Napokig verte a fiát, “nehogy buzi legyen belőle”

Alapvetően nem értettem, hogy miért kell elköltöznünk, hiszen imádtam ott lakni az arab negyed kellős közepén, jobban mondva a diáknegyedben. Ez már önmagában olyan volt, mintha külföldön élnénk, és nem is kellett hozzá utazni. A diákok állandóan cserélődtek, tehát őket sem lehetett megunni.

Apám másnap felhívott telefonon, hogy ő repülővel előre utazik, mert elintéz néhány dolgot, és megvette a vonatjegyeket, mondván “nekünk az is jó lesz”. Anyám erre körbetelefonálta az összes orvos ismerősét, hogy megtudja, hátha be tudják ajánlani bármilyen specialistához Brugge-ben, mert végül is neki mindegy, csak orvosa legyen. Persze senki sem tudott rajta segíteni, és ez a legmélyebben érintette. A legrosszabbat vizionálta, miszerint apám már megint egy rozzant tengerparti halászfaluba akar költöztetni minket, ahol se orvos, se civilizáció.

Nincs nagyobb illetlenség, mint életről, halálról vagy az időről fecsegni egy regényben. Főleg úgy, hogy egyik sem valóságos, hanem csupa kitaláció, amely annyira bevált, hogy azóta mindenki ebből él, illetve ír; bár ha alapul vesszük, hogy nem valóságos dolgokról van szó, hatalmas szélhámossággal állunk szemben, körülbelül akkora átveréssel, mint a szülői érzések.

Korunk kitalálta azt a baromságot, hogy a szülőknek szeretniük kell a gyerekeiket, és ezzel kényszerpályára állított egy csomó embert, akik egész egyszerűen képtelenek erre az érzésre, de mégis úgy kell tenniük, mintha teljesen odalennének az utódaikért, mindent megtennének értük, miközben legszívesebben feldarabolnák egy baltával, csakhogy erről nem illik beszélni.

Ily módon teljes képmutatásra kényszerítjük az egész társadalmat, és ehhez képest az idő, az élet és a halál problematikája sokkal ildomosabb regénytémákká válnak, mint az apaság, az anyaság, mivel sokkal kevesebbet kell hazudni velük kapcsolatban.

Szülő és gyerek kapcsolata mindig problematikus, mert ez az egész olyan, mint egy elrontott párkapcsolat; a szülő sosem azt kapja vissza, amit adott, vagy más esetekben a gyerek sosem azt kapja, amit megérdemelne vagy szeretne. Ez így nyilvánvalóan hülyeségnek tűnik, de aki egy kicsit is jobban ismeri apámat, az tudhatja, hogy nem az. De nem akarom mindenért őt hibáztatni, mert igazságtalan lenne, bár néha annyira jó igazságtalannak lenni. És végül is, ha vele nem kellett volna megküzdenem, nem is az lennék, aki vagyok.

Idősebben már jobban megértettem, és beláttam, hogy neki sem volt könnyű a saját szüleivel szemben. De gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy gyűlöl engem és a mackóimat. Nem értettem, hogy miért. Góliátot még négyévesen kaptam ajándékba távoli rokonainktól. Apám már azt is helytelenítette, mert szerinte az ilyesfajta játékok ostobaságok, amelyek nem helyes irányba viszik a gyerek fejlődését. Én aztán éjjel-nappal Góliáttal voltam, vele aludtam, vele ettem, vele játszottam. Akkor kaptam nagyanyámtól Pöttömöt. Apám ezen már teljesen kiakadt, és üvöltött.

– A végén még buzi lesz ebből a gyerekből – támadt rá anyámra, mivel a sajátjával nem mert frontálisan szembemenni.

– Nyugi, drágám – intette higgadtságra anyám -, tökéletesen rád hasonlít.

Ettől a hírtől apám mérhetetlenül mérges lett, és azonnal elutazott. Két hét múlva jött vissza. Szó nélkül anyám elé állt:

– Bebizonyítom, hogy ez nem igaz.

Anyu megvonta a vállát. Apám meg a tettek mezejére lépett.

Este a vacsoránál megjelentem a három mackóm társaságában. Mert apám távollétében kihasználtam az időt, és addig könyörögtem anyunak, amíg a helyi áruház játékszer osztályáról megvette nekem Vackort, így teljessé téve a kompániát. Szóval behoztam a vacsorához mind a hármukat, gondosan felültettem őket egy székre, ahová már ki volt készítve egy kistányér három kis villával, mert a mackóknak is enni kell. Apám semmit sem szólt, de vacsora után nagyon megvert. Azonban én nem hagytam magam.

