Ismeretlen Budapest sorozatunkban a főváros tucatnyi, ma is álló érdekes épületének bemutatása mellett sokszor fedtük fel az elmúlt másfél évszázad tervasztalon maradt, grandiózus terveit (a Kálvin tér és a Szabadság tér átépítésének álmát, vagy épp a Lágymányosra tervezett ezer méter magas piramist), a középkorig azonban sosem nyúltunk vissza – egészen mostanáig, hiszen ma az ország szívét védő, a dunai hajóforgalmat megakadályozó folyami záróláncot mutatjuk be.
A budai és a pesti oldal közt feszülő, mozgatható zárólánc első említését III. Fülöp burgundi herceg Szentföldről Buda érintésével hazafelé tartó főlovászmesterének, Bertrandon de la Brocquiere-nek köszönhetjük, aki beszámolt a fél évszázadon át (1387-1437) a trónon ülő Zsigmond király szándékáról:
Az 1433-ban írt leírásban Brocquiere kivitelezhetetlennek tartotta az ötletet, hiszen a Duna egyrészt jóval szélesebb az általa jól ismert Fort L’Écluse előtt épített, a Rhône folyó felett átívelő hasonló darabnál, másrészt pedig a férfi úgy hallotta, hogy a munka félúton megállt: az építés mikéntjét tudó, családostul Budára települt francia kőművesek már meghaltak, a többiek pedig nem tudják már beépíteni az épülő pesti torony körül szétszórt köveket.
A főlovászmesternek persze nem lett igaza, így az uralkodása alatt a Várpalotából Európa egyik leglenyűgözőbb és legfejlettebb uralkodói központját faragó Zsigmond álma uralkodása utolsó éveiben talán mégis valóra vált.
Enea Vico Buda 1542-es ostromáról készült metszetének részlete / via Wikimedia
A Budai vár déli védőfalának Duna-parti körbástyája, valamint a pesti rondella közt fából készült pontonokon nyugvó, 2972, egyenként 160-240 mm átmérőjű láncszemből készült záróláncnak, illetve a két bástyának ma azonban semmi nyoma sincs, így felmerül a kérdés:
A válasz könnyebb, mint ahogyan azt gondolnánk, hiszen a pesti városfal déli körbástyája egészen 1815-ig állt, így pontos ábrázolások százain láthatjuk viszont.
Egy 1790 körül készült metszet részlete, rajta a rondella (sárga színnel kiemelve), mely mögött jól látszik a Szervita téri templom tornya, illetve az egykori Invalidus-ház (ma Városháza) és az azóta eltűnt huszártornya / fotó: Wikimedia Commons
Az utolsó négy évtizedében (1774-1815) alkalmi színházként működött – előbb csak német anyanyelvű színészek német nyelvű előadásait láthatták itt a pesti polgárok, 1790-től azonban már magyar szavak is elhangzottak a színpadon (annak ellenére, hogy az csak 1836-ban lett a hivatalos nyelvek egyike, nyolc évvel később pedig kizárólagos nyelv) –, kitűnő akusztikájú rondellában ötszáz néző fért el, a színpadon pedig olyan színészek fordultak meg, mint a fiatal Déryné Széppataki Róza (1793-1872), de a magyar drámairodalom csillaga, a húszas éveinek elején álnéven (Békési) színészként is feltűnő titkos szerelme, Katona József (1791-1830) is.
Pest gyors fejlődése azonban a városfal jó részével együtt az első magyar színielőadásnak otthont adó katonai objektumot is elsöpörte, ma a Régiposta utca 4. áll a helyén, Duna felé mutató tűzfalán egy emléktáblával (Maugsch Gyula, 1929):
A budai nyugvópont meghatározása sem nehezebb feladat, hiszen az Északi bástyát alig néhány évvel korábban, 1803-1810 közt bontották le. Ez a torony nem kapott fontos szerepet a magyar kultúratörténetben, noha más szempontból igenis fontos volt: a falak közt kapott ugyanis helyet az 1501-ben megnyitott Vízház, ami emberi erő használatával szállította az akkor még tiszta folyóvizet a Várszínház közelébe.
