Kultúra

Adjátok vissza inkább Az éhezők viadalát

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 08. 14. 16:22

Ha ez így megy tovább, az ifjúsági disztópia-filmek a ciki szinonimájává válnak. Pedig az alapanyag többnyire jó, mégis félremegy valami a megfilmesítés során. A Sötét elmékkel is ez történt. Kritika.
Korábban a témában:

Olyan régen láttunk Hollywoodtól tisztességes ifjúsági disztópiát, vagy úgy általában, tisztességes ifjúsági filmet, hogy lassan kezdjük azt hinni, elfelejtették, hogy is kell olyat csinálni. Pedig nem volt még olyan régen Az éhezők viadala-franchise, ami minden hibájával együtt is megkérdőjelezhetetlen színvonalat mutatott, és, ami még fontosabb, nemhogy volt olyan jó, mint az alapanyag, de még felül is múlta azt a vég nélküli kamasznyavalygás megnyirbálásával és némi tisztességesen kinéző akcióval. A Beavatott-szériának ugyanez már nem sikerült, kissé túlcsordult a tini-melodráma, meg hát az ötlet sem volt olyan hatásos, és ha más stílusban is, de hasonló okokból Az útvesztő-filmek is besimultak a feledhető középszerbe. Azóta is hiába várunk valami hasonlóan dögös, vagány, inspirálóan lánglelkű sztorit – és hát, a Sötét elmék sem ilyen.

Mondjuk a mutáns-téma eleve necces, nagyon könnyen válik vásári szörnyszülött-pornóvá, a működő ötleteket meg az X-Men már szinte biztosan ellőtte úgyis. Márpedig itt erről van szó: egy világméretű – már amennyiben, mint az ilyen filmeknél általában, a világ egyenlő Amerikával – járvány brutálisan megtizedelte a gyerekkorú lakosságot, rengetegen meghaltak, a kevés életben maradt gyerek viszont furcsa új képességekkel gazdagodott. Így a gyerekeket begyűjtötték és hatalmas táborokba terelték, ahol legelőször is átesnek egy teszten, ami meghatározza, mely szuperképességgel bírnak, majd ez alapján színkódolják őket: a megnövekedett intelligenciájúak zöldek, a telekinézisre képesek kékek, az elektromosságot irányítani képesek aranyszínűek lettek. És van még két szín, a vörös és a narancs, előbbi a tűz, utóbbi a gondolatok irányításának képessége, e két színből viszont nincsenek a táborokban: a pirosakat és narancsokat ugyanis azonnal kivégzik.

Fotó: Forum Hungary

Főhősünk, Ruby pechjére a narancsszínű csoportba tartozik – naná, minden ilyen film a legerősebb szupererejű hősről szól –, és csak képessége mentette meg a haláltól. Tízévesen került a táborba, és hat év eltelik teljesen egyhangúan, míg egy nap váratlan helyről segítséget kap, és kiszöktetik a táborból. Ám segítőjében sem mer megbízni, elmenekül, így keveredik Dagi, Zu és Liam mellé, akik szintén menekülő szökevény mutánscsemeték, így ezután négyesben mennek tovább. A cél East River, ahol állítólag az egyetlen olyan tábor áll, ahol a gyerekek szabadon és boldogan élhetnek. De nem lenne disztópia a disztópia, ha minden simán, gonosz felnőttek és gyerekek, árulók és bajtársak, na meg némi bimbózó kamaszromantika nélkül menne.

Talán már a fentiekből is nyilvánvaló, hogy a Sötét elmék kicsit road movie, kicsit tinirománc, kicsit disztópia – és, elárulom, egy kicsit még családi dráma is akar lenni, még ha a „család” halálosirambani értelmében is. Ez a műfaji sokszínűség még önmagában persze nem jelenti azt, hogy a végeredmény nem állhat össze, ám a Sötét elméken nem vonul át átfogó rendező erő, ami egy mederbe terelné a zsánerekhez kapcsolódó stíluselemeket. Így elég csapongó a végeredmény, olyan élmény, mintha nem játékfilmet, hanem néhány egymás mellé dobott sorozatepizódot néznék – teszem hozzá, jobban is működne a sztori tévésorozatként: így lenne elég idő bemutatni a járványt, a táborok működését, és általában mindazt, amit most néhány mondattal rendeztek le a főszereplő narrációjában.

