A görög Jorgosz Lanthimosz filmje a leginkább „művészfilmes” az idén a legjobb film Oscar-díjára jelöltek közül. Természetesen az Oscar-díjkiosztókon általában teljesen figyelmen kívül hagyják az előző év legjobb filmjeit, de A kedvenc, vagy például a nemsokára ugyancsak a magyar mozikban látható Hidegháború a kivételek számát gyarapítja. A kedvenc nemcsak azért képez önálló kategóriát a jelöltek között, mert egyéni stílusa egyszerre játékos és rideg, hanem mert azt a provokatív szerzői hozzáállást képviseli, amely a többi Oscar-várományos játékfilmből teljesen hiányzik.
A provokáció persze Lanthimosz korábbi filmjeinek is alapvető stratégiája. A görög rendező hasonló ösvényen halad, mint egyik szellemi elődje, Luis Buñuel: a polgári világot képviselő hősei nagyon-nagyon bizarr és zavarba ejtő dolgokat művelnek a kamera előtt, miközben úgy csinálnak, mintha ez teljesen természetes volna. A filmrajongók a Kutyafogban találkozhattak először a nyugtalanító lanthimoszi feszültségkeltő megoldással: jó darabig fogalmunk sem volt, hogy a történetben megismert család tagjai miért használnak bizonyos hétköznapi tárgyakra teljesen más dolgokat jelölő szavakat, és a szülők miféle perverz szexuális viselkedést tanítanak a gyerekeiknek.
A sajátos szabályok szerint működő közösség és az egyre szövevényesebb és bonyolultabb rendszerré alakuló perverziók A kedvenc történetét is meghatározzák, bár Lanthimosz ezúttal jelentős engedményeket tett a nagyközönségnek. Nemcsak arról van szó, hogy világsztárokat szerződtetett a főszerepekre, Emma Stone-t és Rachel Weiszt, inkább arról, hogy szabályos nevelődési, illetve karriertörténetet mesél el, ezt a sémát pedig könnyen követni tudják a nézők. Az első jelenetekben világossá válik, hogy A kedvenc arról fog szólni, miként férkőzik be Anna angol királynő kegyeibe az udvarba érkező, fiatal Abigail (Stone), és hogyan szorítja ki a valódi hatalomból az addigi kegyencnőt, Lady Marlborough-t (Weisz).
A kedvenc története valós alapokon nyugszik, a 18. század első éveiben, Stuart Anna udvarában játszódik a cselekmény. Anna királynőt tömören és találóan így jellemzik a magyar Wikipédián: „…nem különösebben okos, beteges asszony volt, aki helyett voltaképpen miniszterei, illetve kegyencnői kormányoztak.” Ez alapján egyébként az is egyértelmű, hogy A kedvenc félrefordítás, A kegyenc(nő) lett volna a pontos cím. Noha kétségtelenül Abigail és Lady Marlborough a két aktív, cselekvő hős, az ő vetélkedésük lendíti előre a történetet, Anna királynő szerepe is kulcsfontosságú. A The Crownban II. Erzsébetet alakító, Lanthimosszal sem először forgató Olivia Colman sebezhető, kiszolgáltatott félnótást formál Annából, aki egyszerre szörnyszerű és végtelenül sajnálatra méltó.
A három női karakter szexuális árnyalatokat sem mellőző kapcsolata folyamatosan alakul, a jelöletlen időtartamú, a valóságban néhány év leforgása alatt játszódó történetben hol Lady Sarah-nak, hol Abigailnek áll a zászló. Rachel Weiszt nem először látjuk céltudatos, hatalmi pozícióban lévő nőként – hasonló figurát játszott Alejandro Amenábar hamar elfelejtett Agorájában is –, de ezúttal ridegnek és könyörtelennek mutatja magát. A nagyobb utat Emma Stone hősnője járja be, Abigailt ugyanis talpraesett, de alapvetően ártatlan és tisztességes nőként ismerjük meg, hogy aztán fokozatosan ráébredjen, az udvari túléléshez olyanná kell válnia, mint első mentora, Lady Marlborough, vagy még gonoszabbá.
Miközben ezek a nők egymás – képletes vagy nagyon is valóságos – kinyírásával vannak elfoglalva, körülöttük zajlik a 18. századi udvari élet, amely nyilvánvalóan teljesen elszakadt az alattvalók hétköznapi valóságától. Ebből a szempontból A kedvenc történetének színhelye hasonló a Kutyafog patologikusan zárt családi miliőjéhez vagy A homár disztópikus szanatóriumához. Sajátos törvények, bizarr rítusok és szadisztikus büntetések szervezik ezeket a kisvilágokat, amelyek kívülről nézve elviselhetetlenek, lakóik viszont nem is tudnának máshol vagy máshogyan élni.
A pompa ellenére mérhetetlenül felszínesnek, egyúttal fenyegetőnek ábrázolt rokokó közegről, valamint az abban zajló különös és irracionális eseményekről eszünkbe juthat Peter Greenaway két klasszikus, nyolcvanas évekbeli filmje. Mérget vennék rá, hogy A rajzoló szerződése és A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője Lanthimoszra is ihlető erővel hatott. Az előbbihez hasonlóan A kedvencben is kiüresedik és lidérces, színpadszerű fantáziavilággá változik a reális kulissza. A szakács…-ot pedig a vizuális stílus idézi: a szereplők mozgásához, koreográfiájához alkalmazkodó, egyszerre elegáns és játékos kameramozgások folyton leleplezik a történet konstruált, ironikus jellegét, ahogy a halszemoptikás felvételek is.
Ám a helyzet az, hogy mindezzel Lanthimosz nem nagyon mond többet, mint annak idején Greenaway. Úgy tűnik, még mindig – vagy már megint – hanyatló és dekadens korban élünk, civilizációnk végóráit pedig azzal fogjuk eltölteni, hogy belefojtsuk egymást egy kanál vízbe. Ennek a tanulságnak a megfogalmazásához újfent alkalmasnak tűnik a felvilágosodás kori miliő. A kedvenc alapján Lanthimosz nem gondolja különösebben komolyan ezt az allegorikus jelentést – valójában az összes korábbi filmjében komolyabban gondolta ennél. De hát ezt elmondhatjuk Greenaway-ről is, az ő filmjeiben is az a lényeg, hogy a történetek egyszerre allegorikusak és parodisztikusak.
Mivel Jorgosz Lanthimosz a kortárs film egyik legtehetségesebb, nagyszerű stílusérzékű és egyre befolyásosabb alakja, tőle A kedvencet inkább léhának látom, mint újszerűnek vagy igazán provokatívnak. Ezt az érzést erősíti bennem az ügyetlenül megoldott, súlytalan befejezés is. De ezzel a filmmel nyilván még többen fogják megismerni Lanthimosz nevét, amint azt a rengeteg díj és jelölés is mutatja. Azt pedig mondani sem kell, hogy A kedvenc hibáival együtt is sokkal jobb, mint az Oscar-mezőny tetemes része.
A kedvenc (The Favourite), 2018, 8,5/10
