha tanul, kitolódik a házasság, a családalapítás ideje. Ha nem tanul, akkor kereshet, de vajon így hasznosabb, értékesebb-e a társadalomnak?” A Princ, a civil azonban közel sem aratott akkora sikert, mint a sorozat, és a Békés Megyei Népújság 1978-ban alaposan le is szedte a darabról a keresztvizet: „Vagy az ötletek fogytak el, vagy a színpad törvényei különböznek a tv-sorozat követelményeitől (esetleg az idő rohant el ily gyorsan a mű fölött?), de mire 1978-ban Békéscsabán is színre került a Princ, a civil című zenés játék, már halvány árnyéka sem emlékeztetett a katona Princ régi nagy sikerére.”
És igen, az idő tényleg nem kegyelmez: már 1982-ben, alig tizenöt évvel a Princ bemutatása után úgy írt a tévében éppen ismételt sorozatról Pintér István a Népszabadságban, mintha valami ősrégi, múlt századi műről lenne szó: „Jó nézni ezt a régi filmet. Sok emléket elevenít fel. A Váci út régi képét éppúgy, mint a polgárpukkasztó fiatalság akkori öltözékét. Vagy éppen a honvédség felszerelését, amelynek jellemző darabjai azóta már inkább a múzeumban, mint a laktanyákban találhatók.” Ami viszont nem változott a cikk szerint, az az, hogy „a Magyar Néphadsereg nem hagyja elpuhulni a puhányokat sem. Az izmok és a jellem egyaránt megkapja azt az edzést, amire szükség van.” És hogy milyen a sorozat? „Annak idején vitatkoztunk rajta, szidtuk, most — lám ilyen a nosztalgia — üdvözöljük.” Az idős Örsi pedig felidézte, hogy az egész Lehel téri piac a szívébe zárta a sorozat miatt Ernyeyt, „pedig a színész Budapestnek nem a Váci úti, hanem a Váci utcai tájáról indult.” Sőt, az árusok még a nyugati színpadi és filmsikereit is kicsit a magukénak érezték. Legalábbis Örsi Ferenc így írta.
Ma a Princ végképp kordokumentum: főleg, hogy most már ki lehet mondani, hogy azért a két év sorkatonaság az esetek túlnyomó többségében nem volt olyan jópofa kaland, mint amilyennek a sorozat leírta. Nincs meg benne az az időtlen népmesei báj, mint A Tenkes kapitányában, a vonalas ideológia pedig végképp elavulttá teszi a sorozatot. Viszont tényleg csodálatos nézni a korabeli utcaképeket, az egri belvárost, az angyalföldi Kávés Katica presszót vagy a még mindig létező Tik Tak presszót a Böszörményi úton, és jó látni a lakásbelsőket, no meg a színészeinket, köztük a még fiatal Koltai Róbertet vagy Balázs Pétert. Külön vicces a korabeli szleng, olyasmikkel, hogy csavard fel a hadovaládát, vagy a spinkó. Nehéz elképzelni, hogy bárki is komolyan izguljon Princ kalandjain, de időutazásnak kiváló.
Kiemelt kép: Keleti Éva / MTI
