Kezdjük rögtön egy hülye kérdéssel! Neked tényleg nincs tériszonyod?
Hála az égnek nincs. Sőt, épp az ellenkezője igaz. Minél magasabban és minél inkább a peremen vagyok, minél nagyobb a tér alattam, annál jobban vonz. Olyankor vagyok igazán elememben, ha odafönt vagyok.
Tehát a Szabadság híd tetején állva is el tudod engedni magad, és nem az pörög a fejedben, hogy „Úristen, csak ezt éljem túl!”?
Abszolút el tudom engedni magam, gyönyörködöm közben a panorámában. Ha tériszony, vagy ilyen félelmek kicsit is befolyásolnának, képtelen lennék kellő magabiztossággal végigcsinálni a mászást, és őszintén szólva, nem is látnám értelmét az egésznek, ha nem tudnám tisztán élvezni minden pillanatát.
De neked is le kellett küzdeni magadban a félelmet, vagy ez eleve egy adottság volt?
Nem tudom, lehet, hogy fordítva vagyok bekötve, mint mások, de sose volt ilyen élményem. Nem a félelem határozza meg a magas helyekhez való viszonyomat.
És hogy kezdődött nálad ez az egész?
Biztos nagyban befolyásolt, hogy kertes házban nőhettem fel. Elég korán kezdődhetett, mivel már az első gyerekkori emlékeim is fára mászáshoz és köteleken való függeszkedéshez kötődnek. Valószínűleg akkor szerettem meg a magasságot, és ez az érzés azóta csak fokozódott bennem.
Ha valakit meglátnak egy szobor vagy egy híd tetején, elviszik a rendőrök. Mennyire legális, amit csináltok?
Teljesen legális. Csak úgy vágunk bele, ha minden engedély megvan hozzá. Nem akarunk illegális dolgok mellé állni, sem pedig rossz példával elöl járni, nehogy bárkit felelőtlenségre vagy meggondolatlan cselekedetre bátorítsunk. Emellett a minőség is szempont, hiszen csak akkor tudunk igazán színvonalas felvételeket készíteni az akciókról, ha van időnk forgatni-fotózni, illetve csak a lényegi résszel foglalkozni és nem stresszelni az engedélyek hiánya miatt.
Akkor nem Philippe Petit műfajában utazol, aki éjszaka, teljes titokban feszített ki egy drótkötelet a World Trade Center két tornya között, hogy aztán sétálgathasson rajta?
Philippe Petit számomra hatalmas inspiráció, de nem azért mert áthágta a törvényt. Sokkal inkább azért, mert talált magának egy álmot, és onnantól kezdve mindent alárendelt annak, hogy ezt egyszer megélhesse. A World Trade Centeres akció például hat év tervezést igényelt. Sajnos csak illegálisan sikerült neki, mert erre soha nem adtak volna engedélyt. De én inkább azt a részét fogtam meg az ő történetéből, hogy mi mindent tett meg az álmáért és közben nem lehetett eltéríteni a kitűzött céljától, akármennyire abszurdnak tűnt is, és még a legjobb barátai és családtagjai is próbálták lebeszélni.
Benne dolgozott egy elég nagy becsvágy is, hogy lenyűgözze a világot. Te miért vagy inkognitóban?
Nem igénylem a reflektorfényt, egyáltalán nem vágyom arra, hogy ismerjenek névvel, arccal. De még ennél is fontosabb, hogy semmiképp nem szeretném elterelni a figyelmet magáról a projektről. Félrevinné a dolgot, ha a személyemre helyeződne a hangsúly, mert az valójában lényegtelen.
Tehát nem azért titkolózol, hogy anyukád meg ne tudja, milyen helyeken mászkálsz…
Nem, ő pontosan tudja, mit csinálok. A projekt üzenete a fontos, az pedig másodlagos, hogy ki van mögötte. Tényleg szinte bárki lehetne.
Bárki azért nem. Rólam például aránylag kevesen hinnék el, hogy hajnalonként a Gellért szobor tetejéről nézem a napfelkeltét. De mi a projekt üzenete azon túl, hogy hatalmas fless egy jól öltözött figura a magasban?
