Miért akar belőled minden rendező ikont vagy világsztárt csinálni?
Mindenki alatt Nemes Jeles Lászlót és Reisz Gábort érted?
Török Ferenc is mondott ilyesmit a Senki szigetekor. Nemes Jelesnek pedig ugye titkos terve volt, hogy világhírű színésznőt csináljon egy fiatal magyar nőből.
És most nézzétek meg, nem hagyom magam. Pedig annyira próbálják, és hiába! A viccet félretéve, ennek szerintem köze lehet ahhoz, hogy van egy minta az eddigi szerepeimben: az adott film szövetén belül mindegyik eltér a többi figurától. Török Feri is azért nézett meg engem a Senki szigete szökött menyasszony-szerepére, mert érdekelte, miként lehetne ez az egydimenziós figura más, mint a többiek. Mivel a karakterek nagy részét színészek játszották, kellett valami, ami leválasztja róluk. Nem véletlen, hogy főként olyan szerepeket játszom, ahol nagyobb hangsúly van a jelenléten, mint a klasszikus technikán. Ilyen alkat vagyok, úgy tűnik.
A különleges jelenlétet gyakran felemlegetik. Nemes Jeles például azt mondja, hogy olyan vagy, mintha egy másik korból léptél volna elő.
Ez mondjuk szerencsés is egy olyan film esetében, ami száz évvel ezelőtt játszódik.
Az igaz, de szimplán hízelgő vagy kicsit azért nyomasztó is, mikor ilyeneket mondanak rólad?
Szerencsére az ilyen jelzőkön könnyen túllépünk, amikor nagyjátékfilmben dolgozom valakivel. Vagy azért, mert eleve van egy baráti kapcsolat, mint Reisz Gáborral és szerencsére most már Lászlóval is. Vagy azért, mert sok időt töltöttünk együtt az előkészítés alatt. Nekem nem mondanak olyanokat, hogy Juli, mintha egy időgépből léptél volna ki, maradj így, maradj így! Ennél sokkal gyakorlatiasabb módon beszélgetünk a történetről vagy a szerepről. Persze mindegyik filmmel kapcsolatban nyomasztott sok részlet, hogy meg fogom-e tudni csinálni? De szerintem normális, ha az emberben felmerülnek ilyen kérdések. Ezek viszont inkább a praktikumra szorítkoztak, nem arra, hogy általában véve alkalmas vagyok-e, mert ezt el kellett hinnem. És el is hittem.
Már a Saul fiában is szerepeltél, a Napszálltánál mégis hosszú keresgélés előzte meg a főszereplő kiválasztását. Mi volt ebben a döntő pillanat?
Ez egy összetett folyamat volt. Mindkét film casting directora Zabezsinszkij Éva volt, aki a Saul fiánál megkért, hogy legyek az a partner, akivel a meghallgatáson improvizáltak a behívott jelöltek. A Sunsetnél már egyértelmű volt számukra, hogy engem is megnéznek, számomra pedig az, hogy szívesen benne lennék. Sokáig azt gondoltam, hogy majd talán mint kalaposlány. Aztán elkezdtem ugyanazt csinálni, mint a Saul castingján, csak itt már Íriszként improvizáltam a más szerepekre érkezőkkel. Hogy melyik ponton született meg az alkotókban a döntés, hogy én játsszam a főszerepet, nem tudom. Szerintem ezt már ők sem tudják szétszálazni. Az biztos fontos momentum volt, mikor egy Pilinszky-verset kellett videóra felmondani és beküldeni. Erre engem is megkértek, és onnantól kezdve én is versenyben voltam.
Egyszer mondtad, hogy az egyetem alatt még te voltál a csendes lány, aki a sarokból figyelte a többieket, és nem szerettél a középpontban lenni.
Ma se szeretek.
Akkor hogy viseled a reflektorfényt? Most például egy olyan filmről beszélgetünk, ahol végig te vagy a középpontban.
