Kultúra filmkritika

Nemes Jelesnél a világvége sem jöhet elég hamar

Kránicz Bence
Kránicz Bence

újságíró. 2018. 09. 04. 18:36

A Napszállta hősnőjét egészen az apokalipszis kapujáig követjük Nemes Jeles László nagyszabású, érzéki történelmi krimijében. A hatalmas ambíciók ellenére a film mégsem elég gazdag ahhoz, hogy végig elbírja tolakodó stílusát.

Nemes Jeles Lászlónak pokoli nehéz dolga volt. Nemcsak, hogy az első filmjével páratlan sikert ért el, de a Saul fia több sikeres filmnél: maradandó remekmű. Az utóbbi években talán nem is készült még egy film, amelyet ennyire hamar kanonizáltak a legmagasabb presztízsű fórumokon, az amerikai és az európai elit értelmiség berkeiben egyaránt. Érdemes például elolvasni a Washington Post friss cikkét a legjobb, 2000 után készült filmekről – a listán a Saul fia a legújabb az összesen négy, nem angol nyelvű film közül.

Ilyen bemutatkozás után jóformán csak visszalépés következhet egy rendező pályáján. Talán az lett volna a legjobb, ha Nemes Jeles öt évre elmegy a dzsungelbe dokumentumfilmet forgatni valamilyen különösen veszélyes nyílméregbékáról, akkor jobban ki tudta volna védeni a Saul fiával való összehasonlítást. Ehelyett a Napszálltával olyan filmet készített, amit kifejezetten könnyű az Oscar-díjas elsőfilm párdarabjaként nézni. Ezúttal is egy pattanásig feszült, forrongó mikrokozmoszt mutat be aprólékosan. Nyilván az ipari körülmények között bonyolított tömeggyilkosságokat nehéz összehasonlítani bármivel is, stiláris szempontból azonban az auschwitzi haláltábor ábrázolása és a Napszállta kalapszalonjának bemutatása között Nemes Jelesnél nincs igazi különbség.

© Mátyás Erdély / Laookon Filmgroup

Az elbeszélés ezúttal is szubjektív: minden jelenetben a főhőssel, Leiter Írisszel (Jakab Juli) vagyunk, csak azt látjuk, amit ő.  Sőt, leginkább őt magát látjuk: a lesütött szemét, a kontyát, a tarkóját. És főleg a kalapjait – ha többet egyetlen, az 1910-es évek divatja szerint készült női kalapot sem látok az életben, a Napszállta után akkor is eleget láttam. Írisz ugyanis a szülei nevét viselő kalapboltba érkezik meg a film elején, ami már rég nem a szüleié. A nő öntudatosan próbál munkát szerezni az üzlet tulajdonosától, Brill Oszkártól (Vlad Ivanov), de hamar eltereli a figyelmét egy titok: úgy tűnik, van egy bátyja. A történet nagy részében azt követjük, ahogy Írisz Leiter Kálmánt keresi, és közben egyre nagyobb bajba sodorja magát meg a kalapszalont.

Nemes Jeles mindkét nagyjátékfilmjének főhőse mániákusan keres valakit: Saul a rabbit, aki eltemethetné a fiát, Írisz a bátyját, akit soha nem látott. Leiter Kálmánról nem sok derül ki a filmben, de annyi igen, hogy felforgató bűnözői csoportokkal van kapcsolatban, így Írisz nemcsak a kalapszalon csillogó luxusát ismeri meg, hanem a bűnbe és a mocsokba is alámerül. A rendező és írótársai megközelítésében az 1913-as Budapestet kettészakították a hatalmas társadalmi különbségek: a régi világ arisztokráciája a hatalmas kalapok bűvöletében nem veszi észre, hogy pillanatokon belül el fogja söpörni őket a kizsákmányolt alattvalók haragja. A Napszállta és a Saul fia között tehát azért is könnyű párhuzamot vonni, mert a maga módján mindkét film a világvégét mutatja be, egy olyan modellszerű közeget, amely a pusztulás, a teljes szétesés, a morális és társadalmi csőd állapotában van.

© Mátyás Erdély / Laookon Filmgroup

A Napszállta legvonzóbb vonása éppen ennek a csillogó szemű, lelkes apokalipszis-várásnak a megmutatása, amely az első világháború előtt annyi embert hatalmába kerített, és amely Leiter Íriszre is átragad. Manapság, amikor a magyar miniszterelnök a nyugat alkonyáról beszél, és egyre-másra jelennek meg a cikkek a menekültválság, a klímaváltozás vagy az álhírek miatt megváltozott világrendről, meglehetősen könnyű áthallásokat találni a világháború előtti „békebeli” miliő és az általunk ismert Európa helyzete között. Megfontolandó gondolat, és Nemes Jeles összetetten mutatja be a problémát: egyszerre érvel a változás szükségessége és a mértéktelen pusztítás megakadályozása mellett.

Annak érdekében, hogy ezt a haláltáncot érzékletesen ábrázolja, a rendező és Erdély Mátyás operatőr ugyanahhoz a formai megoldáshoz nyúltak, mint a Saul fia esetében. A főhősre tapadó kamera, az elképesztően bonyolult és nagyon magas színvonalon megrendezett hosszúbeállítások, a Robert Altman remekműveit idéző, telített hangkulissza, a gyakran alig érthető párbeszédek mind azt a célt szolgálják, hogy Írisszel együtt mi magunk is elvesszünk a keresésben. Csakhogy ez a markáns stílus olyan erősen meghatározza az elbeszélést, hogy végül nem is élő, lélegző világot érzékelünk. Hús-vér karakterek helyett csak az erősen mesterséges rendszerben mozgó színészeket látjuk, logikus ok-okozatiság helyett a megfelelő pillanatban felrobbantott kellékpetárdákat és a színre berohanó csőcseléket kapunk.

© Mátyás Erdély / Laookon Filmgroup

A Saul fia stílusa megoldást jelentett egy erkölcsi és esztétikai problémára: általa úgy lehettünk a holokauszt tanúi, hogy a konszenzusosan ábrázolhatatlannak vélt borzalmakat mégsem láthattuk. A Napszállta témája nem ilyen érzékeny, így végeredményben ugyanaz a stílus itt manír marad. Formai truváj, amely nem üres ugyan, de túlságosan gazdagnak sem mondanám, és az sem tesz jót neki, hogy ezúttal közel két és fél órán keresztül toporgunk egy helyben. Hosszabban nézzük ugyanazt, amit a Saul fiában, csak itt sekélyesebb a forma jelentése, és kevésbé is szervesül a történet közegével. A Jakab Juli karakterében rejlő titokzatosságot és a színésznő karizmáját is kevésnek éreztem ahhoz, hogy kellő energiával lásson el egy ilyen indokolatlanul hosszú történetet.

A velencei filmfesztiválon bemutatott, a magyar mozikban szeptember végétől látható Napszállta virtuóz film, az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb történelmi krimije. Ambiciózus és nagyszabású, mégis inkább kudarc: nem elég gazdag, nem elég bonyolult ahhoz, hogy elbírja azt a tolakodó formavilágot, ami meghatározza, pedig leginkább erről a stílusról fogunk emlékezni rá. És persze a kalapokról.

Napszállta, 2018, 142 perc, 7/10

Borítófotó: Mátyás Erdély / Laookon Filmgroup

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Plastic debris floating on the ocean surface, shot underwater.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.