A gazdag építészeti múlttal rendelkező, kereskedelmi útvonalak találkozásánál fekvő, az tatárjárás korában már ötvenezer lakossal rendelkező Bologna a XI.-XIII. század közti időszakban óriásit fejlődött: itt jött létre az első egyetem (1088), mely Dantét, Boccacciót vagy épp Petrarcát adta a világnak, textilipara Milánóéval vetekedett, csatornarendszere Európa addigi legfejlettebbje volt, 1256-ban, a Liber Paradisusszal pedig egyszerűen eltörölték a rabszolgaságot és felszabadították a jobbágyokat. Nem ez volt azonban a legrendkívülibb dolog a városban, hiszen a XII. században emelt vastag falak mögött
A tudósok által összesen száznyolcvan darabosra becsült állományból mára hozzávetőlegesen húsz maradt fenn, közülük a sokszor csak Két toronyként emlegetett, 97 méter magas Asinelli, és a feleakkora (48 méter magas) Garisenda – ezek adták például az ötletet a szeptember 11-i terrortámadások során elpusztult World Trade Center tervezőjének, Minoru Jamaszakinak – néhány nappal ezelőtt, ferde tornyokat gyűjtő írásunkban be is mutattunk.
De kik építették a tornyokat? Miért volt erre szükség?
Az okok máig sem egészen világosak a kutatók számára, de jó részük jelenleg úgy gondolja, hogy a város leggazdagabb családjai saját biztonságuk érdekében építette őket, hiszen a középkor legnagyobb világi-egyházi konfliktusa, az éppen folyó invesztitúra-harc során senki sem érezhette magát biztonságban.
A minden esetben négyszögletű, 5-10 méter mély alappal rendelkező épületek munkálatait természetesen a jobbágyok végezték, tempójuk viszont mai szemmel igen lassú volt, hiszen egy hatvan méteres tornyon legalább három, de akár tíz évet is dolgozhattak.
A felhasznált anyagok mindenképpen említést érdemelnek, hiszen a szelenittömbökből készült alaptól a csúcs felé haladva egyre vékonyabbak és könnyebbek a falak, sőt, egy idő után az a sacco technikát használták, mely egy vékony külső és belső falat jelent, kövekkel és vakolattal töltött üreggel.
A későbbi felújításokra is gondoltak, így a jövőbeli felállványozások kedvéért gyakran lyukakat hagytak a falban, melyekbe aztán a felújítást, vagy átalakítást végző mesteremberek betámaszthatták a fagerendákat.
A tornyok jó részét a XIII. század során lebontották, mivel feleslegessé váltak, de megesett, hogy a karbantartás hiánya miatt egyszerűen összedőltek. A túlélők jórészt börtönökként, őrtoronyként, tűztoronyként, boltokként, vagy lakóházként vészelték át a következő évtizedeket, de bontásuk egészen a XX. század elejéig nem fejeződött be – 1917-ben egy nagyszabású városrendezési terv miatt az Artenisi- és a Riccadonna-tornyok is eltűntek.
A tornyok magassága elég széles skálán mozog, hiszen az Uguzzoni mindössze 32, az Asinelli viszont 97 méter magas, ami épp egy méterrel magasabb a mai budapesti csúcstartónál, a Parlament kupolájánál.