Igen, de ez trükkös kicsit. Szinte végig látjuk a főhőst, ha sokszor csak a tarkóját vagy a fültövét is. Közben viszont inkább kicsit olyan, mint egy idegenvezető, aki végigkalauzolja a nézőket a város forgatagában, gyakran nem rajta van a hangsúly. A filmezésben eleve van egy érdekes kettőség. A Napszállta hiába monumentális, készíteni mégis iszonyú intim élmény volt. Sokszor kérdezték, hogy mennyire nehezedett rám teherként a film mérete és az elvárások. Az elvárásokat nyilván kezelni kell, de a méreteit nem is érzékeltem igazán: legtöbbször Lászlóval, Erdély Mátyással, Réder Györggyel, a kameraoperatőrrel és a színészekkel dolgoztam, akik épp benne voltak az adott jelenetben. László törekedett is rá, hogy el legyek zárva, ne arról szóljon a forgatás, hogy buzgok. Én is ezt akartam. Nagyon visszahúzódó vagyok, de a filmezés mégis olyan zárt, intim közeg, amiben teljesen fel tudok szabadulni.
És mi a helyzet azzal, ami utána jön? Velencei vörös szőnyeg, címlap, interjúk, Glamour-szavazás, ez semennyire nem intim.
Nagy klisének hangzik, de arra jöttem rá, hogy csak Jakab Juli introvertált, ha belebújhatok egy szerepbe, az egész zavar elmúlik. A filmfesztiváloknak van egy sodró hangulata, ami könnyen magával ragadja az embert. Mindenki szépen kiöltözik, aztán felvonul és beül a vetítésre. Nem a sznoboskodás vonz, hogy arany kanálkával lehessen enni a kaviárt – egyébként ilyen nem is volt. De annak van egy ereje, hogy megadjuk a módját az ünneplésnek, miután elvégeztünk egy hatalmas munkát. Mert ezt a filmet megcsinálni hatalmas munka volt. Csodálatos, hogy a produkció kivitte a stáb nagy részét, és közösen élhettük át az egészet. Értem, hogy ez a fajta rivaldafény is hozzátartozik a dologhoz, igyekszem megtalálni magamat benne, és nem csinálni olyat, ami idegen tőlem.
És milyen érzés volt két és fél órán keresztül magadat bámulni? Az ember azt gondolná, nehéz nem arra figyelni, hogy már megint milyen hülye fejet vágok. Nálad nem volt ilyen?
Azt hittem, hogy lesz, mert nem vagyok hozzászokva ilyen mennyiségben az arcomhoz. De meglepően könnyen tudtam függetleníteni. Sok barátom is azt mondta, hogy az tizedik perctől eszükbe sem jutott többet, hogy az ott én vagyok a vásznon. Azt hiszem, bizonyos értelemben ez a legtöbb, amit elérhettem.
Írisz figurájában mennyi volt rendezői instrukció és mennyi volt a te hatásköröd?
Ezt csak utólag tudtam megfogalmazni magamnak, de azt hiszem, hogy egy nagyon erős intellektuális és ösztönös kapcsolat alakult ki köztünk Lászlóval. A forgatás alatt azt éreztem, hogy a legjobban mi ketten tudjuk, hogy ki ez a lány és mi hajtja. Nem misztikus habot akarok verni a dolog köré, de munka közben tényleg nagyon keveset kellett elemezgetnünk, hogy mi miért történik az adott jelenetben. Nem nagyon jött szóba, hogy ez a lány meddig vagyok én, forgatni már Írisz járt ki.
A Napszálltával kiléptél a magyar nyilvánosságból. Hogy áll az a bizonyos világsztárság?
Igazából egyetlen dolgot szeretnék. Azt, hogy ha majd húsz év múlva visszanézek erre az időszakára az életemnek, ne érezzem azt, hogy kihagytam valamit. De ma is visszautasítom, ha azzal címkéznek, hogy színész vagyok.
Miért?
