A különböző okostelefonos térképszoftverek, illetve a dedikált GPS-készülékek nélkül ma a legtöbben már nem tudnának elképzelni egy nyaralást, vagy akár egy rövidebb autóutat sem, a kétezres években elterjedt kütyük története azonban egészen a hetvenes évek hajnaláig nyúlik vissza.
Az USA Védelmi Minisztériuma ugyanis ekkor küldte Föld körüli pályára a huszonnégy Navstar műholdját, melyek naponta kétszer kerülik meg a bolygót. Polgári felhasználásról ekkor természetesen még szó sem esett, hiszen az amerikaiak leginkább a csillagháborús tervek részeként képzelték el a rádiónavigációra, illetve különböző frekvenciák terjesztésére alkalmas rendszert.
Az átlagembereknek tehát egészen az ezredfordulóig két jó lehetőségük maradt a tájékozódásra: egy helyismerettel rendelkező navigátor, vagy a több száz oldalas papírtérképek.
Létezett azonban egy, a GPS-ek méretbeli előnyét, valamint a papírtérképek elektronikától való mentességét vegyítő rendszer, ami a húszas évek hajnalának Angliájában próbálta meg meghódítani az úrvezetők szívét:
A karóraként, bőrszíjon viselhető eszközbe ugyanis tucatnyi útvonal pontos leírását rejtő tekercseket fűzhették be a túrára indulók, a tekerést azonban kézzel kellett elvégezniük.
A rendszer esetlen volt ugyan, és csak az előre legyártott útvonalterveket volt képes megmutatni, kezelése mégis könnyebb volt a térképénél.
Nem meglepő persze, hogy az autósok szerény száma miatt rövid idő alatt eltűnt a süllyesztőben, épp úgy, mint az egy évtizeddel később Olaszországban megjelent Iter-Auto, ami a lenti képeket látva akár egy középkonzolra helyezett, mai autókban is látható képernyőnek is tűnhet:
A termék előnye ebben az esetben nem csak a nagyobb térképszeletek használata volt, de a szintén tekercsekként behelyezett lapokat a rendszer az autó sebességének ütemére tudta mozgatni. Természetesen ez a megoldás sem maradt sokáig életben, hiszen a kor egyszerűen még nem érett meg a térképek leváltására. Kár értük.
