A könyvedben többek közt arról is írsz, hogy papi jelmondatnak ezt választottad: szomjazom. Bár már nem vagy pap, mennyire maradt ez meg mottódnak? Mire szomjazol épp?

A kávéra mindig… Ez a mondat egyébként a kereszten hangzik el Jézus szájából, amikor haldoklik. Ennek nyilván van egy egyszerű emberi, fizikai kontextusa: haldoklik és szomjazik. De ezt az egyház is tágabban értelmezte: Jézus, aki a hitünk szerint az Isten fia, tulajdonképpen a világra, az emberekre szomjazik olyan értelemben, hogy vágyik a velünk való találkozásra. Amikor a jelmondatot választottam, ezt a vágyat, ezt a szomjúságot akartam megragadni, ami bennem is van Isten iránt, és ami állandó olyan értelemben, hogy most is megvan: nem veszítettem el a hitemet, sőt, ugyanúgy vágyom az Istennel való találkozásra. Járok szentmisére, imádkozom, vannak Isten-élményeim, tehát ez a fajta szomjúság Isten jelenléte iránt a mai napig megvan bennem.

Megváltozott az Istennel való kapcsolatod, mióta nem vagy pap?

Megváltozott. Én ezt úgy élem meg, hogy mélyebb, őszintébb, igazibb lett. Ez talán egy kicsit annak is köszönhető, hogy amikor az ember pap lesz, akkor a hit munkaeszközzé válik. Állandóan beszélni kell róla, mások hitével foglalkozni, prédikációkat, lelkigyakorlatokat tartani, elmélkedni a hitről. Most, hogy kikerültem ebből a mókuskerékből, a hit sokkal inkább az enyém lett. Inkább arra helyeződik a hangsúly, mi az, amit megélek és hogyan élem meg.

Nagyon-nagyon őszinte lett a kapcsolatom Istennel. Korábban óhatatlanul volt benne egy pici alakoskodás, olyasmi, hogy az ember megpróbál kicsit megfelelni a külső-belső elvárásoknak.

Az, ami történt velem az ezt az előre programozott elvárást leválasztotta hitről, és most maradt az, ami a hús-vér valóság, ami a hitnek a magja.

A szomjazáshoz közvetve ugyan, de akaratlanul is kapcsolható egy másik téma is, amelyről nyíltan vallasz a könyvben: az alkoholizmusodról. Alkoholistának tartod magad?