A Közel-Kelet lángokban álló őrülete évek óta formálja az egész világot: helyben megsemmisülés, menekülés, soha nem látott mértékű népvándorlás, kicsit távolabb pedig külpolitikai bábjáték, vagy, mint nálunk, belpolitikai fegyver emberségüket és gátlásukat levetkezett politikusok kezében. De miközben friss gyűlöletükön lovagolnak zászlórúddal verekedő nyugdíjasok, addig azt sem szabad elfelejteni, hogy vannak régebb óta jelen lévő gyűlöletek, amihez képest még a legveszedelmesebb újságíróverő néni is vajszívű, fánkillatú mamóka. Na, nem mintha el lehetne felejteni, amikor mindig vannak, akik ijesztő, rosszabb esetben véres emlékeztetőt hagynak maguk után. Így például Németország – bár itthon igyekeznek egész Nyugat-Európát egyetlen nagy, migránshordáktól hemzsegő no-go zónaként beállítani – ma is nagy számú olyan merényletek helyszíne, amelyet német származású, német állampolgárságú fehér emberek követnek el nem, vagy nem eléggé német honfitársaik ellen. Teljesen szimpla rasszizmusból.
A „nem elég német” kategóriájába esik történetünk főhőse, Katja is, aki volt olyan nemzetáruló, hogy egy török származású férfihez ment feleségül, ráadásul egy olyanhoz, aki börtönviselt: régebben drogokkal kereskedett. A férfi ugyanakkor a német büntetésvégrehajtás rehabilitációs törekvéseinek büszke sikertörténete: a rácsok mögött jó útra tért, lediplomázott, és kiszabadulva teljesen legális vállalkozással, adózva, jogkövetően kereste kenyerét, példás házasságban nevelve értelmes, jószívű kisfiát, és általában mintapolgárként élt.
Mígnem egy teljesen átlagos napon meg nem halt. Amíg Katja barátnőjével csajos programját élvezte, kisfiukat az apjával hagyva annak üzletében, valaki ugyanis házi gyártású szögbombát robbantott pontosan az üzlet előtt. Sok sérült, két halott, annyira összeégve, hogy azonosításuk csak DNS-ből lehetséges, de a teszt a legrosszabbat igazolta: Katja férje és kisfia a két áldozat. A nő érthetően darabjaira hullik, a gyász sötétjébe pedig olyan prózai kérdések tolakodnak be, mint hogy milyen legyen a két koporsó és hogy a rendőrség feltehet-e néhány kérdést.
A Sötétben a merénylet napjával indul, és végigköveti a gyász és vele párhuzamosan a nyomozás és a bírósági tárgyalás folyamatát, majd mindennek a sajátos utóéletét. Szárazon realista történetvezetéssel, különösebb stilizálás nélkül haladunk előre, A film ugyanis nem tesz semmit feleslegesen, nincsenek pusztán a szimbólum kedvéért odatett jelenetek – hacsak nem tekintjük sorstragédia-áthallásnak azt, hogy a történet tragikus végpontja a görög tengerparton játszódik.
Szereplői is hús-vér, a tapinthatóságig kitalált figurák, elsősorban persze a főhősről tudunk meg sokat. Diane Kruger Katja szerepében kerüli a túlzásokat, alakítása épp azért erős, mert nem arról szól, hogy taknya-nyála folyik tomboló fájdalmában, mégis, szemének egy villanásából érezzük a kínját, és, ami még ennél is jobb, hosszan tudnánk mesélni arról, hogy ki ez a nő, milyen volt a gyerekkora, hogyan élt tiniként, lett szerelmes, milyen volt a házassága, és így tovább. Ismerjük ezt a nőt, megszakad érte a szívünk, sőt, az események egy pontján olyan elemien izgulunk érte, úgy féltjük, mintha egy erősebben sikerült horrorfilmet néznénk. Vele remegünk akkor is, amikor a nyomozati anyagnak épp azt a részét ismertetik, hogy miként roncsolódott hatéves kisfia teste, és átéljük a hitetlen döbbenetet, amikor a bíróság kimondja ítéletét. Nem is tudom, mikor láttam olyan filmet, ami főhős és néző ilyen szintű azonosulását éri el. Diane Kruger Cannes-ban díjat nyert az alakításával, alighanem azért „csak” ott, mert ez a pici német film nem jutott el elég emberhez – így például, bár Golden Globe-ot nyert, de Oscarra már nem is jelölték.
Fatih Akin rendező vízióját átgondoltan, pontosan viszi véghez, és az is teljesen világos, mi a célja a filmmel – ha pedig mégsem lett volna az, a film végén még kapunk egy magyarázó statisztikai adatot is. Az egyetlen komoly hiba, amit elkövetett, az az operatőr kiválasztása, pontosabban inkább annak irányítása: Rainer Klausmann operatőr azért csinált már szép dolgokat, például A bukás – Hitler utolsó napjait is ő fényképezte, és Fatih Akinnal is erős a munkakapcsolata, gyakorlatilag az összes filmjének ő volt az operatőre. Mégis, itt valami hiányzik, hogy mi ment félre, azt nemigen lehet megítélni, de a történet súlya és az alakítások alapján a filmben benne volt a lehetőség, hogy időtlen klasszikussá váljon – a feledhető, koncepciótlan képi világ azonban pont azt a pici részt veszi el, ami a jó filmet elválasztja a zseniálistól. Ezzel együtt a heti premierkínálatban messze ez a legerősebb darab, és a kényeztető díjszezonos filmek között is az élvonalba tartozik: megtapos, felzaklat, felráz.
Sötétben (Aus dem Nichts) – német filmdráma, 106 perc – 8/10