Mert ha elfogadom, sokkal jobban bezárul az életem. Ezt nagyon átgondoltam magamban oda-vissza, és most sem érzek nyomást, hogy kizárólagosan ezzel foglalkozzak. Ezért szoktam azt mondani, hogy filmkészítő vagyok, mert filmezni szeretek. Fantasztikus szerepelni, de eredetileg forgatókönyvírást tanultam és ugyanannyira imádtam asszisztensként is dolgozni: évekig voltam standby art director, amikor kúsztam a sárban és ragasztgattam, meg fúrtam-faragtam, ha arra volt szükség. Nem tudok különbséget tenni a ezek között, hogy melyiket szeretem jobban. Nagyon nagy szerencsém van, mert több oldalát megtapasztalhattam a filmkészítésnek szereplőként, dramaturgként vagy art directorként. Szeretném, ha az így is folytatódna.
Azért színésznőnek lenni jóval látványosabb, nem véletlenül nincs Év Dramaturgja kategória a Glamour szavazásán sem.
Hát igen, ez még a jövő évszázad feladata. Esetemben a helyzettől függ, melyik részét élvezem a legjobban. Forgott nálunk egy külföldi film, Lords of Chaos a címe és a norvég death metal-színtér kialakulásáról szól. Abban például az art departmentben dolgoztam, szinte harcoltam, hogy benne lehessek ebben a projektben, annyira felvillanyozó volt. De a világért nem szerepeltem volna benne – szerencsére ez a veszély nem is fenyegetett. Az art work részét viszont rettentően élveztem: kutatni, lemezboltokat berendezni vagy péládul rókabelet produkálni. Ezt bármikor csinálnám újra. És ott van Bodzsár Márk új filmje, a Drakulics elvtárs, amiben dramaturgként vettem részt. Sokat gyúrtuk a forgatókönyvet, közben nyilván járt az eszemben, hogy akár én is lehetnék a főszereplő. Végül Walters Lili lett, és a forgatás kezdetétől egyértelmű volt, hogy Lili pontosan az, akit elképzeltünk. Annyira erős a filmben, egy kis női szuperhős. Imádom.
A Drakulics elvtárs új színfoltnak ígérkezik a magyar műfaji palettán. A vámpíros történelmi szatíra legalábbis nem túl gyakori nálunk.
Igen, és szerintem nagyon vicces lesz. Arról szól, hogy ’72-ben hazalátogat egy Amerikába szakadt elvtárs, akinek nagyon öregnek kellene lennie, ehelyett ő Nagy Zsolt. Ráállítanak két ügynököt, hogy fejtsék meg, mi nem stimmel vele, és egy idő után felmerül a képtelen gyanú, hogy esetleg vámpír lett Castro mellett. Irtó jól néz ki és a színészek is fantasztikusak: nemcsak a talán vámpírkodó Zsolt és az egyik ügynököt játszó Walters Lili, de szerintem Nagy Ervin is élete alakítását nyújtja.
Deák Kristóf új filmjén is dramaturgként dolgoztál, ami szintén a kommunizmusban játszódik. Jól sejtem, hogy ez más hangulatú lesz, mint az Oscar-díjas Mindenki?
Szerintem Kristóf nagyon jól találta meg az egyensúlyt a humor és a kőkemény valóság között. Ez nem egy sötét dráma, de jól érzékelteti a kor nyomorát, és érzékenyen ragadja meg azokat az embereket, akik élik az életüket és abban próbálnak boldogulni, ami van. Igaz történetet dolgoz fel a Rákosi-korból. Egy hajnalban becsönget egy pesti családhoz az ÁVH. Nem visznek el senkit, hanem bezárkóznak velük a lakásba. Ahogy telik a nap, egyre több aggódó rokon és barát érkezik, akik szintén a lakásban rekednek. Furcsa történet, mert két hétig bent voltak, ezalatt kialakult egy kommuna gyakorlatilag. A történet vége pedig – természetesen, ahogy ez az életben lenni szokott – egy egyszerre váratlan és pimf csavar.
Egy ilyen például filmben mi a dramaturg dolga?
