A 2016 őszén indult Westworldöt nyíltan arra pozícionálta az HBO, hogy idővel betöltse a vége felé járó Trónok harca utáni űrt a csatorna szuperprodukciójaként. A sorozat első évadáról azért hamar kiderült, hogy nem pont ugyanazt a közönségréteget próbálja megfogni, mint amely az őrülten népszerű fantasy sorozatra harapott rá, noha öldöklésben és meztelenségben a Westworld sem szenvedett hiányt. Jonathan Nolan és Lisa Joy másfajta izgalmakat kínált a nézőknek, és nemcsak a több idősíkban elmesélt, lassan kibontott történetszálak szolgáltak rejtvényként, de valamiféle saját filozófia is társult a sorozathoz, melyben az emberek szórakoztatására kifejlesztett, kizsákmányolt robotok fordultak szembe gazdáikkal.
Az első évad ilyen szempontból sikeres is volt, újra volt egy sorozat, amely heteken át izgatta milliók fantáziáját, ám az is tény, hogy kevesen rajongtak feltétel nélkül a Westworldért, amely többet ígért annál, mint ami végül is az évadból kisült. Ehhez persze hozzájárultak a Reddit fanatikus közösségei, melyek a sztori összes nagy csavarnak szánt meglepetését már hetekkel korábban lelőtték: így mire kiderült, hogy Jimmi Simpson idealista cowboy figurája és az Ed Harris-féle Fekete Ruhás Férfi ugyanaz, vagy hogy Bernard (Jeffrey Wright) nem ember, hanem android, jóval kevesebben döbbentek meg a vártnál. Én például tényleg a végsőkig bíztam benne, hogy pont ezzel csalták csapdába a nézőket az alkotók, akik a végén csak azért is rájuk fognak cáfolni, viszont amikor kiderült, hogy tényleg az történt, amit néhány gimnazista fórumozó is epizódokkal hamarabb képes volt megfejteni, az mindenképpen csalódás volt. Ahhoz képest pedig pláne, hogy milyen körülményesen és lassan épült fel az első évad, melyről kezdettől fogva tudtuk (már csak a sorozat alapjául szolgáló, 1973-as Michael Crichton-film alapján is), hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül is fellázadnak a vadnyugati élménypark emberek fantáziáinak kiélésére kifejlesztett androidjai.
Félreértés ne essék, a Westworld első tíz része így is elsőrangú szórakozás volt, pláne, ha eltekintettünk a rejtvényfejtéstől: a látványvilág tényleg páratlan (főleg a Utah államban felvett külső képek), külön fantasztikus volt a park technikai háttere és a színfalak mögötti világa, és hát nem beszéltünk még a szereplőgárdáról sem, pedig azt sem bízták a véletlenre. Anthony Hopkins és Ed Harris már önmagában garancia volt valami nagyszabásúra, de igazán a Thandie Newton és Evan Rachel Wood alakította, öntudatra ébredt androidok szerepe volt hálás, ők pedig éltek is a bizalommal, és ide sorolhatjuk a már említett Jeffrey Wrightot is. Feltűnt még kisebb-nagyobb szerepekben Rodrigo Santoro, James Marsden, Tessa Thompson és a már említett Jimmi Simpson is, és rajtuk kívül is megismerhettünk még pár tucatnyi karaktert, ami azt is eredményezhette, hogy nem lehetett mindegyiküket fejben tartani már akkor sem, másfél év elteltével pedig pláne megbocsátható, ha sokukra már egyszerűen nem emlékszünk. Éppen ezért tanácsos az új évad előtt valamiféle felzárkóztatón átesni, még ha a teljes első évad újranézésének luxusát csak kevesek is engedhetik meg maguknak. De legalább egyszer átfutni az utolsó egy-két epizód tartalmát feltétlenül ajánlott, mint ahogy a terjedelmes szereposztás átböngészését is.
