Nehéz időket él a Pixar, a világ egyik legnagyobb és legnagyobbra tartott animációs stúdiója. A cég társalapítója és vezetője, John Lasseter előbb „szabadságot vett ki”, majd júniusban bejelentették, hogy év végén elhagyja a Pixart tulajdonló Disney-t. Az ok: Lasseter azóta zaklatja, zaklatgatja szexuálisan a beosztottjait, amióta beosztottai vannak. Jó régóta.
Június végén a Pixar egyik volt animátora, Cassandra Smolcic írta meg, hogy Lasseter alkalmanként fogdosta a fiatalabb női munkatársakat, esetleg csak megjegyzést tett a ruhájukra. Egy ízben levél jött a fiatal női alkalmazottaknak a soros meeting előtt: őket most mégsem hívják az egyeztetésre, mert Lasseternek olyan napja van, hogy „nem bír magával” a női beosztottak előtt. Itt nem történt zaklatás, de ez Smolcic egyik legsúlyosabb története, mert azt mutatja, hogy Lasseter magatartása a rendszer része volt. Nem ő alkalmazkodott az egyenlő bánásmód kultúrájához, hanem a vállalat alkalmazkodott az ő szexista kultúrájához.
Pont úgy alakult, hogy most mutatják be a Pixar legújabb filmjét is, A hihetetlen család 2-t. A Pixar-folytatások az utóbbi években a Toy Story 3 kivételével jóval gyengébbre sikerültek, mint az alapfilmek vagy általában a Pixar-munkák: mind a Szörny Egyetem, mind a Verdák 2-3 jelentéktelen filmek, és az ezeknél jobban sikerült Szenilla nyomában sem igen férne be a Pixar top 10-be. A hihetetlen család folytatásától viszont többet vártam, mert az első rész 2004-ben különleges produkciónak számított. Az volt a cég első nagyjátékfilmje, amelyben emberek voltak a főszereplők, ezzel pedig valóban közelebb kerültünk a hétköznapok bemutatásához, annak ellenére, hogy hőseink szuperhősök voltak. Másrészt az addig házon belül megoldott és megosztott írói és rendezői feladatokat rábízták egy külsősre, Brad Birdre, a remek Szuper haver című rajzfilm alkotójára. Birdnek sikerült megfelelnie a Pixar és a közönség elvárásainak, miközben megőrizte saját hangját, és becsempészte a filmbe az ötvenes évek ponyvakultúrája iránt érzett nosztalgiáját. A hihetetlen család így a stúdió addigi leginkább szerzőinek nevezhető filmjévé vált Lasseter Toy Storyja mellett.
De Birdnek ezúttal nemcsak a Pixarral szemben támasztott magas elvárásoknak kellett megfelelnie, hanem Lasseter árnyékával is meg kellett küzdenie. A hihetetlen család 2 forgatókönyvét nyilván már azelőtt fejleszteni kezdték, hogy a stúdióalapítót is elsodorta volna a metoo-botrány, de a mából nézve jó döntésnek – az egyetlen jó döntésnek – tűnik, hogy a történetben az Irdatlan család női tagjának, Nyúlánykának jut a legfontosabb szerep. Nyúlányka lesz a reklámarca annak a kampánynak, amelyet egy hatalmas telekomcég alapítói indítanak a szuperhősködés legalizálása érdekében. Miközben Nyúlányka a nagyvárosban bekamerázva hősködik – és persze összeakad a Démonitor nevű főellenséggel –, férje, Mr. Irdatlan otthon marad a gyerekekkel, akik közül a legkisebbnek éppen most jelentkeznek változatos természetfeletti képességei.
A hihetetlen család 2 úgy erősíti meg a család szentségébe vetett hitet, hogy nem a legkonzervatívabb családmodellt képviseli. Mr. Irdatlan először az életében ráébred, hogy a gyereknevelés legalább annyira kemény meló, mint az Aknakukac nevű földalatti bűnöző lekapcsolása. A férfi eleve sebzett vadként nyalogatná a sebeit, mert nem ő, hanem a felesége került reflektorfénybe, ám ehelyett segítenie kell megírni a fiának a matekleckét, ki kell békítenie a meghiúsult randija miatt toporzékoló kamaszlányát, és meg kell akadályoznia, hogy kisbabája felrobbantsa a házukat. Ám vesztésre áll a csatában, büszkesége romokban hever, szuperhősként és apaként is csődtömegnek érzi magát – a film depressziót keltő percei ezek, amelyeket bizonyára minden apa gombóccal a torkában néz majd a közönségből.
Nyúlányka eközben egy olyan mestertervet leplez le lépésről lépésre, amelynek kidolgozásával Bird némi médiakritikát is pedzegethet a filmben. Démonitor a képernyőkön keresztül hipnotizálja az embereket, és Nyúlányka azért jön kapóra a tervéhez, mert a tömeg eleve megbabonázva figyeli a szuperhősök mutatványait. A főgonosz filozófiája szerint az emberek azért csodálják a fokozottan aktív, akcióról akcióra ugráló hősöket, hogy ők maguk nyugodtan passzívak maradhassanak, ezzel öntudatlanul is előkészítve a terepet Démonitornak. Ráadásul a hipnózis egyik eszköze egy szemüveg, amely kísértetiesen hasonlít a mozis 3D-szemüvegekre – aki 3D-ben nézi a filmet és fogékony az iróniára, mosolyoghat majd saját magán.
A szuperhősöket kizsákmányoló, képernyőkön keresztül kommunikáló Démonitor nyilvánvalóan azokat a médiatársaságokat is jelképezi, amelyek hasznot húznak napjaink szuperhősdömpingjéből. A hihetetlen család 2004-ben nemcsak a szuperhőstrend egyik első kulcsfilmje volt, hanem máig az egyik legjobb szuperhősfilmnek is számít. Valójában úgy érzem, hiába készült egyre több hasonló műfajú film 2010 után, egyik sem olyan jó, mint a kétezres évek legnagyszerűbb szuperhősfilmjei, A hihetetlen családon kívül A sebezhetetlen, az X-Men 2 és A sötét lovag. Brad Bird szerénytelenül, de jogosan ugyanezt gondolhatja, A hihetetlen család 2-vel pedig újra megmutatta, hogy könnyedén állva hagyja a Marvel-középszert, a DC-moslékról nem is beszélve. Az, hogy emellett a feminizmus legújabb hullámát is meglovagolja, a rendező érzékenységét dicséri.
A korábbi Pixar-filmekhez hasonlóan A hihetetlen család 2 előtt is vetítenek egy rövidfilmet. A kínai kultúrából táplálkozó, de természetesen egyetemes érvényű Baóban egy idősödő nőnek kell felnevelnie egy pici húsos batyut, ám ahogy a csemete növekszik, anyja egyre kevésbé akarja elengedni őt. A Bao a szülői túlféltés és a gyerekhez való fojtogató ragaszkodás szívszorító allegóriája, már azelőtt meghatódtam, hogy elkezdődött volna a nagyfilm.
A hihetetlen család 2 (Incredibles 2), 2018, 118 perc, 8/10
