Furcsa történet a Bros karrierje: a nyolcvanas évek végén jó egy évig elképesztő hisztéria uralkodott körülöttük, tényleg a Beatlemánia óta nem látott jelenetek kísérték a tagokat, majd mire a második album is kijött, az addigra duóra fogyatkozott együttes népszerűsége látványosan csökkent, majd az új évtizedben már olyannyira nem volt téma, hogy fel se tűnt senkinek, amikor csendben feloszlott. Ráadásul sok egyéb tinisztárral ellentétben a Brost ezidáig elkerülte a nyolcvanas évek-nosztalgia is, az ő életművüket nem rehabilitálta az utókor.
Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy a Duran Durannel, a Wham!-mel, a Kajagoogoo-val vagy a Culture Clubbal és egyéb korábbi, rendes zenekarként működő tinikedvencekkel ellenétben az évtized második fele már az előregyártott sztárok kora volt a brit popban. Rick Astley, Jason Donovan, Kylie Minogue korszaka volt ez egyebek között, de akkora őrület egyikük körül sem volt, mint amekkorát a Bros váltott ki – a két ikertestvér, Matt és Luke Goss, valamint Craig Logan tankönyvbeli példája volt a boy bandnek: csinos fiúk, akik nem maguk írták a számaikat, és kizárólag tinilányok hallgatták őket. (A második lemezen aztán ők is részt vettek a dalszerzésben, de az már a lejtő kezdete volt.)
Mindez azt is jelentette, hogy a Brosból igazán Tom Watkins és Nicky Graham gazdagodtak meg: ők írták a slágereket, előbbi a menedzser, utóbbi a producer is volt egyben, míg a tapasztalatlanul a showbizniszbe csöppent Goss fivéreknek a feloszlás után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeniük. De végül egész szépen összeszedték magukat: Matt mára Las Vegasban lett rezidens előadó, aki luxusszállodákban és klubokban lép fel esténként, nem kis pénzért, míg Luke Los Angelesbe költözött, és olyan filmekben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, mint a Hellboy 2. vagy a Penge 2. Egymással elég ritkán találkoznak, ezért amikor 2017 augusztusában, 28 év után újra koncerteket hirdettek meg, több szempontból is kihívást jelentett a számukra. Ezt örökítette meg a Bros: After the Screaming Stops (Bros: Miután a sikoltozás megszűnt) című filmje, mely tavaly novemberben debütált nagy sikerrel, és miután karácsonykor a BBC is műsorra tűzte, az ünnepi időszak legtöbbet emlegetett tévés sztorija lett.
A film – melyet ugyanaz a Fulwell 73 cég gyártott, mint a szintén friss, netflixes Sunderland Till I Die című focis dokusorozatot – egyszerre fogta meg a nézőket azzal, hogy szokatlanul őszintén mutatta meg a színfalak mögötti történéseket, különös tekintettel a két Goss testvér viszonyára, illetve azzal, hogy Luke és Matt is időnként elképesztően nagy baromságokat beszélnek, amelyek nem egy esetben instant szállóigévé váltak. Mindezekkel együtt azonban a film kifejezetten megható, és nagyon is emberi képet fest mindkettejükről, akikkel lehetetlen nem szimpatizálni.
Rögtön az indító jelenet már előrevetíti, hogy ez nem az a fajta promóciós dokumentumfilm lesz, amely csak az alanyok egóját masszírozza: Matt és Luke olyan hevesen vitatkoznak, hogy már-már attól félünk, összeverekszenek, és mindkettő láthatóan évtizedes sérelmeket kér számon a másikon. Ha eddig nem sejtettük volna, hogy az övéké nem egy vidám sztori, innentől már nyilvánvaló. A testvérharc oka egyébként prózai: Luke mindig is másodrendűnek érezte magát a frontember Matthez képest, és a nyomorára mindennél jobban rávilágít, hogy dobos volt egy olyan együttesben, melynek a slágereiben előreprogramozott dobgép szólt. Matt ezzel szemben úgy érzi, folyton bocsánatot kell kérnie, amiért ő Matt Goss. Nem kell Káinig és Ábelig visszamennünk, hogy hasonlókat lássunk, és most már Luke és Matt konfliktusa is bekerült a poptörténelem hírhedt testvérharcai – Liam és Noel Gallagher (Oasis), Ray és Dave Davies (Kinks), Barry és Robin Gibb (Bee Gees) és a többiek – közé.
