A Design hét legjobbnak tűnő programjára böktem rá, ami kevés dizájnt, viszont annál több kaját ígért. Pár formatervező állt össze, és megalkották a világ legjobban hangzó, és egyben legfölöslegesebb társasjátékát, a Gasztro Casinót. A leírás szerint maximum ötvenen nézhették, ahogy négy szerencsés degeszre eszi magát a játék közben. Játssz az étellel-jeligére a dizájnerek saját készítésű kártyákat nyomtattak, szerencsekereket gyártottak, és összekeverték a Monopolyt a Ki nevet a végén?-nel. A lényeg az volt, hogy jókat együnk, miközben szórakozunk, utóbbi pedig tökéletesen sikerült.
Közönségnek regisztráltam, de a teremben a sokfős szervezőkkel együtt lehettünk maximum tizenöten, és egyre inkább féltem attól, hogy ide bizony senki nem jelentkezett játékosnak. (Utólag is szeretnék köszönetet mondani a főnökömnek, aki kivételes érzékkel mondott nemet, amikor megpróbáltam 10 ezer forintot kunyerálni a céges kasszából, hogy kaszinózzak egy kicsit.) Amikor kiderült, hogy itt a lehetőség, a nézők közül kerülhet ki a négy játékos, kézen fogtam a barátnőmet – akinek nem sokat árultam el az eseményről, és sikerült magammal cipelnem –, hogy eljött a mi időnk, ehetünk.
A művészek egy-egy állomáson állták körbe a termet. Mi a krupié asztalához ültünk két idegen nővel, akik szintén megfogták az isten lábát. Mögöttünk állt egy turmixos nő – aki a későbbiekben még enyhe idegrohamot kapott minden egyes shake-nél, mert nem bírta az iramot –, és egy másik az energiatakarékos vasalóval és egy kupac hússal. A vasaló mellett állt egy Sziporkának szólított hölgy a salátás pultnál, szeletelésre készen. Ő reszelte vagy éppen vágta a banánokat és almákat, ha kihúztuk a manuális gyümölcs (?) kártyát. Ezen kívül egy kedves formatervező volt a pirítós felelőse, vele szemben a tányérokat takaró üvegbúra készítője adogatta az italokat.
Kezdhetjük? Próbáljuk meg. A játékszabályok szerint mindenki kapott pár zsetont kerámia tálkák képében. Ezen érkezett az előétel, aminél akár már gyanakodhattunk volna, hogy nem fogunk jól lakni, de nem láttunk ennyire tisztán. Bekaptuk a furcsa aszpikgolyót, amit a krupié javaslatára egy kis citrommal meglocsoltunk. Szóval ezeket a kis kerámia lapokat helyeztük le az előttünk lévő kártyákra, amiken piktogramok jelezték, hogy ki mit ehet. Két dobókockával dobtunk, és ha valaki éppen a mi zsetonunkra lépett, pezsgőt kaptunk.
A krupié próbálkozott, hogy oldja a feszült hangulatot. Mindenkinek megkérdezte a nevét, mire az én kedves barátom – aki ott segít, ahol tud – azt mondta, hogy őt Kéknek hívják a kék zsetonjai után. A krupié arcára szinte kiült, hogy „kösz, te is jófej vagy, rúgj bele még egyet a földön fekvőbe.” Zavaromban, és hogy minél előbb továbblépjünk csak annyit reagáltam, hogy szép név.
Világ életemben tudtam, hogy szerencsés kezem van, úgyhogy egy kicsit sem lepődtem meg, amikor rögtön az elején kipörgettem a pezsgőt. Kékkel fej fej mellett haladtunk,
Már csak azt kellett eldönteni, melyikkel érdemes kezdeni.
Ezután felgyorsultak az események. A játékosok egyre csak turmixokat húztak ki, amitől a fogás felelőse kisebb pánikba esett, alig tudta követni, hogy akkor most hány turmix repül, és hova. Volt, aki kettőre várt, de a turmixos nő egyre csak turmixolt. Kékkel egy pillanatra elgondolkoztunk, hogy biztos annyi ideig nyomja-e a gombot, ameddig kéne, vagy normális az a 10-15 perc egy banánnak. Mire megszoktuk volna a turmixgép kellemesen zúgó hangját, jött a következő kihívás. A csapat elkezdett főételeket kipörgetni a szerencsekeréken. A jóllakást tulajdonképpen már az kizárta, hogy néha kaptunk egy szomorú pirítóst, amire szökőévente jutott másfél kanál mascarponés gombakrém.
A legkellemetlenebb részhez akkor értünk, amikor mindenki húsokat dobott. A húsfelelős nem tudta tartani a tempót, és szabadkozva mentette ki a vasalót, hogy energiatakarékos. Néha érkezett egy-egy darab, de nem mondanám, hogy a hajszálvékony, fűszerezetlen csirkére összefut a nyál a számban. Egyszer próbálkoztam a sózással, de valahogy olyan érzésem támadt a vasalós pultra kirakott alapfűszerek előtt, hogy ha én innen felkapok egy kis borsot, vérig sértem a szakácsot.
Ahogy az sem, hogy egy idő után előkerült valahonnan egy második vasaló. Ketten, a legerősebben fokozaton igyekeztek sütni több-kevesebb sikerrel. Becsületből megettem egy szelet felét.
És hogy ki nyert? Természetesen én. Kék meggyanúsított, hogy túl kompetitív vagyok, ezért pár turmixos-pezsgős kör után rákérdezett a krupiénál, hogy akkor most ki a győztes, mert van itt mellette egy játékos, aki magáénak érzi az estét. Tisztázni kéne a helyzetet. Azért sem hirdettek első helyet, a lényeg a tele has. Pipa. Illetve fél pipa a pirítósért.
A szürreális Gastro Casino egyébként egy piaci rés. Nem nagy, csak egy aprócska, de rés. Ha félkész, szuper kajákkal felszerelkezve ülünk le, és nem a próbajátékon találjuk magunkat, akkor van ebben jövő. Tényleg szeretném leszögezni, hogy ez volt az első, a szervezők sem csináltak még hasonlót. Kaptam ajándék falatkákat, röhögtem is, úgyhogy hajrá. Otthon pedig még volt egy kis maradék.
