Tavaly lépett hosszabb idő után újra színpadra a Panta Rhei, pedig korábban is adottak voltak a feltételek a koncerthez, mi változott meg?
Valamikor 1982-ben koncertezhettünk azelőtt utoljára. Az igazi ok, amiért nem játszottunk, a billentyűsünk, Matolcsy Kálmán halála volt 2005-ben, hiszen akkor már gondolkodtunk egy ideje, hogy jó lenne újra zenélni, de Kálmán halála után sokáig nem láttuk értelmét. Aztán az történt, hogy a Rockmúzeumban régi debreceni zenészek játszottak, mint Felkaiék és a Lux, és erre elhívták az öcsémet, Andrást is. Ott megkérdezték, nincs-e kedve összeszedni a Panta Rhei maradékát is egy alkalomra, amin ő elgondolkodott, és végül így lett a tavalyi koncert.
A Panta Rhei ismert volt a komolyzenei átdolgozásairól, miközben egyéb műfajokban is játszott. Milyen irányból érkeztek a tagok eredetileg, a rockzene felől, vagy tanult zenészekként fedezték fel a könnyebb műfajokat?
Közülünk Matolcsy Kálmán tanult rendesen zongorázni, pedig őt úgy ismertük meg, hogy egy egyetemi zenekarban dobolt, és egy fellépés szünetében leült zongorázgatni. András mondta neki, hogy ez tiszta Emerson, Lake and Palmer, és rá is beszélte, hogy próbáljon meg ilyen emersonos témákat játszani, a Kálmán pedig el is végezte a Bartók-zongoraiskolákat, ez neki valahogy természetesen jött.
És önnek mi volt a legfőbb inspiráció a zenéléshez?
1964-ben kint lehettem egy hónapot Svédországban, és épp akkor koncertezett ott a Beatles. Bejutottam a koncertre, amiből sokat ugyan nem hallottam a sikoltozás miatt, de így is akkora ereje volt az egésznek, hogy hazaérkezve megvettem az első gitáromat, amin elkezdtem Shadows-, Ventures-, majd később Yardbirds-számokat játszani. Utána pedig az öcsém is rákapott a zenélésre.
De hogy került ki akkor Svédországba?
Édesapám atomfizikus volt, és az MTA Atommagkutató Intézetét vezette, ő tölthetett el másfél évet Stockholmban, és az egyik ottani barátjának volt egy velem hasonló korú fia. Sikerült elérniük nagy nehezen, hogy kimehessek cserediákként, ő pedig idejött Debrecenbe egy hónapra.
Gitárral kezdték, de később mégis jóval több lettek egy szimpla gitárzenekarnál.
Nekünk egy idő után a progresszív rock lett a szerelmünk, ami próbált komplikáltabb hangzást létrehozni, gyakran szintetizátorok segítségével. Mi pedig az Atommagkutató Intézet területén nőttünk fel, a lakásunk is ott volt, és amikor épp nem gitároztunk vagy teniszeztünk, akkor az elektronika laborokban lógtunk, és elkerülhetetlenül is magunkba szívtuk az elektronika iránti érdeklődést. Ezért elkezdtünk magunknak hangszereket építeni, az első ilyen egy wah-pedál volt, amit Jimi Hendrixnél hallottunk először, és megpróbáltuk kitalálni, hogy működik, végül mágneses ferrit magokból, tekerccsel és furnérlemezzel összeraktunk egy pedált. Miután pedig piszok jól szólt, belelkesedtünk, torzítót is csináltunk, majd egyre bonyolultabb dolgokat kezdtünk építeni, és így jutottunk el a szintetizátorhoz. A hangokból és egy lemezborítón látható fényképből próbáltuk ezt is kitalálni, hogyan működhet, ebből építettünk aztán egy sorozat szintetizátort.
Arra emlékszik, hol hallottak először szintetizátort?
