Kultúra
Young woman sad and crying in window light

Utoljára erőszakolta meg ikrei anyját a részeges férj

24.hu
24.hu

2018. 03. 18. 09:00

Családi krimiből matinézunk.
Korábban a témában:

Zihálok, a levegő elakad a torkomban, tonnányi súly nehezedik a mellkasomra, amikor meghallom ezeket a szavakat, amelyek életem végéig el fognak kísérni – rádöbbenek, hogy egyszer már hallottam őket a férjem szájából. Május végén, egy napfényes reggelen, amely csodálatos napnak ígérkezett egy medencénél tartandó gyerekzsúrra. Az ikrek tizedik születésnapján.

„Válassz közülük, ribanc!”

Végre minden kezd megvilágosodni…

*

Emlékszem az ikrek születésnapja előtti napra. Feszült idegállapotban voltam, szinte minden porcikám reszketett. A bőröndömet már bepakoltam, elrejtettem a szekrényem hátuljába. Dom szólt, hogy sokáig kell dolgoznia, legalábbis erre hivatkozott. De tudtam, hogy munka helyett valahol iszik, mint általában a legtöbb estén. Tudtam azt is, hogy késő éjszaka fog hazaállítani, gyakorolni akarja majd a házastársi jogait, és ha nem lesz maradéktalanul elégedett velem, jön a verés.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Napközben Max beugrott hozzánk, hozott egy új DVD-t. Felajánlottam neki, hogy maradjon, nézze meg velünk együtt, de nyugtalannak tűnt, és azzal hárította el a meghívást, hogy találkozik valakivel egy pohár italra. Elindítottam a filmet az ikreknek, aztán otthagytam őket kettesben; idegesen járkáltam a házban, bekukkantottam minden szekrénybe, ellenőriztem minden könyvespolcot, nem felejtettem-e el valamit, ami hiányozhat majd nekik. Nekem elég lett volna csak az a ruha, ami rajtam volt: el akartam hagyni Domot, biztonságos helyre vinni a gyerekeket, és nem érdekelt, hogy esetleg nyomorognunk kell egész életünkben, ha egyszer szabadon lélegezhetünk.

Family building sandcastles on beach, woman patting wall, close-up
Képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

Nem szóltam Annabelnek és Aidannek, hogy a medencés buli után elmegyünk. Nem akartam elrontani a születésnapjukat, és féltem attól is, hogy elárulhatják magukat. Lehetetlenség lett volna elvárni tőlük, hogy nyugodtak maradjanak. Dom menten kiszúrná, hogy izgatottak, gondoltam, és akkor lőttek az egésznek. Tudtam, hogy Dom a zsúr után azonnal indul a vasútállomásra, mert Manchesterbe kell utaznia egy találkozóra, így csupán annyit kellett tennem, hogy fogom a gyerekeket és a bőröndöt, kiosonunk a hátsó kapun, elsétálunk a taxiig, amit előre megrendeltem, azzal, hogy az utca végében várakozzon ránk.

Századszor néztem bele a táskámba, hogy ellenőrizzem, benne van-e Lucy brightoni nyaralójának a kulcsa. Roppant nagylelkű volt, amikor megengedte, hogy átmenetileg ott húzzuk meg magunkat, bár ő váltig állította, hogy nem probléma. Néhány évvel azelőtt vette meg a házat, miután örökölt valamennyi pénzt egy nagynénjétől, és azóta turistáknak adta ki. Úgy tervezte, hogy oda vonul majd vissza – mint mondta, mindig is arra vágyott, amióta eljött Devonból, hogy újra a tenger mellett éljen –, ám előbb némi bevételre kell szert tennie a boltjából, így boldogan segített, hogy a nyaralót használjuk búvóhelyül.

Többször is tárgyaltam a kiadást intéző ügynökkel Brightonban – Domnak mindannyiszor azt az ürügyet hoztam fel, hogy egész napos kirándulást teszünk a gyerekekkel a tengerparton –, és mindent alaposan előkészítettem: megvettem a vonatjegyeket, volt hol laknunk, a taxinak az utolsó vendég távozása után fél órával kellett érkeznie…

London black taxi cab sign on the street, UK
Képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

Annabel és Aidan nyilván feldúlt lesz, aggódtam is emiatt. Mindig nagy gondot fordítottam arra, hogy elrejtsem a rám mért csapások esetleges nyomait, és habár észrevettem, hogy az apjuk környezetében sokkal csöndesebbek, mint amikor velem vannak, de ezt Dom harsányságának tudtam be. A legtöbb ember a háttérbe szorult a társaságában; ám ebből még nem következett, hogy az ikrek féltek is tőle. Vagy mégis? Nem tudhattam biztosan. Alapvetően ez volt az oka annak, amiért el akartam menekülni. Sosem engedném meg, hogy bármi rossz történjen a gyerekeimmel: én adtam nekik életet, ők jelentették az életemet.