A második évad nem pontosan ott folytatódik, ahol az első abbamaradt – azaz a robotok lázadásánál és Robert Ford (Anthony Hopkins) meggyilkolásánál -, hanem pár nappal később: az élményparkban elszabadult a pokol, az ünnepelni összegyűlt befektetők és cégvezetők nagy része halott, a túlélőkre pedig androidok vadásznak. A Delos hadserege viszont már megindította az ellentámadást, és velük van a memóriaproblémákkal küzdő Bernard is, akinek a köztes időben történt kalandjairól csak néhány flashbackből értesülhetünk. Az egyik fő szál a lázadók egyesítésén fáradozó Doloresé (Evan Rachel Wood) és az őt egyre tanácstalanabbul követő jólelkű cowboyé, Teddyé (James Marsden), a másik pedig Maeve (Thandie Newton) és Hector (Rodrigo Santoro) útja, akik Maeve elveszett kislányát keresik, és persze ott a Fekete Ruhás Férfi is, aki élvezi, hogy végre tétje van a játéknak. Közben pedig a múltba is visszatérünk, ahol az egész park kialakulásának körülményeire is fény derül, egész meglepő fordulatokkal. Sőt, az élménypark Westworldön túli részeit is megismerhetjük végre (igen, jön a Shogun World is).
Arra már Nolan és Joy is utaltak korábban, hogy ez az évad nem feltétlenül a megfejtendő rejtélyekről és csavarokról szól majd, és ez jót is tesz a sorozatnak. A Westworld ugyanis tényleg hajlamos túl komolyan venni magát, amikor valójában tényleg a szórakoztatásban erős, és ebből a sajtó rendelkezésére bocsátott öt epizód alapján több van, mint amit az első évadban láthattunk. Az első évadban például inkább csak irritáló figuraként bemutatott író, Lee Sizemore (Simon Quarterman) csaknem egymaga tesz róla, hogy néha még nevetni is lehessen azon, ahogy íróként ő is belekeveredik a teremtményei történetébe. Azt pedig nem spoiler elárulni, hogy amikor találkozik az Edo-korabeli japán szamurájok világa a vadnyugati pisztolyhősökével, az tényleg fergeteges, és ott lehet érezni azt, hogy végre az alkotók is talán elengedik a közhelyes egzisztenciális filozofálgatást, és inkább igyekeznek kihasználni, hogy teremtettek egy olyan világot, ahol tényleg bármi megtörténhet.
Az is igaz azonban, hogy ez az évad még véresebb az elsőnél, ahol ráadásul főleg „csak” robotokkal kegyetlenkedtek a vendégek, itt viszont már az emberek is hullanak, néha drámai körülmények között. Kissé szájbarágós fordulattal elérünk oda, hogy a robotok is minél inkább hasonulnak az emberekhez, annál kegyetlenebbek lesznek, és ezzel még zavarosabbá válik, kinek is szurkolunk, hiszen a néző szimpátiáját az első évadban alapvetően a robotok nyerték el, és nem az emberek. Szegény Dolores azonban az öntudatra ébredésével egy időben olyan szintre emeli az egzisztenciális semmitmondást, hogy az ő jelenetei helyenként kifejezetten unalmasak, és annyira hitelesek, mintha egy évtizedekkel ezelőtti, idealizált filmet néznénk. Hozzá képest felüdülés Maeve szuperintelligens, humorral is rendelkező karaktere, míg William kincskeresése (ezúttal egy Kaput keres, nem Labirintust) is inkább azért lesz izgalmas, mert most már folyamatosan életveszélyben van, Robert Ford pedig még a síron túlról is külön ötletes feladványokkal keseríti meg az életét. Fontos szerepet kap továbbá az ifjú William apósa, James Delos, az őt játszó Peter Mullan pedig az egyik legemlékezetesebb alakítást nyújtja az évadban. És ha már Shogun World, akkor nem lehet elmenni a számos japán színész (köztük olyan nagy nevek, mint Rinko Kikuchi) feltűnése mellett sem, akik teljesen új lendületet adnak a sorozatnak, pedig ugyanazt a cselekményszálat játsszák el megdöbbentően hatásosan, amit a Westworld már jól ismert szereplőitől már láthattunk az első évadban.
A Westworld tehát még intenzívebb lesz, a sztorimesélés szerencsére gyorsabb fokozatba kapcsol, és egy-két mellékvágányt leszámítva képes lekötni a figyelmünket, és még akkor is képes szórakoztatni, amikor nem világos teljesen, mi miért történik épp. Azzal, hogy a második évadban hagyják elszabadulni a teljes őrületet, Nolan és Joy nagy lépést tesznek abba az irányba, hogy a Westworld ne csak az HBO zászlóshajója legyen, hanem az a sorozat, amiről még annak is lesz véleménye, aki egy percet sem látott belőle.
Westworld, 2018, 10 epizód, értékelés: 8/10
A Westworld új évada április 23-án indul az HBO-n és az HBO GO-n, az első évada pedig megnézhető az HBO GO-n.
Borítófotó: Westworld/HBO
