Öt évvel ezelőtt, 2012. augusztus 19-én Tony Scott autójával megállt a Los Angeles-i Vincent Thomas hídnál, majd szemtanúk elmondása szerint „hezitálás nélkül” a tengerbe vetette magát. A 68 éves brit filmrendező öngyilkossága sokkolta a filmes világot. Scott távozásával ugyanis Hollywood (és a világ) az elmúlt harminc év egyik legtehetségesebb rendezőjét veszítette el. Egy olyan rendezőt, akinek filmjeit a kritikusok rendszeresen lenézték mint üres szórakoztatóipari termékek sorozatát, miközben kollégái istenítették mint egy igazi művész alkotásait. (Még maga Stanley Kubrick is tisztelte.)
Azt még legádázabb kritikusai sem vonhatják kétségbe, hogy Tony Scott nevének említése nélkül nem lehet megírni az elmúlt harminc év filmtörténetét. A reklámfilmes múlttal a háta mögött Hollywoodba berobbanó rendező ugyanis teljesen átalakította az elképzeléseket arról, hogyan kell kinéznie egy nagyszabású hollywoodi produkciónak.
Mindenben igazi újítónak számított: a kameramozgások, a festői szépségű képek, a beállítások, a színválasztások és leginkább a gyors vágások használata. Évekkel megelőzte a korát. És miközben gyorsan pörgő, mozgalmas és végig izgalmas filmeket alkotott, arra is képes volt, hogy a színészi játékra is odafigyeljen. Nem véletlenül álltak sorban nála a legjobb a színészek, hogy szerepelhessenek a filmjeiben.
Reklámfilmes festő
Az 1944-ben, az angliai Tynemouth városában, munkásosztálybeli családba született Tony Scott eredetileg festőnek készült, és bátyját, Ridley-t követve vágott bele a filmezésbe. A nagy presztizsű londoni Royal College of Art művészeti főiskola elvégzése után a testvére volt az, aki elcsábította reklámfilmes cégéhez. Azzal az ígérettel, hogy olyan sok pénzt fog keresni reklámokkal, hogy egy éven belül tud majd venni magának egy Ferrarit. A Ferrari meg is lett, és Tony Scott 15 éven át gyártotta a reklámfilmeket, mire eljutott oda, hogy végre filmeket készíthessen.
Fotó/ Getty Images/Todd Williamson
Scott a nagy brit reklámfilmes generáció (Alan Parker, Hugh Hudson, Adrian Lyne és Ridley Scott) tagjai közül utolsóként érkezett meg Hollywoodba, és első próbálkozása nem okozott osztatlan sikert. A David Bowie, Catherine Deneuve és Susan Sarandon főszereplésével készült Az éhség című vámpírtörténet a mozipénztáraknál és a kritikusoknál is megbukott. Az egyedi stílusú, gyönyörű felvételekkel teli film azonban felkeltette a hollywoodi filmek stílusát megunó Jerry Bruckheimer és Don Simpson producerek figyelmét, akik annak, valamint egy vadászgépet is felvonultató Saab reklámnak a hatására őt kérték fel egy vadászpilótákról szóló mozi rendezésére. Ez volt a Top Gun.
Az 1985-ös év legnagyobb kasszasikerével Tony Scott 43 évesen végre megvetette a lábát Hollywoodban, és utána már semmi sem volt a régi. Már ezzel az egy filmmel elérte, hogy az akciófilmesek az ő stílusát kezdjék el utánozni (inkább kevesebb, mint több sikerrel). Akkor forradalminak számító stílusát annyira átvették a filmesek, hogy ma már nehezen érthetők a filmet a reklámfilmes stílusa miatt lehúzó korabeli kritikák.
Most megnézve inkább kifejezetten visszafogottnak tűnik, miközben még mindig frissnek hat. Elég csak megnézni a főcímet. Ma sem csinálhatnák meg jobban és szebben. (A maximalista Scott saját zsebből fizetett 25 ezer dollárt, hogy az anyahajó csináljon egy fordulót, mert a leszálló vadászgépeket a lehető legjobb fényben akarta lefilmezni.)
Innen nem volt megállás. Scott egymás után készítette az újabb és újabb kasszasikereket, és kultuszfilmeket (Beverly Hills-i zsaru 2.; Mint a villám; Tiszta románc; Az utolsó cserkész). És bár sokan akciófilmesként tartják nyilván, valójában több műfajban is remekelt, hiszen készített krimit, politikai thrillert (Közellenség), a ’70-es éveket idéző kémfilmet (Kémjátszma), atomháborús/tengeralattjárós drámát (Utolsó esély), sci-fit (Déjá vu) vagy pszichothrillert (Rajongó) is.
És közben sikerült kialakítania egy igazán egyedi, senkivel össze nem téveszthető filmkészítési stílust, aminek köszönhetően már pár másodperc után fel lehet ismerni egy filmről, hogy azt ő készített. A populáris filmek nagymesterévé vált, aki igazán megérdemli, hogy valódi művészként tekintsünk rá.