Apám egy ismerősétől kaptuk ajándékba a hatvanas évek legvégén Wendy (akkor még Walter) Carlos Switched-On Bach című lemezét, amin Moog-szintetizátorral játszottak Bach-műveket. Ez valódi reveláció volt a számunkra. Kaptunk egy leselejtezett, régi orosz oszcilloszkópot, és el is kezdtünk dolgozni a saját szintetizátorunkon. Fantasztikus, hogy az embernek fiatalkorában mi mindenre van ideje.
Azt a saját szintetizátort egyáltalán tudták használni koncerteken?
Igen, amikor már együtt játszottunk a Bokor fivérekkel, akik később a Colort alapították, már tudtuk vinni fellépésekre, ahol Pink Floyd-számokat is játszottunk. Mindig volt velünk egy hajszárító is, mert ha kicsit nedvesebb volt a levegő a szabadtéri koncerteken, ki kellett szárítani a klaviatúrát, ezek az analóg szintik meg iszonyú gyorsan túlmelegedtek.
Mikor láttak először igazi szintetizátort?
Valahol a Dohány utca elején volt egy hangszerbizományi, ott láttam először egy Minimoogot, majd a Rádiónak volt egy nagy moduláris Moogja, és ott összebarátkoztam a srácokkal, ezért bejárhattam néha játszani rajta. Később pedig Vidovszky Lászlóék experimentális együttese, az Új Zenei Stúdió tagjaival dolgoztunk együtt elektronikus hangszerekkel, és velük készítettünk ilyen zenéket Bódy Gábor filmjeihez, de ez már a hetvenes évek végén történt.
És mikor váltak el az útjaik a Bokor fivérekétől?
Szerintem olyan 73-74 körül. Akkor a Panta Rhei trió volt: András, Kálmán és a dobos, Béke Csaba alkották, és megcsináltak pár kisebb darabot Bartók Mikrokozmoszából, és elindultak egy tehetségkutatón, melynek a döntője az Erkel Színházban volt, ahol Komjáthy György is ott ült a zsűriben. Az Allegro Barbaro Emerson-féle feldolgozását játszották, amit aztán Komjáthy is lejátszott a rádióban, és ezzel lett Debrecenen kívül is ismert a zenekar. Én akkor még a doktorimon dolgoztam, de ezután kezdett beindulni a dolog, és hívtak a többiek, én pedig beszálltam gitározni.
Miben érezték, hogy hátrányt jelent vidéki zenekarban játszani?
Gyakorlatilag mindenben. Minden Budapesten volt: a rádió, a hanglemezgyár, a tévé, ráadásul az a zene, amit mi játszottunk, arra leginkább egyetemi klubok jelentették a közönséget, ahová nehéz volt bekerülni, persze a debrecenit leszámítva. Igaz, Debrecen abból a szempontból állati jó volt, hogy az egyetem adott próbahelyiséget, aztán orgonát és erősítőket is vettek, illetve a városban is élénk zenei élet volt. A mi zenénkre viszont a rádió nem volt vevő, és folyton azt mondták, tessék valami populárisabbat csinálni. Ekkor jött énekesnőnek Ács Enikő, aki oda járt az egyetemre francia szakra, és neki nagyon érdekes dolgai voltak, a világzene és Joan Baez közötti halmazba tartozó, dobozgitáros dalai, meg Weöres Sándor-verseket is megzenésített. Találtunk sok átfedést, és vele már felvehettünk pár dalt, így a Pogácsalányt, amivel a Tessék választani!-n is elindultunk. Ezután mondta azt a hanglemezgyár, hogy akkor vegyük fel a Bartók-kislemezt, már nyomták is a lemezt, amikor Kőbányai János az Esti Hírlapban megírta, hogy jön a Panta Rhei Bartók-lemeze. Ezt pedig elolvasta ifjabb Bartók Béla is, mire valósággal füstölt a telefon Erdős Péternél, és végül az örökös el is érte, hogy a lemezt bezúzzák, nem is lett belőle semmi. Felvettünk hát pár másik kislemezt – abban az időben jött be a Herbie Hancock-, Chick Corea-féle jazz-rock, csináltunk pár olyan stílusú számot, mint a Mandarin, a Trópusi láz vagy a Grand Canyon. De játszottunk jazzfesztiválokon is, együtt Dés Lacival, Friedrich Karcsival, Sipos Bandival, szóval nem számított a stílus, ahol valami érdekes zenét hallottunk, megpróbáltunk csavarni rajta egyet. Igazából a legjobban a stúdiót szerettük, ahol lehetett próbálgatni a dolgokat.
