A címben szereplő Zöld könyv nem Moammer Kadhafi politikai-filozófiai nézeteinek híres gyűjteményére utal, hanem egy Magyarországon kevésbé ismert dokumentumra. Arra a harmincas évektől a hatvanas évek közepéig szerkesztett útikönyvre, amelyben a szerző, egy Victor Hugo Green nevű postás gondosan feltüntette, hol szállhatnak meg feketék Amerikában. Ahogy az afroamerikaiaknak is elérhetővé vált a középosztálybeli életvitel, egyre többen ültek autóba, és utazgattak kedvükre – de enni vagy aludni már nem tudtak bárhol.
Egy ilyen zöld könyvecskét nyomnak 1962-ben a bronxi melós, Tony Vallelonga kezébe is, mikor új állást kap. A neves zongoristát, Donald Shirley-t kell fuvaroznia a déli államokban rendezett turnéján. Az olasz-amerikai Vallelongának persze fogalma sincs róla, kicsoda Shirley, ő csak egy finom ruhákat hordó, piperkőc feketét lát, és nem érti, mi lett ezzel a világgal, ahol fehérek nyitogatják a kocsiajtót a színesbőrűeknek. De a pénz jól jön neki, úgyhogy elvállalja a munkát. Elnézést, hogy lelövöm a poént, de senkit nem fog meglepni: a történet végére megkedvelik egymást, és kölcsönösen rájönnek, hogy az előítéletesség rossz dolog.
A várakozásoknak megfelelően öt Oscar-díjra jelölt Zöld könyv az a fajta liberális tételfilm, amire egyesek ráfognák, hogy a Peter Farrelly rendezőhöz hasonló alkotóknak a valóságtól elrugaszkodott politikai korrektsége vezetett Donald Trump elnökké választásához.
Egyrészt azért tévednének, mert a Dumb és Dumber vagy a Keresd a nőt! társrendezője nem kifejezetten politikai korrektségéről híres. Másrészt azért kár rosszmájúnak lenni, mert a Zöld könyv nem hazug film. Giccses, szentimentális és szájbarágós, de hazugnak nem nevezném (nem úgy Don Shirley családja, akik felháborodtak, hogy őket kihagyták a filmből).
Farrellynek az a szerencséje, hogy a filmje megtörtént eseményeket dolgoz fel, és Vallelonga egyik fia is beszállt a forgatókönyvbe. Olyan dokumentumokat bocsátott a filmesek rendelkezésére, mint például az apja feleségének írt levelei, amelyekben a sofőr magától annyit volt képes megírni, hogy mit eszik a turné alatt, de Shirley segített neki romantikusabbá formálni az üzeneteket. Ennél is fontosabb, hogy Farrelly csak a két főhős kapcsolatának átalakulásáról mesél, és a környezetük rasszizmusát esze ágában sincs megváltoztatni. Shirley-t lépten-nyomon zaklatják a rendőrök és a kisvárosi tahók, a történet csúcspontján pedig nem szolgálják ki őt abban az étteremben, ahová egyébként fellépni hívták.
A Zöld könyvnek valójában nem is Vallelonga és Shirley fokozatosan elmélyülő, érdekszövetségből barátsággá nemesedő kapcsolata jelenti a legérdekesebb vonását. Ennek a viszonynak az ábrázolását is szépen, jó tempóban, tankönyvi fordulópontokkal oldották meg, de sokkal izgalmasabb annak a világnak a képmutatása, amelyet Vallelongáék felfedeznek.
1962-ben, a történet idején a déli államokban már léteznek azok a fehér közép-, és főleg felsőrétegek, amelyek örömmel áldoznak pénzt egy zseninek kikiáltott fekete zenész fellépésére, de ezen a szűk eliten kívül jóformán mindenki más pusztítóan rasszista.
Ennek a válságos történelmi kornak és az identitászavarba került közösségeknek a rajzát élveztem leginkább a Zöld könyvben.
Egyébiránt az is igaz, amit fentebb írtam: a film giccses és szentimentális. Vallelonga és Shirley nagy ölelésével végződik, és a karakterek emelt hangon elmondják benne az összes tanulságot, amit az együgyűnek vélt néző talán elmulasztott megfogalmazni magában. „Igaz, hogy te a Bronxban laksz és szegény vagy, de este hazamész a családodhoz, én meg egyedül ülök otthon, a feketéknek túl fehér vagyok, a fehéreknek meg túl fekete!” – kiabálja dühösen Shirley a sofőrjének. Köszönjük, értjük. Ezek a kinyilatkoztatások és gondosan lekerekített, közhelyessé koptatott konfliktusok tehetnek róla, hogy a Zöld könyvből nem lesz igazán jó film. Ami nem jelenti azt, hogy nem felhőtlenül szórakoztató.
Farrelly ugyanis remek szituációkkal és színes miliőábrázolással teszi pörgőssé és tölti ki gazdagon a road movie kereteit. Főszereplője, Viggo Mortensen pedig számtalan apró ötlettel formál hús-vér figurát Tony Vallelonga karakteréből: állandó zabálása, a „józan paraszti ésszel” pótolt műveletlensége és bárdolatlansága, erőszakos és szeretetteljes gesztusainak olykor kiszámíthatatlan váltogatása eleven, vibráló személyiséget állít elénk. Mortensen mellett Mahershala Alinak jutott a szürkébb szerep. A remek kiállású színész megformálásában Don Shirley titokzatos marad ugyan, de nem válik igazán hiteles karakterré: inkább csak elfogadtam, mintsem elhittem, hogy a fekete zenész a hurrikán erejű ellenszélben is képes volt a csúcsra jutni. Az meg pláne hihetetlennek tűnik, pedig igaz, hogy Leningrádban járt zeneakadémiára.
A Zöld könyv dicséretére legyen mondva, hogy a végére egyáltalán nem bosszantott a pedagógiai ízű, szájbarágós bölcselkedés. Ezúttal is nyugodtan félretehetjük kincstári cinizmusunkat, mert el kell ismerni, hogy Farrelly filmje jó humorú, erős atmoszférájú és fordulatos – vagyis igazán szórakoztató. Magyarországon pedig, ami egy kicsit rasszistább és gyűlölködőbb hely lett, mint pár éve volt, nem fog ártani az sem, ha az elfogadásról szónokolnak a moziban.
Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book), 2018, 130 perc, 7,5/10