Fotó: Forum Hungary

A narrációnak egyébként nem a ténye vagy a mennyisége gond, sokkal inkább az, hogy nem sikerült általuk érzékeltetni az események jelentőségét, márpedig egy 98 százalékos gyerekpopuláció-vesztés azért elég drámai. Ugyanígy azt is egyetlen jelenetből kellene átéreznünk, hogy milyen az élet a táborokban, és főleg, miért olyan – azon például azóta is töröm a fejem, hogy ha a zöld színkóddal ellátott gyerekek kimagaslóan intelligensek, akkor miért betanított munkát csináltatnak velük? Szóval a sztorin is, és az ábrázolt világ képén is akad néhány rés és homályos folt, és ez a történet előre haladtával sem javul: a szereplők motivációi nehezen érthetők, és a film végére is maradnak kérdéseink arról, hogy ki kicsoda és mi mozgatja arra, amerre megy. Persze, ennek az is oka lehet, hogy ez csak a történet első fejezete: a bestseller könyveredeti is trilógia, ráadásul olyan, mely az olvasói visszajelzések alapján kötetről kötetre fejlődik. Magyarán elképzelhető, hogy a folytatásokból egy bivalyerős történet bontakozik ki, ám az azért nem ártana, ha a nézőnek még lenne kedve beülni a folytatásra, a Sötét helyek alapján viszont ez nem garantált.

Fotó: Forum Hungary

Ennek a fentieken kívül oka lehet elsősorban a mérhetetlenül szirupos szerelmi szál – úgy tűnik, a Disney-hercegnők öntudatra ébredésével ma már a young adult filmekre hárul a szerep, hogy a kötelező romantikát ügyesen beadagolják a fogékony ifjaknak. Emellett az alakítások sem kimondottan meggyőzőek. A főszereplő Rubyt alakító Amandla Stenberg, úgy tűnik, Hollywood ügyeletes gyerekszínész-szuperfegyvere, pontosabban csak az volt: ott volt már Az éhezők viadalában is, igaz, akkor még icipici kislányként, Rue villanásnyi, ám annál fontosabb szerepében. Azóta viszont már inkább a young adult filmek kihagyhatatlan szereplője – ő volt a Minden, minden női főszereplője, és hamarosan egy feketék elleni rendőri erőszakról szóló drámában is láthatjuk majd –, időközben ugyanis húszéves lett, és olyan ordítóan gyönyörű nővé érett, hogy a magam tudatosságra törekvő, tárgyiasítás-ellenes feminizmusával is nehezen tudok elvonatkoztatni a szépségétől. Amit – és ez már Hollywood egyik rendezésre váró etikai kérdése – rendre meg is lovagolnak minimum egy tökéletesen indokolatlanul alulöltözött jelenettel, itt is.

Stenberg viszont nem csak szép, hanem egészen ügyes is, ha a korszakos alakítástól azért távol is áll, amit látunk tőle. Mondjuk lehetősége sem sok volt ezzel az elnagyolt forgatókönyvvel, ezekkel a dialógusokkal. Férfi partnere, Harris Dickinson hasonló színvonalat nyújt, és általában is ugyanolyan ambiciózus, nemrég a Bizalom című remek sorozatban ő volt az elrabolt Getty-unoka, de ír és rendez is. Tehát jó eséllyel mindkettejüket sokat fogjuk látni, és bízzunk benne, hogy jobb filmekben is, mint ez a mostani. Megérdemelnék.

Sötét elmék (The Darkest Minds) – amerikai ifjúsági disztópia, 104 perc – értékelés: 5/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.