Az elképesztő alaphelyzet adott volt, de ezt teljesen újra kellett gondolnunk Kristóffal és Vörös András forgatókönyvíróval. Kitalálni egy családot és egy teljes viszony- és félreértésrendszert. Itt ugye hamar beáll az a kamaraállapot, hogy sok ember összezsúfolódik kis térben. Komoly feladat, hogy lehet leválasztani a főszereplőket a többiekről, milyen mélységben kell megmutatni a mellékszereplőket és mennyi háttértörténetre van szükség. Egyértelműen szükség volt passzázsokra, életképekre, amelyek mutatják az időmúlást. De úgy, hogy közben mégse forduljon át bájos butaságba, amint a szereplők állandóan zoknit stoppolnak és kártyáznak, hiszen kulcsfontosságú a feszültség folyamatos jelenléte. Ha ezekből túl sok van, elvész a drámai erő, ha pedig túl kevés, hiányérzetünk támad.
Visszatérve a színészethez: a Napszállta után kaptál nemzetközi megkereséseket? Egy ilyen film után azért nagyobb az esélye ennek.
Nyilván nagyobb, mert eddig nulla volt, most meg mondjuk 0,1 százalék. Akadtak megkeresések, de ezek még többé-kevésbé kiforratlan dolgok. Szép és erős mondat volt Lászlótól ez a világsztárt csinálunk valakiből, de azért ez nem így megy.
Magyar színészek azt szokták mondani, hogy ehhez ki kell költözni, jelen lenni és rendíthetetlenül járni a castingokra. Te képes volnál egy ilyen váltásra?
Ehhez valóban szükség van egy nagyon erős céltudatosságra és egy olyan hitre, amiért az ember hajlandó mindent föltenni egy lapra. Nekem mindig is több lapom volt, azt hiszem. Egyrészt nagyon szeretek itt élni, és ha engedi az ország, akkor ez így is marad. Másrészt jól érzem magam ebben a kevert állapotban. Persze léteznek csodás karrierlehetőségek, amik új helyzetet teremtenek. Ott van például Vicky Krieps esete, aki gyakorlatilag ismeretlen luxemburgi színésznőből lett Paul Thomas Anderson legutóbbi filmjének főszereplője. Ha viszont megnézzük a magyar példákat, látjuk, hogy nem ez a jellemző. Nem tudok azért teperni, hogy egy Helyszínelők-epizódban kitoljanak egy jelenetben, mint hullát. Ha jól tudom, ez konkrétan megesett az egyik kolléganőmmel. Ez nem vonz.
Kicsit olyan, mintha mindig csak élnél a kínálkozó lehetőségekkel. Nem is akarsz tudatosabban építkezni színészként?
Igyekszem erre jobban figyelni. Szeretnék kijönni abból a körből, hogy én vagyok az, akire néha ráesik egy-egy nagyobb szerep, mert jókor volt jó helyen. Ilyen sokszor ez nem történik meg véletlenül, érzem, hogy van keresnivalóm a kamera előtt és nagy örömmel is csinálom. De ez azért ez elég egyoldalú dolog. Vagy hívnak, vagy nem. Amúgy érdekes a helyzet, mert a Filmalap egyik forgatókönyv-fejlesztőjeként nyilván rengeteg filmkészítővel dolgozom, akik elsősorban dramaturgként találkoznak velem. Közben pedig ott lebeg a Napszállta az egész fölött.
És milyen a hangulat a Filmalapnál Andy Vajna halála után? Apokaliptikus?
Egyáltalán nem. Vajna halála mindenkit váratlanul ért, házon belül ez most a gyász időszaka, az egyéb kedélyek pedig hamar lehiggadtak. A Filmalapnak van egy vezérigazgatója, Havas Ágnes, ő vezeti az intézményt továbbra is. Tehetség és közönség – ezek voltak Andy Vajna jelszavai és ebben a szellemben folytatjuk a munkát. A Filmalap eddig tényleg politikai nyomás nélkül tudott működni, reméljük, ezen senki nem is akar változtatni.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás /24.hu
