Buda legősibb országútja, a Dunával párhuzamos Fő utca épületei már önmagukban megtöltenének egy könyvet, hiszen török kori, de ma is működő fürdőtől a német katonák lovai által szétrágott fenyőpadokkal rendelkező templom történetén át alkimista műhelyt ábrázoló domborművekig lenne miről mesélni, ma azonban a Külügyminisztérium tőszomszédságában álló Szent Flórián-templom (II. Fő utca 88.) megmenekülésének történetéről ejtünk néhány szót.
A telken Crist Antal pékmester vagyonából 1753-ra született meg a közeli, kétszáz ágyas katonai kórházhoz tartozó, torony nélküli Szent Flórián-kápolna, melyet a hívők az évtized végére ki is nőttek, így a mester 1759-ben kelt végrendeletében jókora összeggel támogatta egy nagyobb épület építését. A munkák még ugyanabban az évben megkezdődtek, 1760-ban pedig felszentelték a szintén a tűzoltók védőszentjének nevét viselő templomot, melyet a kórház 1850-es években laktanyává való alakítása után immár egyre kevesebben látogattak, a század végére pedig gazdátlanná vált.
Budapest 1873-as egyesítése után a város fejlődése sosem látott ütemre kapcsolt, így a világvárossá válás részeként a Fő utca szintjét, vele együtt pedig a kápolna padlószintjét is felemelték. A gazdátlanság azonban nem tett jót az épületnek: falai gyorsan vizesedni kezdtek, az első világháborúban pedig eltűnt, majd jó eséllyel töltényhüvelyekké lényegült át az 1856-ban átadott rézborítású toronysisak.
Az épület már-már végveszélybe került, de a Főváros 1920-ban átadta azt a görögkatolikus egyháznak, amelyik a korszellemnek engedve egyszerűen eltüntette a százötven éves barokk díszeket, a szobrokat, a mellékoltárt, illetve az orgonát – az értékes darabok jó része szerencsére a Kiscelli Múzeumba került, és ma is a gyűjtemény részét képezik.
Az épület gyors vizesedése, illetve az azt megelőző évtizedekben 93 centiméterrel megemelt utcaszint azonban további problémákat is okozott, hiszen nem volt mód arra, hogy megfelelő mértékben emeljék feljebb a főkaput, illetve templompadlót (bár mindkettőt jóval feljebb húzták – a templompadló egy feltöltésnek köszönhetően például 75 centiméterrel került eredeti szintje fölé), az egykori kórházhoz vezető átjáró ajtaját pedig be kellett falazni, hiszen már alig látszott ki a földből.
A Budai Polgár cikkéből kiderül, hogy az egyházközség a vizesedés, illetve az eredeti állapot helyreállítása mellett döntött, a megoldásra pedig csak egyetlen mód akadt:
A munka kivitelezésére kiírt 1936-os pályázaton végül Fridrich Lajos székesfővárosi műszaki tanácsos diadalmaskodott, aki a rossz állapotú falak, illetve a nem egyenletes talajsüllyedés miatt nem az egyszerű, fal mellé állított bakokra helyezett emelőgépes, drága megoldást tartotta a legjobbnak, így saját, később szabadalmaztatott eljárást dolgozott ki:
A milliméternyi pontossággal egyszerre dolgozó gépek segítségével végül a templom tizenegy nap alatt 140 centiméterrel került közelebb az égbolthoz, belső restaurálását, illetve stukkódíszeinek megalkotását pedig a nevét a magyar építészettörténet nagykönyvébe a Madách sugárút nyitányának szánt, Madách téri vöröstéglás háztömbbel beírt Wälder Gyula (1884-1944) végezte el.
Budapest ostromakor a németek darabokra törték a sekrestye berendezési tárgyait, a szovjetek pedig ellopták az ott tárolt ruhákat, valamint az oltárszőnyegeket, de az épület nagyobb sérülések nélkül túlélte a harcokat, állapota pedig az 1993-1995 közt, illetve 2005-2006-ban folyt restaurálásnak köszönhetően ma példaértékű.
