Miért érdekel bárkit is, milyen az élete egy gyilkosnak?

Sok mindent lehet mondani a Netflixre, lehet is érvelni a mennyiségi szemléletük ellenében, ám azt nem lehet tagadni, hogy azt azért képesek nagyon megérezni, mire harap a nép. Bár, teszem hozzá, ahhoz nem kell zseninek lenni, hogy tudjuk, a bűnügy-témában kimeríthetetlen potenciál van: amióta sajtó és tömegszórakoztatás létezik, nem untuk meg a témát. A krimi tuti siker, ahogy az összes sorozatgyilkosos és helyszínelős sorozat is, a bűnügyi rovatok minden újság vagy híroldal legolvasottabbjai, egy-egy pert úgy követünk, mint egy hús-vér szappanoperát, mindenki nagyon ért ahhoz is, mennyi és milyen büntetést kellene kapnia a bűnelkövetőnek, és ijesztő látni azt a beteges kreativitást, amivel békésnek tűnő kisnyugdíjasok különféle halálnemeket javasolnak egy-egy állatkínzónak.

A Netflix nemrég újabb nehézfegyverrel lő a nézőkre: a Making a Murderer óriási sikere után újabb megosztó dokumentumsorozatot készített: a tízrészes I am a Killer (Gyilkos vagyok) tíz halálra ítélt gyilkos történetét meséli el. Amellett, hogy maguk az elítéltek – köztük az amerikai közbeszéd sokat emlegetett figurái – vallanak, megszólalnak az ügy további érintettjei, ügyvéd és ügyész, tanúk, családtagok, az áldozatok hozzátartozói. Igazságtétel helyett szó szerint vett dokumentarizmus ez, eltérő verziók, háttér, motivációk, és ha vannak is visszatérő elemek – elhibázott szociálpolitika, droghelyzet, a börtön mint a hely, ami nemhogy megjavítana, elrontja a rabokat – a sorozatnak nem célja kampányolni sem a halálbüntetés mellett, sem ellene. Mégis lebilincselő élmény, és ennek kapcsán érdemes megnézni, mi is az megtörtént bűnesetekkel foglalkozó műfajok ellenállhatatlan vonzereje. Miért izgat minket annyira a bűn, a gyilkosság és a börtön?

Felnőtt rémmesék

A bűnügyek egyik legerősebb hatóereje abban rejlik, hogy kulturális legendákként működnek: a Kennedy-gyilkosság, O. J. Simpson ügye, Charles Manson viselt dolgai – ezek a popkultúra és végső soron a történelem részeivé vált közös történeteink, amiket úgy-ahogy, de mindenki ismer az adott kultúrkörben. Emellett gyakorlatilag ugyanúgy működnek, mint a gyerekek szörnyekkel teli rémmeséi – csak éppen felnőtt verzióban, hús-vér szereplőkkel és megtörtént esetekkel. Ősi emberi mozgatórugó a mesemondás és –hallgatás, ezek a történetek pedig ezt az öntudatlan igényt elégítik ki. Ami egyből azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy ha egyszer csak eltűnne az erőszak a való életből, akkor mindezt képzelet világában élné ki az emberiség, mondjuk, kitalált rémtörténetek mesélésével.

Érintőlegesen kapcsolódik ide egy érdekes jelenség: pszichológiai kutatások szerint sokakban munkál egy olyan vágy is, amikor gyilkossági ügyekkel foglalkozó kitalált vagy valós történeteket néznek-olvasnak, hogy ezek által megtanulják felismerni, ki lehet gyilkossá és elkerülni azt, hogy áldozattá váljanak. Persze, mind szeretjük azt hinni, hogy „ez velem nem történhet meg”, de úgy tűnik, valójában nagyon is megfordul a fejünkben, hogy megtörténhet, és felkészülésnek tekintjük az n+1-edik sorozatgyilkosos sorozatot – főként a nők. Így érthető, hogy az úgynevezett „true crime” zsánert sokkal több nő nézi, mint férfi. A My Favourite Murder című podcast rajongói körében ez a motiváció annyira egyértelműen kirajzolódott, hogy egyszerű fanclubból gyakorlatilag egy nemzetközi támogatói hálózattá nőtte ki magát: a tagok, jelentős részben nők, megosztják szorongásaikat, és biztonsági tanácsokkal látják el egymást.