Voltak más, szintén progresszív rockot játszó zenekarok, amelyekkel együtt tudtak azért működni?
Hát nem sokan játszottak ilyen zenét eleve: volt a V’73, a Teátrum, meg még előtte a Syrius, akiket én is hallottam az Egyetemi Színpadon, vagy még annál is korábban a Kex. Aztán volt a Mini, ők is ilyen progresszív jazzes dolgokat csináltak, de a V’73-mal voltunk igazán jóban, ahol Lerch István le tudta játszani az Emersonokat is.
Ezután került Laár András a zenekarba?
Nekünk volt velük egy jó munkakapcsolatunk, az Enikő felvételein ők vokáloztak, a Náti (Laár) írta néhány szám szövegét is. Ekkor történt, hogy Béke Csaba úgy döntött, hogy inkább elmegy vendéglátózni Németországba, úgyhogy jött egy új dobos, Schmidt András, az Erdősék pedig azt mondták, ha csinálunk egy poposabb lemezt, akkor azt kiadják. Úgyhogy bevettük a Laárt, és lett ebből egy kicsit Yesre vett, progresszívabb, de még kellően popos lemez. Szerintem az anyag jó is lett, a Náti is behozta a kicsit újhullámos témáit, a felvétellel viszont nem voltunk igazán elégedettek. Ezután jött azonban nekem egy ösztöndíj a Berkeley egyetemre, mivel én előtte öt évig gyakorlatilag parkolópályán voltam, mert láttam, hogy idehaza a zene sokkal pezsgőbb környezet volt, mint a tudományos szféra. Viszont amikor jött ez a lehetőség, úgy éreztem, ez az életem, és kiszálltam. A Panta Rhei még folytatta, de aztán a Náti is kilépett, és megcsinálták a KFT-t.
De utána készült még egy lemez, amin ön is részt vett.
Én 1981-82-ben voltam Amerikában, ezalatt András a Presserrel és Kiss Istvánnal hárman megcsinálták az Electromantic lemezt. Még előtte Angliából hozott egy ZX-81-es miniszámítógépet, aminek a segítségével elkezdett építeni egy elektronikus zenerendszert, a Muzixot, és a Presser lemezét is ezzel csinálták meg. A Muzixot megpróbáltuk külföldön forgalmazni, pár száz darabot sikerült is eladni belőle, az Omega GMK részeként, de az Omega akkori lemezén is hallható volt ez, főleg András dolgozott azon is. És ekkoriban vehettük fel a második lemezt az Omega hűvösvölgyi stúdiójában, nyugodt körülmények között, Kóbor János pedig közben is járt az érdekünkben a hanglemezgyárnál. Érdekes, hogy pont ugyanez a hangzás kezd most visszatérni, például a Stranger Things sorozat zenéje is ez a zenei világ – kicsit Kraftwerk, kicsit Vangelis, Tangerine Dream. Ilyesmi volt ez a PR Computer című lemezünk is.
Itt viszont véget is ért a Panta Rhei története, miért?