A mászás számomra is leírhatatlan élmény, de ez csak a személyes oldala a dolognak. A cél inkább az volna, hogy egy kicsit új szemszögből mutassuk meg a város nevezetességeit. Kizökkentsük a nézőt, hogy újra rá tudjon csodálkozni a jól ismert látványra. Ha egy híd mellett már harmincnégyezerszer elhaladtunk, sokszor észre sem vesszük már. Én a mai napig ki tudok ülni bármelyik pontjára Budapestnek, és csendben élvezni, hogy úristen, ez rohadt gyönyörű. Kicsit olyan ez, mintha lógna a falunkon egy festmény, amit minden nap látunk, és egyszer csak észreveszünk egy új részletet benne, ami még sohasem tűnt föl. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy nem is ismertük a képet igazán. A lényeg itt is a teljes kép, de néha épp egy apróság tud rávilágítani az egészre. Például egy esernyős ember az óriáskerék tetején.
Az egy dolog, hogy van engedélyetek, de mi van a járókelőkkel? Nem hívják rátok a rendőröket?
Az engedélyeztetés során minden illetékes szervnek bejelentjük az akciót, így ők tudnak róla. Ennek ellenére, sajnos, nem egyszerű a helyzet. Általában az emberi butaság és rosszhiszeműség ellen küzdünk. Az óriáskerekes akciót például direkt hajnali 5 és 6 között csináltuk, hogy ne zavarjuk meg a reggeli csúcsforgalmat.
Ráadásul teljesen abszurd sztorikkal hívták fel a rendőröket: egy terrorista mászott fel a kerékre, vagy látták, hogy valaki leugrott. Volt, aki azt mesélte, hogy felmászott egy ember, majd utána egy másik, aki lelökte. Az emberi fantázia kimeríthetetlen, és nagyobb százalékban talál ki negatív dolgokat, minthogy egy pillanatra megálljon és gyönyörködjön, ha valami szokatlant lát. Ha ott van 100 ember, 99-nek tetszik a mutatvány, a 100-ik viszont biztos arra gondol, hogy „Úristen, graffitizik, vandálkodni akar, felrobbant valamit!”, és azonnal hívja a rendőrséget.
A polgári foglalkozásod: kaszkadőr. Ez a mászkálás hol helyezkedik el a veszélyességi rangsorban ahhoz képest, amit mondjuk akciófilmekben kell csinálni?
Nehéz kérdés. Talán az alapján lehetne rangsort felállítani, hogy mennyire tudom befolyásolni és kontroll alatt tartani a történéseket. Sajnos minden évben meghal egy pár kaszkadőr a világon, és sok esetben önhibáján kívül, még ha ezt a produkciók nem is szeretik világgá kürtölni. Van, hogy a pirotechnikus felrobbantja, a kameraautó elüti, ezekre a helyzetekre képtelenség felkészülni. Amúgy, ha ismered a képességeidet és magabiztos vagy a következő pár mozdulatoddal kapcsolatban, akkor minimumra csökkenthető a kockázat. Amint bejön egy külső tényező, változik a helyzet.
Téged értek odafönt meglepetések?
Ha képes vagy mindenestül a jelenben létezni, a hirtelen történések is kevésbé befolyásolnak. Azért voltak meglepő dolgok. Az egyik mászás során például megtámadott egy madár, mert nem vettem észre, hogy épp ott van a fészke. Messze voltam a fészektől, de ő próbálta védeni a territóriumát. Olyan is volt, hogy egy nagyon magas kémény alsó részén teszteltem a létrafokokat, és biztonságosnak tűnt. Azzal viszont nem számoltam, hogy 50 méterrel feljebb már sokkal jobban megette a rozsda a fokokat. Márpedig hiába bízom a fogásomban, ha maga a szerkezet nem bírja el a súlyom. Ebből adódott egy-két izgalmas pillanatom odafönt, de szerencsére semmi olyan, amit nem tudtam volna megoldani.