Ugyanakkor szakértők arra figyelmeztetnek, hogy bármennyire is felkészülésként élik meg az efféle sorozatok, filmek, dokuk követését a nők, a ráfüggésnek veszélye is van: egyfajta sötét szemüveget tesz a nézők szeme elé, és ahelyett, hogy enyhítené, fokozza a szorongást, minthogy újabb és újabb történetet látnak arról, hogy milyen borzalmakat élt át egy újabb női áldozat. Extrém esetekben a dolog odáig fokozódhat, hogy az illető kerülni kezdi a társas összejöveteleket, mert a szorongásai olyan erőssé válnak, hogy egy ilyen minimális „kockázatot” sem mer vállalni.

Leskelődni jaj de jó

Ahgy minden tabu, így a gyilkosságok felé irányuló közfigyelem is a voyeurizmus egy formája, leskelődés, katasztrófaturizmus: mint egy közlekedési balesetnél, bár felfordul a gyomrunk a látványtól, nem tudunk nem odanézni. Aligha valljuk be magunknak, de a gyilkosság: látványosság. Esemény. Bűnös élvezet. Bűnös, mert az agyunk boldogan fürdőzik az izgalomban, de azért tudjuk, hogy borzalmak történtek, és nem helyes ezzel elégíteni ki adrenalinéhségünket. Mielőtt valaki tiltakozna, hogy ő aztán nem, szólok, hogy a jelenséget Sigmund Freud is megénekelte schadenfreude néven: ez a fogalom azt a jelenséget jelöli, amit legjobban a „legszebb öröm a káröröm” szólás illusztrál. Az emberek igenis élvezetet találnak abban, ha más emberek problémáiról, szenvedéseiről hallanak – nem azért, mert eredendően gonoszak vagy szadisták, hanem – amint a szólás másik fele megint csak illusztrálja – „mert nincs benne irigység”, azaz ha már rossz dolgok mindenképp történnek, legalább történjenek valaki mással. Ez a megkönnyebbülés is része az élvezetnek. Ehhez pedig kapcsolófik egy még sötétebb pszichés jelenség: nemcsak annak örülünk titokban, hogy nem velünk történt mindaz a rossz, de annak is, hogy nem mi tettük. Az agresszió és az erőszakra való hajlam ösztönösen jelen van minden emberben, az evolúció azonban kifejlesztett hozzá olyan gátakat, amelyek miatt ezt többnyire nem éljük ki – maikor pedig valaki mégis, akkor jó tudni, hogy nem mi voltunk.

Egy hormonfröccsöt, hidegen

Arról, hogy az agy mennyire és miért szeret hormonokban, így például adrenalinban pancsolni, írtam már itt, így most itt csak álljon itt annyi, hogy a kontrollált káosz szintén emberi igény, amit akció- és horrorfilmekkel, valamint valós bűnügyekről szóló történetekkel elégítünk ki. Így az agyunk megkapja mindazt a hormonális élményt, ami stimuláló és euforikus, ám közben egy pillanatig sem kell aggódnunk a saját biztonságunkért. Az adrenalin ráadásul gyakorlatilag addiktív: ezért függenek rá egyesek a motorozásra, az extrém sportokra, míg az óvatosabbaknak maradnak az I am a Killer-szintű dokusorozatok.

Az agy ősi magja sok efféle reakciónkért felelős: a félelem megélésére például nagy szükségünk van a túléléshez, és bár az a modern életben már biztosítva van, az agyunk ezt még nem tudja, lassabb annál az evolúció, így a félelem-igény, bármilyen furcsán hangzik, megmaradt. Ez is egy oka a vonzódásunknak ezekhez a történetekhez: az ijesztő részletek nyomán bepillanthatunk az emberi psziché sötét tárnáiba, és valamiféle megértésre juthatunk. Megérteni pedig azért akarjuk mindezt, mert ijesztő.

És van itt még egy dolog: a halál tabuja és annak részleges feloldása. A gyilkossági ügyek részletes kivesézése ugyanis szépen kicsatornázza mellékvágányra azt, hogy a halállal mennyire nem tudunk, nem akarunk érdemben foglalkozni. Mivel a modern ember életmódja, a kórházi ellátás nyomán a haldoklás és a halál kikerült az otthonokból, a téma tabuvá vált, így nem beszélünk róla nemhogy eleget, szinte semennyit sem. Ezek a történetek viszont kiválóan el is terelik a figyelmet a lényegről: beszélhetünk a mikéntről, a hogyanról, a miértekről, az érintettekről, addig sem kell beszélni a halál tényéről és mibenlétéről, ahogy arról sem, hogy hogyan is gondolkodunk mi minderről.

…

Akárhogy is, akinek adrenalin-, borzongás- és szörnyülködés-igénye van, azt várja az I am a Killer a Netflixen tíz nagyon is valódi gyilkossal, tetteik részleteivel és a halálsor mindennapjaival.

Kiemelt kép: Netflix