Utána én már fele-fele időt töltöttem Amerikában és itthon, mert akkor az volt a szabály, hogy ha másfél évet kint voltál, ugyanennyit itthon kell töltened, mielőtt újra kimehetsz, úgyhogy ezt a csikicsukit játszottam évekig. András ezalatt szintén elment Németországba, én pedig el is adtam a gitáromat, mert azt hittem, többet már nem fogok zenélni. Kálmán matematikus volt, majd elment programozónak, és ő Debrecenben élt, tartottuk is a kapcsolatot, leveleztünk, vagy amikor mamámat látogattam meg, mindig találkoztunk. Miután végleg Amerikába költöztem, ott összeraktam egy kis stúdiót, és elkezdtem mindenféle demókat összerakni, és mivel majdnem az összes rádiófelvételünket Kiss Pistával csináltuk, mutattam neki őket, mire mondta, hogy rakjuk össze. Ő azóta is a Presserrel dolgozott, végül 2003 nyarán hosszabb időre hazajöttem, és elkezdtünk dolgozni a lemezen, Kálmán is feljátszotta a saját szólóit, kezdett összeállni az anyag, amikor Kálmánnál tüdőrákot diagnosztizáltak. Nagyon gyorsan, három hónap alatt el is ment, és akkor félre is tettem az anyagot egy évre, mire Pistával újra elkezdtünk dolgozni rajta, de nem sokkal később ő is meghalt tüdőrákban. Akkor meg már tényleg úgy éreztem, hogy ez rossz ómen, és végleg félretettem az anyagot. Most a koncertre kijön egy CD, amin egyrészt a tavalyi koncertről pár szám lesz, pár pedig ebből az anyagból, amit megpróbálunk majd befejezni.
Ki alkotja most a Panta Rheit?
András, Enikő és az én személyem adott, illetve Nagy Jóska, a fuvolásunk, aki még a korai Panta Rheiben is benne volt, de ő orvosként nem tudta vállalni a turnézást, most viszont boldogan jött. Billentyűn Kálmán András játszik, akinek az édesapja András egyik legjobb barátja volt Debrecenben, Béke Csaba viszont sajnos nem tudott hazajönni dobolni, mert Németországban annyira be van fogva, de ha majd nyugdíjba megy, ő is el tud jönni. Így Szalay Dani, András fia dobol majd. Velünk lesz Milkovics Mátyás a Neóból, akivel végre élőben is elő lehet adni olyan számokat a szintetizátoros lemezünkről, amit korábban sose gondoltunk volna, hogy lehet. Végül a már említett Felkai Miklós, akivel gimnazistaként játszottunk még együtt Shadows- és Ventures-számokat, azóta pedig az ország egyik legjobb gitárosa lett.
Ugyan befutott azóta egy rendkívül komoly tudományos karriert, mégis megkérdezem, hogy van-e önben bármi hiányérzet a zenei pályafutásával kapcsolatban?
Hát az az igazság, hogy közülünk Kálmán az, aki tényleg istenadta zenei tehetség volt. Én korrekt gitáros voltam szerintem, lejátszottam, amit kellett, de belőle tényleg ömlött a zene, úgyhogy nagyon örülök annak is, hogy ennyit elértem a zenében.
A tudományos karriere során volt azért, hogy előkerült a Panta Rhei?
Sokszor, néha egész meglepő helyeken találkozom emberekkel, akik ismerik a zenekart. Amikor felraktam a zenéinket a netre, néha döbbenetes helyekről kaptam reakciókat, hogy nem is gondolták volna, hogy Kelet-Európában létezett ilyen zenekar. Egyébként stúdióban dolgozni sok szempontból hasonló ahhoz, mint amikor az ember egy tudományos cikket ír: az ember elindul egy ötlet nyomán, majd jön egy szerzőtárs, aki hozzáteszi magáét – ugyanez volt, amikor Kálmán rájátszott valamit az én ötleteimre, és nem azt, amit vártam, vagy forditva, ezért elkezdett valami egész mássá alakulni, és hasonlóan készül egy tudományos cikk is.
Mennyire követi még a zenét?