A film noirból erőteljesen merítő vizualitása a felületes szemlélő számára lehet, hogy öncélúnak, magamutogatónak tűnhet. De filmjei figyelmesebb megnézése után jól kimutatható, hogy minden egyes kameramozgás, bevilágítás, vágás, valamint a színekkel való játék mind alá vannak rendelve a történetmesélésnek, és a karakterek bemutatásának.
Scott ráadásul egészen utolsó filmjéig újra és újra megújította saját stílusát, folyamatosan fejlődött, finomította és csiszolta technikáját – különösen a 2004-es Tűzben edzett férfi után. És mindezt úgy, hogy közben mégis mindegyik filmje olyan „tonyscottos” maradt. Olyanok, mint ő maga. A gyors autókat és izgalmakat (lelkes sziklamászó volt) szerető Scott rendezőként is mozgalmas, energikus és tökéletes ritmusú filmeket készített, amik az elejétől fogva a nyakánál ragadják meg a nézőt, és egészen a végéig nem engedik.
És közben még arra is képes volt, hogy emberséget vigyen a filmjeibe. Fontosak voltak számára a karakterek, odafigyelt arra, hogy a nézők is megszeressék a szereplőket. Hiszen ő maga is szerelembe tudott esni filmjei szereplőivel (A Tiszta románc végén ((spoiler!)) azért maradt életben Clarence, aki a forgatókönyvben még meghalt, mert annyira megszerette, hogy képtelen volt megölni). Mert amellett, hogy technikai virtuóz volt, színészeiből (még Damon Wayansból is) ki tudta hozni a legjobbat.
Nem véletlen, hogy filmjei teli vannak olyan nagy színészekkel, mint Robert de Niro, Robert Redford, Brad Pitt, Jon Voight, Gene Hackman, Keira Knightley, Bruce Willis, Gabriel Byrne, James Gandolfini és Jason Robards, hogy csak egy párat említsünk. Meg persze Denzel Washington, aki 5 filmjében játszott. (Érdekesség: 16 filmjéből 14-ben szerepelt legalább egy Oscar-díjas színész).
A legjobb persze akkor volt, ha igazán jó forgatókönyvből készíthetett filmeket. Szerencséjére sokszor a legjobb hollywoodi írókkal dolgozhatott együtt, olyanokkal, mint Robert Towne, Brian Helgeland, Richard Kelly vagy Shane Black. És persze Quentin Tarantino, aki saját maga sem tudott volna jobb filmet készíteni a Tiszta románcból. (Itt kell megjegyezni, hogy Tarantino imádta Tony Scottot, és a filmet, amit írásából készített)
Scott egészen az utolsó filmjéig képes újat mutatni. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy a 2010-ben készült Unstoppable-t (azaz “megállíthatatlan” – a magyar címe olyan szörnyű, nem vagyok hajlandó használni) egy 66 éves rendező csinálta, 15 filmmel a háta mögött, és nem egy sikerre kiéhezett fiatal, aki meg akarja mutatni, milyen jól tud filmet készíteni, annyira lendületes és energikus.
Ezzel a filmmel végre sikerült elérnie azt, amire egész karrierje alatt hiába várt: a kritikai elismerést. A korábban fanyalgó kritikusok szinte teljes egyetértésben dicsérték az elejétől a végéig feszesen izgalmas filmet. És időközben többen is elkezdtek új szemmel nézni régebbi, korábban lesajnált alkotásaira is, és életműve végre elkezdte megkapni azt a figyelmet, amit már régóta megérdemelne. Különösen a méltatlanul elhanyagolt rendezőket tanulmányozó, az úgynevezett „vulgáris szerzői filmes” mozgalomhoz tartozó fiatal filmkritikusok kezdték el hangosan ünnepelni munkásságát, akik a legnagyobb filmrendezők közé kezdték el besorolni Scottot.
Jól mutatja ezt a nézetváltozást a halála után megjelent cikkek sorozata, amelyekben szinte több dicséretet kapott filmes szakújságíróktól, mint egész életében összesen. Talán, ha nem hal meg ilyen hirtelen, még megérhette volna azt a dicséretet, ami csak a legnagyobb rendezőknek jár ki. Hogy a hollywoodi elit felállva ünnepli, amikor átveszi az életművéért járó Oscart, miután egész életében soha nem nyert egyet sem.
Mi, nézők, azonban egy dolgot sajnálhatunk nagyon. Hogy már nem lesz soha esélyünk látni egy új Tony Scott filmet. Ahogy azt Ron Howard írta halála kapcsán: „Nincs több Tony Scott film. Tragikus nap.”
No more Tony Scott movies. Tragic day
— Ron Howard (@RealRonHoward) 2012. augusztus 20.
Kiemelt kép: Getty Images/Kevin Winter