Míg a Bros idején a két Goss csaknem megszólalásig hasonlított egymásra, ma mintha a megjelenésükkel is igyekeznének kihangsúlyozni a különbséget: Matt a jól fésült, elegáns popsztár, a Soundgarden- és Nirvana-pólókban mutatkozó, kopaszra nyírt Luke pedig a lázadó rocker, legalábbis a kettejük viszonylatában. Amikor elkezdik a felkészülést a koncertre Londonban, még csak annyi látszik, hogy régóta nem találkoztak: elmennek a gyerekkori házukhoz, nosztalgiáznak, de aztán ahogy közeledik a koncert időpontja, és ahogy nő a stressz, úgy lesznek egyre hevesebbek a viták. Ezekről nem küldik ki a stábot, sőt, az sem zavarja őket, hogy a veszekedéseiket a többi zenész is kénytelen végighallgatni, némely jelenetet szabályosan rossz is nézni, annyira kellemetlen szituációk. Matt nem egyszer el is sírja magát, annyira megviselik ezek a csatározások, Luke-ból pedig régóta elfojtott frusztrációk törnek fel, amikor úgy érzi, bátyja nem kíváncsi a véleményére.
Eddigre azonban az is nyilvánvaló lesz, hogy hiába a karrier a showbizniszben, mindkét Gosst (48 évesek voltak a forgatás idején) alaposan próbára tette az élet. Elmesélik, hogy amikor a Bros-mánia tetőpontján autóbalesetben elvesztették a nővérüket, őket simán beküldték egy tévéműsorba beszélgetni, mert a gépezet nem állhat meg, pedig legszívesebben hetekig egyedül maradtak volna. Megtudjuk, hogy édesanyjuk elvesztése mennyire megviselte őket, de a legelgondolkodtatóbb, hogy ők hogyan élték meg a sztárságot, amely számukra nemcsak azt jelentette, hogy éjjel-nappal visongó iskoláslányok hordája követte őket mindenhová (hetekig táboroztak a házuk előtt is), vagy hogy több tízezren (!) jelentek meg egy lemezbolti dedikálásukon, hanem sok emberből leírhatatlan ellenszenvet is váltottak ki. Rendszeresen beszólások kísérték őket az utcán, leköpték a kocsijukat, a bulvárlapok pedig mintha folyamatosan ellenük hergelték volna a közvéleményt, jobbára hazugságokkal. Lehet erre mondani, hogy pedig erről is szól a showbiznisz, de a kulcs pont az, hogy Matt és Luke Goss túl érzékenyek és tapasztalatlanok voltak ehhez a világhoz, és a jelek szerint nem volt mellettük senki a menedzsmentben, aki ebben segíteni tudott volna.
A brit kritikák viszont minden tragikum és feszültség ellenére éppen hogy a film komikus vonásait emelték ki, és olyan hasonlatok jutottak eszükbe, mint a The Office sorozat, azon belül is a Ricky Gervais alakította alkalmatlan főnök, David Brent aranyköpései. „Az egyik dalomnak az a címe, hogy We’re All Kings (Mind királyok vagyunk). Egy utcaseprőről szól, ő az egyik királyom, mert hálás vagyok neki, hogy nem nekem kell felsöpörni az utcát” – mondja egyszer Matt. „Róma sem egy nap alatt épült fel. Csak nekünk nincs annyi időnk, mint Rómának volt” – mondja ugyanő a koncertre készüléskor, és neki köszönhető „a CNN a gondolkodó ember valóságshow-ja” kijelentés is. A „Luke is téglalap volt, én is téglalap voltam, ketten együtt egy négyzetet alkottunk, ami ebből adódóan egy erődítmény” mondat pedig valódi mém lett, és Matt már pólóra is akarja nyomtatni a két téglalapot. Annyi képtelenség hangzik el a filmben, hogy többekben felmerült, ez az egész egy előre megrendezett mockumentary (áldokumentumfilm), de ha tényleg így volna, akkor két fantasztikus színészt ismerhetünk meg a Goss fivérekben.
Minden humorával együtt is azonban a Bros-film tényleg drámaira sikerült, nem csap be, és pontos képet fest arról, mi lesz azokkal, akiket megrágott és kiköpött a popipar. Akiket ráadásul egyáltalán nem zavar, ha nem az előnyös oldalukról mutatják be őket – a hazug, a történelmet utólag átíró Bohém rapszódia után ez különösen becsülendő. És persze, sajnálni sem kell őket feltétlenül, hiszen Matt és Luke számára számos plusszal is járt a rövid sztárság: egykori rajongóik közül sokan még a mai napig kitartanak, pedig már ők is negyven fölött járhatnak, mégis több tucatnyian várták a Brost a repülőtéren. Vannak a filmnek hiányosságai – például a harmadik tag, Craig nem hogy nem szerepel benne, de szóba is alig kerül -, de így is a Bros: After the Screaming Stops az egyik legerősebb popzenei témájú dokumentumfilm az utóbbi években.
Borítófotó: Dave Hogan/Hulton Archive/Getty Images