Emlékszem, felforgattam a házat, hogy találjak valamit, amit magunkkal vihetnénk a bőröndben, hogy könnyebbé tegyem az első estét Annabelnek. Beosontam a hálószobájába, gyorsan körülnéztem, megakad-e a szemem olyasmin, ami mosolyt csalhatna az arcára. Az utóbbi időben gyorsan cseperedett, elmaradoztak mellőle a plüssmacik, és inkább kamaszoknak szóló magazinokat böngészett, ám a pandájához ragaszkodott. Minden este úgy aludt el, hogy magához ölelte puha, szőrös állatkáját; bizonyosan hiányozni fog neki, de sajnos nem fért el a bőröndben. Valami mást kell találnom – egy kisebb játékot, amelyről talán már meg is feledkezett, és boldoggá tenné, ha újra látná. Olyan boldoggá, hogy elterelné a figyelmét arról, hogy elhagytuk az otthonunkat…

Emlékszem a mozdulatra, amikor benyúltam az ágya alá, a kezemmel matattam a padlón, hátha rábukkanok valamire. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a tenyerem egy kemény fedelű könyv éles sarkába ütközött. Kikotortam az ágy alól, és önkéntelenül is elmolyosodtam, amikor megláttam a fehér rózsákkal borított fedőlapot. Annak idején azért vettem neki a naplót, hogy legyen hová leírnia az életéről szóló, nyúlfarknyi történeteket, de azóta teljesen kiment az eszemből. Valószínűleg Annabeléből is, gondoltam, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, belelapozom.

Elképedés. Megrázkódtatás… Emlékszem ezekre az érzésekre, és arra, hogy valósággal megbénították a testemet.

Sad woman sitting on a sofa in the living room
Képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

Emlékszem, ahogy ott térdelek Annabel szobájának a padlóján, a kezem remeg, a gyomromban hányinger kavarog. Az ágyon heverő pandáért nyúltam, beletemettem az arcomat a hasába, és keservesen zokogtam; éreztem, hogy szúr a torkom, a mellkasomat elönti a forróság az erőfeszítéstől, hogy ne üssek zajt, ne hallja meg senki, hogy sírok. Emlékszem, próbáltam később beszélni Annabellel, igyekeztem rábírni, hogy nyíljon meg előttem; emlékszem, mennyire elkeseredett, kétségbeesett és csalódott voltam, amikor nem sikerült megtörni az ellenállását.

Rettenetesen bántott a bűntudat. Nem tudtam az egészről semmit. Nem védtem meg a lányomat. Cserben hagytam. De bárki művelte is ezt vele, ki fogom deríteni, hogy ki tette. Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy megbűnhődjön, fogadtam meg. De csak ha már biztonságos távolságban leszünk: ragaszkodnom kellett a tervhez. Ha sikerül elszöknöm a gyerekekkel, minden rendben lesz… Szilárdan hittem ebben. Pusztán a születésnapi parti végéig kellett kitartanom, vigyázva, hogy semmi se jöjjön közbe, ügyelve arra, hogy normálisan viselkedjek, mintha semmi szokatlan nem történne, és minden menne a maga útján…

Cropped image of attractive young woman and her little cute daughter are cooking on kitchen. Having fun together while making cakes and cookies. Top view of mom with daughter making dough heart.
Képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

Miután az ikrek lefeküdtek aludni, kábult fejjel tettem-vettem, egy kupacba gyűjtöttem a születésnapi ajándékaikat a nappaliban, szalaggal hozzájuk erősítettem a Boldog tizedik születésnapot! feliratú léggömböket, egy mályvaszínűt Annabelnek, egy pirosat Aidannek. Dom részegen támolygott haza, én úgy tettem, mintha már aludnék. Emlékszem, ahogy körbebotorkált a szobában, ki-be húzkodta a szekrényfiókokat, nemegyszer nekiütközött a falnak. Emlékszem forró, durva kezének az érintésére, amint felcsúsztatta a csípőmön, majd megmarkolta a mellemet, és úgy megszorította, hogy azt hittem, menten felüvöltök a fájdalomtól, és ezzel elárulom, hogy nem is alszom. A hasamra fektetett, teljes súlyával rám nehezedett; emlékszem a testembe hasító, égető fájdalomra, ahogy a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet, a lábával szétfeszítette a combomat, és erőszakosan belém hatolt – egyszer, kétszer, háromszor… –, majd hörögve legurult rólam.

Emlékszem, hogy egész éjszaka ébren feküdtem, arra várva, hogy végre megvirradjon, és elkezdődjön a nap, amelyen utoljára kell elviselnem a szenvedésemet. Emlékszem, már derengett az ég alja, halovány fény szűrődött be odakintről a szobába, amikor kirobbant közöttünk a veszekedés, Dom tombolt dühében, majd elviharzott… Onnantól kezdve pillanatképek villannak elém: díszítem a tortát, csevegek az ikrekkel, mosolygok, miközben az agyam lázasan ismételgeti, milyen teendők várnak rám a zsúr után – a bőrönd, a fotó, a vonatjegyek, és minden egyéb, ami drága nekem. Fogd az ikreket, és vissza se nézz! Behunyom és összeszorítom a szemem, Max nyirkos, sötét szobája tovaúszik, újra ott vagyok az otthonomban, az ikrek tizedik születésnapjának a reggelén…

Samantha King: A ​döntés

General Press Kiadó, 2017

Kiemelt képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.