Szerencsére is szükség van?
Nagyon ritkán. De azért ebben a műfajban ésszerű nem a szerencsére bízni bármit is. Nagy felelőtlenség és szakszerűtlenség lenne.
Akkor csak kívülről tűnik néha őrültségnek, amit csinálsz?
Egyáltalán nem érzem őrültségnek. Ezekre a helyzetekre készülök egész életemben. Négyéves koromtól mindennap edzek, és tényleg csak olyat vállalok be, amiről tudom, hogy képes vagyok rá. Mindig kimegyek terepszemlét tartani, és előre felmérem a viszonyokat. A videókon és képeken ez persze nem látszik, de több évtizedes edzés és alapos felkészülés áll a mutatványok mögött.
Esetleg úgy, hogy öt napja nem aludtam, de egye fene, megcsinálom, mert most van rá lehetőség. Vagy zuhogna az eső, és csuromvizes lenne a szerkezet felülete vagy a villám belém vághatna. Akkor tényleg őrültség vagy inkább vakmerőség lenne, de így nem az.
Viharban még simán mehetnél, mert mindig van nálad esernyő. Hogy jött ez az úriember stílus?
Kálló Péterrel, a Balance Projekt művészeti vezetőjével közösen találtuk ki az esernyős ember stílust. Ez a kontraszt is a projekt lényegéhez tartozik: nem atlétában és fejkendőben csinálom, és nem is egy szelfit lövök fentről, hanem totálképekben, több kameraállásból rögzítjük az akciót. Direkt olyan ruhát választottunk, ami elegáns, stílusos, és még véletlenül sem illik az adott képbe vagy az extrém sportokhoz.
Szoktál máshova is öltönyt húzni, vagy kifejezetten a mászásra tartogatod?
A vicc az, hogy nagyon ritkán. Azt biztosra mondhatom, hogy életemben legtöbbször mászáshoz öltöztem ki.
Van álomprojekted? Esetleg egy torony, amit egyszer mindenképp szeretnél megmászni?
Az előbb említettük, hogy az emberi fantázia határtalan. Az enyém is az. Folyamatosan jutnak eszembe ötletek, amik nemcsak a mászással függnek össze, de minden egyébbel, ami levegőben történik: ugrás, zuhanás, repülés, égés, satöbbi. Ehhez azonban jó lenne olyan szponzort találni, amelyiknek ez a profilja vagy segít megvalósítani ötleteket, esetleg ami extrém mutatványokat támogat.
Jó, de még nem árultad el, mi az álomprojekt.
Nem akarom, mert ebben a műfajban sok múlik a meglepetés erején. Másrészt van egy ilyen szakmai ártalom: nem szívesen kiabálok el dolgokat, amíg meg nem valósultak.
A kaszkadőrök is babonásak?
Ez nem babona, csak hozzászoktunk, hogy a filmezésben sokszor csúszik egy produkció, mert elfogy a pénz, átírják a forgatókönyvet, más országba mennek forgatni, vagy bármi egyéb történik. Ennek hatására hamar megtanuljuk, hogy csak akkor érdemes valamibe beleélni magunkat, amikor már itt kézzel foghatóan itt van a jelenben. Amíg csak egy távoli, bizonytalan lehetőség, addig fölösleges pörögni és izgulni rajta.
És mennyire szab határt az életkor? Ti is korán nyugdíjba mentek, mint az élsportolók és a balett táncosok?
Ha nincs komolyabb sérülés, akkor szinte bármeddig lehet csinálni. Azt persze be kell látni, hogy az adott életkorban mire képes még az ember, akár szellemileg, akár fizikailag.
Minden tiszteletem az övék, hogy milyen jó karban tartják magukat. Példát vehetne róluk az átlag magyar, mert ez nemcsak akkor fontos, ha a munkánkhoz van rá szükség, hanem az életben minden összefügg az egészséggel.
A cikk apropója a június 6-9. között Budapesten közlekedő H.EL.G.A. városnéző busz:
Kiemelt kép: Kálló Péter