Az embernek szerintem soha nem lesz több ideje a zene követésére, mint 18-19 éves kora körül volt, ezért én is változatlanul ugyanabban a világban élek. Nagyon sok mindent hallgatok, kivéve mondjuk a countryt, de modern és régi klasszikus zenét egyaránt hallgatok, jazzből inkább a Chick Corea-, Mahavishnu-fél fúziós irányt, gitárzenében pedig a klasszikus brit rockot, Eric Claptontól a Pink Floydig, az amerikai bluest értem ugyan, de valahogy nincs meg vele az intim kapcsolatom, bár J.J. Cale nagy kedvencem. A zene eléggé hiányzott Baltimore-ban, aztán összebarátkoztam Paul Reed Smith-szel, aki a PRS gitárokat csinálja, ott lakik a környéken, és majdnem minden második nap beszélünk telefonon. Rengeteg ötlete van gitárokkal vagy elektronikával kapcsolatban, és mindig fel is hív velük. Most például John Mayernek csinál egy gitárt, aminek a prototípusát nekem adta. Szóval vele szoktam játszani néha, ami nem kis szó, hiszen mondjuk Santanával is szokott gitározgatni.
Ezek szerint lett új gitárja ahelyett, amit eladott?
Persze, több is, de az egy jó történet. Volt ugye egy 63-as Fender Jazz Masterem, és amikor kimentem először Amerikába, ugyanannyiért adtam el, amennyiért vettem: 18 ezer forint volt, most viszont már annyiba kerülne, hogy nem tudnám visszavásárolni. Tavaly pedig ott volt a kezemben, miután megkeresett Halper László, aki gitáros és rádióműsora is van, hogy látta egy régi tévéfelvételünket, és szerinte hozzá került az én régi gitárom. Eléggé át lett alakítva, de amikor újra a kezemben volt, éreztem, hogy ezt tényleg ismerem. Most a PRS-en játszom majd a koncerten, de aki nem gitáros, az nem fogja megérteni, hogy minek kell akár hét-nyolc gitár valakinek.
Tehát akkor teljesen elégedett a zenei pályájával így.
Na jó, egyet azért sajnálok, hogy a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején nem lehetett könnyebben mozogni, mert azzal, hogy úgy belefolytunk abba a korai szintetizátoros világba, ha időben kikerültünk volna Angliába, akkor ki tudja mi történik. Mi is hasonló dolgokat csináltunk, mint mondjuk Thomas Dolby (leginkább a nyolcvanas évek szintipop sztárjaként szokás ismerni, de az elektronikus zene egyik úttörőjének is tekintik), aki egyébként ugyanott tanít az egyetemen, már találkoztam is vele.
Végül röviden el tudja mondani, mivel foglalkozik főállásban?
Én itthon részecskefizikával indultam, és amikor kikerültem Amerikába, pont akkor volt egy áttörés a kozmológiában, és én is bekerültem abba a társaságba, amely ebben a témában írt alapvető cikkeket, melyeken gyakorlatilag a mai világkép is épül. Ebben iszonyú mázlim volt, és innentől el is kezdtem mainstream kozmológiával foglalkozni, és miután 92-ben végleg kiköltöztem, bekerültem egy égtérképezési projektbe. Itt elvállaltam, hogy megcsinálom az adatbázisát, és elkezdtem big datán dolgozni, ami akkor még nem volt divatos, ma pedig ez az adatbázis lett a világ legtöbbet használt csillagászati eszköze. Utána rábeszéltem az egyetemet, hogy csináljunk egy data science intézetet, amelynek ma is én vagyok az igazgatója. Újabban pedig elkezdtem egy hopkinsos orvos rákterápiáján is dolgozni, miszerint hogyan lehet az immunrendszert rávenni, hogy kemoterápia vagy sugárzás nélkül is elpusztítsa a rákos sejteket – itt azt nézik, hogy az immunsejtek mennyire hatolnak be a daganat belsejébe. Ennek a komputeres része lényegében képanalízis, és ez nagyon hasonló ahhoz, amit csillagászatban csináltam, amikor azt vizsgáltuk, hogyan csomósodnak a galaxisok. Most az időm nagyjából felét ez viszi el. Ez a módszer egyelőre még kísérleti stádiumban van, de rövidesen robbanni fog. Vagyis próbálok minden hét-nyolc-tíz évben valami egészen újat csinálni, és szerencsére Amerikában nincs nyugdíjkorhatár. Igyekszem most már az adminisztratív feladataimat és a kötelező gyakorlatokat leadni, úgyhogy több időm van érdekes dolgokkal „játszani”, igy a zenére is.