A rondella eltűnése után a telken egy Clark Ádám tervezte ház állt, de ötven évvel később egy csodás romantikus épület (Máltás Hugó, 1861-1866) foglalta el a helyét, mely hét évtizeden át (1885-1957) adott otthont az I. kerület önkormányzatának. A gyönyörűen helyreállított, Bem rakpart, illetve a Fő utca felől is bejárattal rendelkező épületben ma a Ferenczy István Vizuális Műhely, illetve több lakás és üzlethelyiség is található.
Na jó, de mi történt a lánccal? Mikorra készült el? Használták egyáltalán valamire?
A zárólánc elkészülésének idejére vonatkozóan sajnos semmiféle biztos történelmi forrás nem áll rendelkezésre, de Zsigmond (1387-1437), valamint az őt követő Albert (1437-1439), Luxemburgi Erzsébet (1439-1440, mint kormányzó) I. Ulászló (1440-1444) V. László (1444-1457) I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490), illetve II. Ulászló (1490-1516) alatt a láncra egyáltalán nem volt szükség.
Mohács után egy évvel, 1527-ben azonban jó hasznát vettük: a Habsburg Ferdinándhoz csatlakozni kívánó naszádosok augusztus 9-én még hajóveszteség nélkül (bár három embert elvesztve) tudtak átkelni a Szapolyai által védett Buda alatt úszó láncon, két nappal később, újra Buda alá érve azonban öt hajót vesztettek, mielőtt visszatérhettek volna Ráckevére – Veszprémy László szerint a harmincháromból ugyanakkor csak tíz naszád élte túl a harcot, az ő forrásai szerint pedig a maradék hajók Esztergomba indultak.
1529-ben aztán felszedték a láncot, hogy megnehezítsék Szulejmán Bécs alá érkezését, de az az új helyén való felszerelése közben elszakadt, és a Duna mélyére merült. A sikertelen ostrom után felszínre hozták, és jól tették, hiszen Bécs Napóleon általi második elfoglalásakor (1809) ezzel próbálták megakadályozni a kis káplár hajóhadát. Az azóta jó eséllyel sokat gyengült lánc azonban ezúttal sem bírta a harcokat, és újra kettészakadt. Ezúttal Napóleon hozatta azt a felszínre, majd újra egybeillesztve a tüzérség múzeumában, a Musée de l’Artillerie-ben állította ki.
Hol van ma a lánc?
Teljes egészében sajnos nem maradt fenn: néhány szemét a Nemzeti Múzeum, illetve a Hadtörténeti Múzeum raktárában őrzik, a hozzá tartozó kőgolyók közül pedig 2000 óta a Keceli Hadtörténeti Múzeum gyűjteményének része.
A Budapest magazin 1947. szeptemberi (III. évf. 9. sz.) számában megjelent írások egyike (Kalmár János: Duna-zárólánc a XVI. századból) azonban még arról számol be, hogy egy 590 méter hosszú, 280 mázsát nyomó dunai zárólánc egy jókora darabja húsz évvel korábban “a bécsi Hadseregmúzeum” belső udvarán állt, mikor ebből néhány szem a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményébe vándorolt, sőt, az annak ma is otthont adó Nándor-laktanya előtt állították ki, ahol a világháború után két évvel még megvolt a romok alatt:
in: Budapest, III. évf. 9. szám, 1947
Az anyag jó eséllyel azonban a Szapolyai-féle láncról beszél, tekintve, hogy a leírás egy 1543-ban még Pest és Buda közé a törökök által kifeszített, és csak közel hatvan évvel később (1602-ben) a császáriak birtokába kerülő láncot említ.
A történetet azonban tovább nehezítik az egymásnak ellentmondó hadászati jegyzőkönyvek, leírások és információk, hiszen az 1529-ben felszedett, Bécsbe vitt első lánc helyére Szapolyai János közel másfél évtizedes (1526-1540) uralkodása alatt egy másik készült, sőt, a cikkben használt források egyike szerint 1706-ban II. Rákóczi Ferenc Dunaföldvár környékén egy újabb láccal próbálta elzárni a Dunát. Ez utóbbit a császári erők szétszakítottak és Budára vittek, majd kiakasztották egy kőbástyára, ahol 1798-ig, a főhercegi istállók megépítéséig állt.
Hogy mi történt vele azóta? Hol a Zsigmond-féle lánc? És Mátyásé? Ezekre a kérdésekre jó eséllyel még sokáig nem kapunk választ.
