Anyádat ijesztgesd! – nagyjából ez az alapállásom a horror műfajához. Az a fajta adrenalin-löket, amiben a néző agya horror-nézés közben fürdőzik, nekem nem izgalmas kontrollált stressz-élmény – ennek működéséről itt írtam bővebben –, hanem szimpla stressz, ami menekülési ösztönkésztetéseket hív elő belőlem. A Hang nélkül esetében sem volt ez másként: folyamatosan ki akartam menni a moziteremből, úgy kellett kényszerítenem magam a maradásra, fészkelődtem, el-elfordultam, és közben némán átkoztam múltbéli önmagam, aki volt olyan beszámíthatatlan hülye, hogy önszántából jelentkezett be a filmre. A fontos különbség azonban, hogy mindeközben, a rettegéssel egyidejűleg legszívesebben tapsikoltam volna, hogy ott lehetek. Ez a film ugyanis igazi virtuóz: teljesen idegen mindentől, de közben zseni.
Gyakorlatilag posztapokaliptikus az alapfelállás: a korábban ismert világ ezúttal nem az atomfegyverek vagy egy polgárháború miatt szűnt meg létezni, hanem rejtélyes szörnyek fenyegetése miatt. Nem tudjuk, honnan, hogyan, miért jöttek, és van-e ellenük bármilyen ellenszer, csak annyi a biztos, hogy hang alapján vadásznak, és NAGYON jól hallanak, így aki még él, az igyekszik pisszenést se hallatni. Zenét szigorúan csak fülhallgatóval hallgatunk, enni a csörömpölős tányér helyett káposztalevélből szokás, járkálni csak mezítláb, és inkább csak a gondosan körbeszórt puha homokon, még az is jelölve van, hogy a lépcső melyik pontja nem nyikorog, beszélgetni pedig csak a lehető leghalkabban suttogva szabad, de az sem baj, ha anélkül, mondjuk, jelbeszéddel.
Ilyen értelemben főhőseinknek, Abbottéknak van némi előnye, lányuk ugyanis siketnéma, így mindenki tud jelelni a családban. Talán ennek is köszönhető, hogy az Abbott család él, legalábbis majdnem teljes egészében: egy óvatlan döntés következtében a legkisebb porontyot már a nyitányban a szemünk láttára ragadja el egy szörnylény, hogy már az elején se legyenek senkinek kétségei afelől, milyen filmre érkezett.
Abbotték ezzel együtt kénytelenek tovább harcolni a túlélésért, minthogy a házaspárnak van még két gyereke, sőt, úton van a legújabb baba is. Ezen a ponton a film egyből ad egy gyomrost, és vele némi ízelítőt abból, hogy hogyan is kell ezt az egész filmezés-dolgot csinálni: a nézőben pár másodpercnyi gondolkodás után megáll az ütő, pedig a vásznon csak egy kertésznadrágos nő beszédesen domborodó hasát látjuk. minthogy nem is az, két pillanat alatt összeáll mindenkinek, hogy ez az alapvetően örömteli esemény, a gyerekszületés ebben a világban a teljesen biztos halálos ítélettel egyenértékű. Így kell egyetlen képkockával elérni, hogy a néző bevonódjon, és elemien aggódni kezdjen a főhősért. Hogy fog hang nélkül vajúdni, szülni? És ha még ez sikerülne is valahogy, hogy vesz rá egy csecsemőt, hogy csendben maradjon?
Megannyi kérdés pattan elő a néző fejéből folyamatosan, ehhez pedig nem kell más, csak egy ennyire jól felvezetett alapötlet, aminek két fontos hozadéka is van. Egyrészt az a furcsa, kettős élmény, hogy miközben ezt a rettenetes, embertelenül nehéz életet szemlélem, mégis szívesen töltenék még időt ebben a világban, afféle tesztként – jó hír nekem, hogy ezt a nemrégiben bejelentett folytatásban meg is tehetem majd. Másrészt pedig ezek a kérdések természetesen nem olyan egyediek, az alkotók is gondoltak ezekre, és tele is pakolták a rengeteg apró kreatív ötlettel a filmet, amivel egy némaságra ítélt világban bebiztosítható a túlélés.
Persze, legyen bármilyen ötletes is, csupán egy érdekes világkép nem tudná elvinni a hátán a filmet, a Hang nélkül nem is ezek miatt kimagasló – ezek csak kis, finom ízdarabkák. Az igazi szintemelkedést az hozza magával, hogy Főhőseink között kimondatlan bűntudat, eltagadott vád és önvád, rettegés és düh bujkál, mindezt megspékeli némi gyermeki konokság, és a kamaszodás önmagában is emberpróbáló időszaka, anyut és aput közben fulladásig nyomasztja a szülőséggel alapértelmezetten is együtt járó felelősség.
Szó sincs tehát itt a hasonló filmekben többnyire kötelező elemként bekamuzott, katasztrófákban virágzó idillről. Összetartás persze van, meg fegyelem is – és amint egy pillanatra lankad bármelyik, máris kész a baj. Mert persze közben azért a film minden drámai vonása mellett folyamatosan emlékeztet arra, hogy mégis csak horrorban utazunk, így a zsáner alapjellemzője, jelesül, hogy valami újra és újra elromlik, azért jócskán teljesül. Így hőseinknek sosincs egy perc nyugta, és velük a nézőnek sem sok lehetősége van pulzusa normalizálására. Az író-rendező, és az apát is alakító John Krasinski láthatólag kedveli a suspense-t, azaz a kétesélyes események miatt folyamatosan magasan tartott feszült szorongás állapotát, és nem fél eszközként használni azt: Krasinski és a civilben is neje Emily Blunt egyaránt kiemelkedőek, de a gyerekszereplők, Millicent Simmonds és Noah Jupe is hitelesen működnek.
A látványvilág összességében egészen idilli, a kihaltságnak nem a drámai, sokkal inkább a nyugalmas jellegét fogta meg a kamera, ezzel is hozzátéve a kettős, felfokozott hangulathoz: festői, vadregényes táj zöld erdővel, veteményessel, csodás vízeséssel, minden adott a boldog vidéki élethez, csak hát ott vannak azok a ronda szörnyek, ugye. Apropó szörnyek: ezek megjelenítésére sem lehet igazi panasz, kellően ijesztőek és visszataszítók, bár szerintem pont felesleges volt egy idő után felfedni a küllemüket. Egyrészt annyira azért nem eredetiek – több előkép is eszünkbe juthat, nekem speciel a Stranger Things demogorgonja villant be –, másrészt sokkal nyomasztóbbak, amíg nem látunk belőlük, csak néhány hosszú lábú, csettegő hangú, ijesztő villanást a zörgő lombok között, többnyire halálsikolyoktól követve.
Meg hát nem is a szörnyekről szól ez a mese valójában, persze, rejtélynek remek, és nem kétséges, hogy eredetükről és további sorsukról még megtudunk ezt-azt a folytatásban, de azért ez a film elsősorban arról szól, hogy Nem is olyan rossz teljesítmény egy horrortól, ugye.
Hang nélkül (A Quiet Place) – amerikai horrorfilm, 90 perc – értékelés 9/10