Másnap szintén négyesben vonultunk be, és hasonlóan az előző estéhez Vackor, Pöttöm és Góliát is egy asztalhoz ült velünk. Evés után apám ismét megvert. Ez így ment napokon keresztül, de nem törtem meg. Egyszer aztán annyit mondott apám anyámnak.

– Ez a gyerek még nálad is hülyébb – és többet nem beszéltünk a mackóimról.

Egy fiúnak sosem azért bonyolult a kapcsolata az apjával, mert mindketten az anyáért küzdenek.

Ez az én apámnál – biztosan tudom – szóba sem jött. Őt ez a legkevésbé sem érdekelte, neki kizárólag egy volt fontos: a saját hatalma.

Akkor persze még nem értettem, hogy ő a világon a leggyávább ember, és minden tette arra irányul, hogy ezt elleplezze, mert mindennél jobban retteg attól, hogy erre esetleg mások is rájönnek. Anyám természetesen ezt tudta. De én csupán gyerek voltam. Azonban ez akkoriban hatalmas előny volt, csak nem voltam tudatában.

Apám nélkül kicsit szétestek a dolgok a költözés és a pakolás körül, főleg úgy, hogy mindent titokban kellett csinálni. Apám menet közben kitalálta, hogy senkinek sem szólhatunk erről, és főleg nagyanyámnak nem szabad megtudnia. Alighogy ezt kérte tőlünk telefonon, anyu már is tárcsázta nagyanyám számát.

– Gertrúd! – mert nagyanyámat így hívták, mint a Bánk bánból a gonosz királynét, akit szegény Bánk bánnak likvidálni kellett az utolsó felvonásban, mert már nem bírta cérnával. – Hogy vagy?

Anyám sose szokta felhívni nagyanyámat és főleg sosem kérdezte meg tőle, hogy van. Ezt a nagyanyám is tudta. Anyám úgy vélte, ennyi elég is, és még mielőtt nagyanyám bármit is mondhatott volna, letette a telefont.

– Ha idejön – mondta nekem -, bárhogyan is nyomja a csengőt, nem engedjük be.

Eljött és legalább félórán keresztül csengetett. Mi meg bent kuksoltunk a házban. De ő nem adta fel, hanem korát meghazudtolva, bemászott a kerítésen, és a bejárati ajtót kezdte el döngetni. Akkor eléggé meg voltam ijedve, mert éreztem, sok mindent meg lehet tenni az életben, de saját nagyanyánkat nem beengedni, azt már nem. Nyilvánvalóan anyunak könnyű volt, elvégre neki senkije sem volt az a nő, de nekem vér a véremből, szóval az ügy az én fejemre hullik vissza.

Anyám mindent könnyen vett, mert ha nagyon elfajultak a dolgok, egyszerűen bevette az altatóit vagy kitalált valami bonyolult betegséget, amelynek a nevét senki sem tudta kiejteni, és részéről meg voltak oldva a problémák.

Sokszor éreztem úgy, anyám egy másik világból jött, és véletlenül keveredett ide közénk. Valójában tündér volt, ezért nem bírta elviselni a mi szánalmas miliőnket, és emiatt kellett a gyógyszerek mámorába menekülnie. Néha viszont mintegy a maga szórakoztatására mégis csak hajlandó volt részt vállalni a mi esendő emberi nyomorunkban, de mint egy gonosz manó, ahelyett, hogy segített volna, még jobban összekuszálta a gondolatokat. Ilyenkor ijesztőbb volt még apámnál is.

Anyám nem könyörült, és mint amolyan égi lény, benne is volt egy kérlelhetetlen kegyetlenség. Nem érdekelte nagyanyám, és nem nyitott neki ajtót. Én végül kiszöktem a WC-ablakon, mert nem bírtam tovább.

– Elmentek, igaz? – kérdezte.

Bólintottam. Fáradtan ülte le a lépcsőre. Sajnáltam. Igazából nem volt senkije, csak mi, és az azért nem sok, bárhonnan is nézzük. Öregnek és magányosnak láttam, de én is úgy éreztem magam.

Akkor ott a kertben megcsapott a halál szele. Mert nem könnyű azzal szembenézni, hogy meg fogunk halni.

Magyary Ágnes: Rövidzárlat az alvilágban

Magyar Napló, 2016