– Ide kár lett volna a halottkém – jegyezte meg Tom, ahogy félszemmel az új hullára pillantott. Ázsiai fajta, talán vietnámi. Fejbe lőtték. Mostanában mindenkit fejbe lőnek. Mintha egy titkos vallási szekta garázdálkodna a környéken.
Sajnálta itthagyni a termet, de a hullaszállítók bevérzett, alkoholista szemei jelezték: nekik még hátra volna pár fuvar. Egyikük egy középmagas, negyvenes, tagbaszakadt fickó volt, hamis képén csibész szemek villogtak. A hordágyat hanyagul hóna alá csapta. A másik egy fiatal, nyakigláb, cingár alak fekete, beesett szemekkel. Talán a bevándorlóktól kapott el valami förtelmes ragályt, tüdőbajt, maláriát, és már évek óta szervezetében lappang a kór, gyanította Tom, vagy étvágytalanság gyötri, és mert a sör puffasztja, csak töményet iszik. Tom a hűtőteremben a nyirkos levegő miatt amúgy is tartott attól, hogy összeszed egy kis tüdőbajt. Talán még a holttestek is ártalmas kórokat terjesztenek, láthatatlan bacilusok lebegnek a levegőben. A miazma bárhol felbukkanhat, szivároghat a padlóból és a falakból, eltömíti a bőr pórusait, rátámad a sejtekre és elpusztítja a DNS-láncokat. A dohányzás is könnyen okozhat krónikus hörghurutot és tüdőtágulást, ami szép lassan felzabálja a szervezetet. Jó néhány páciens halálát okozta súlyos alsó légúti betegség vagy tüdőrák. Az erős dohányosoknál a barnás-fekete tüdő összeesve kuporgott a felnyitott mellkasban, mintha az ördög köpött volna oda egy szutykos húscafatot.
De mégis a hűtőterem magányában érezte jól magát. Mintha a világ végén ejtőzne. Megnyugtatta ez a természetes egyszerűség. Napjában egyszer mindig benézett ide, és adatokat körmölt az elektronikus jegyzetfüzetébe.
Mielőtt lehívták volna az új pácienshez, az irodájában dohányzott az emlékeibe merülve, kezében a kis üveg hamutállal, amit a zakója zsebében tartott.
A kertek alatt, a gyümölcsfák mentén érkeztek nagyanyjával, akit még húszas éveiben, a friss szemműtétje után arcon rúgtak egy focilabdával. Azóta szódásszifon-vastagságú szemüvegén keresztül nagyítóval betűzte az újságokat, kalendáriumokat. Esténként lefekvéskor Tom kikukucskált a paplan alól, és álmélkodva leste a nagyanyja hatalmas emlőit, amik úgy bimbamoztak vézna testén, akár a harangok. Tomnak felrémlett a nagyanyja zöld hullámos papagája is. A madár többnyire a konyhában strázsált a növényekkel teli polcon, és állandóan egy keresztnevet hajtogatott. Tom már nem emlékezett a névre, mint ahogy a nagyapjára sem, aki születése után egy évvel hunyt el. Alkoholista volt és börtönőr. A nagyanyja későbbi élettársa is alkoholista volt, és kopasz. És mindig úgy sutyorgott a fülébe, mint egy pedofil, aki az árokparton a nemi szervét mutogatja.
A vasúti töltésen túlra, a régi indóház romjai mellé szervezték a búcsút. A síneket még a múlt század hatvanas éveiben felszedték. Facsoportok és bokrok szegélyezték a pázsitos placcot. A szürke töltés mentén a dűlő a végtelen határba rohant, az ég aljáig ültetvények sorjáztak katonás rendben. A kisváros végében egy lankás domboldal magasodott, mintha az utolsó házikókat akarta volna befalni. Az útszéli rekettyésben sárga gyümölcsbogyók fénylettek, keserédes öröm az arra kódorgóknak. A boltozatos fellegek elidőztek a kisváros határában, és kegyelemből engedélyezték ezt a kis útszéli majálist. Zsibvásár, léggömbök, vattacukor, cirkuszi sátor, céllövölde. Ahogy az lenni szokott.
Tom felült a körhintára, ujjai a lánckarikákra tapadtak. A ringlispíl körbe-körbe vágtatott, szédülve suhant a komor ég felé, a bokrok mögül felbukkantak a hófehér futballkapuk. Tom testében a nyomás adrenalint pumpált az idegpályákra. Erősnek, hatalmasnak és könnyűnek érezte magát. A sebesség elmaszatolta a kontúrokat, és eleinte mulatságosnak vélte a megnyúló fizimiskákat. A nagyanyját hiába kutatta, virágmintás otthonkáját elnyelte a majális. Aztán még őrültebben száguldott a körhinta, és lassan furcsa idomokká alakultak az arcok, a gyors iram szörnyeket nemzett, könyörtelen és vadidegen űrlényeket. Tom pedig ott kalimpált kétségbeesetten a körhintán, és kézzel-lábbal hadonászott…
Ekkor szólt neki Oleg, hogy megjött az új szállítmány.
Most, ahogy elhagyta a hűtőtermet, Tom mögött még nyikorgott a lengőajtó, kézfejével a zakója ráncait vasalgatta. Végighaladt a folyosón, aminek ablakai az angolparkra néztek. Amikor először belépett ide, mintha azon nyomban az óra lapjára ragasztották volna a mutatókat. Egyébként a portásfülke fölött körözött a metálszínű szerkentyű, de igazából mindegy volt, hogy az óramutatók épp merre loholnak. A munkatársak pedig, akár valamiféle hús-vér díszletek, beleolvadtak a mindenütt uralkodó sterilitásba és monotóniába.
Oldalra sandított a portás üvegkalitkája felé. Oleg többnyire az ajtófélfát támasztotta, vagy az odújában gubbasztott, mint egy beteg csirke, és magában kotyogott, ahogy az alkeszek általában. Tokája körszakállként fityegett az álla körül. A borostája mint leégetett tarló szenesedett kifejezéstelen arcán.
A krematóriumot és az irodaházat összekapcsoló közlekedőben az ablakok mentén méretes jukkák, pálmák és kaktuszok álltak. Jócskán kaptak napfényt, fegyelmezetten fürdőztek, hiszen ez volt a dolguk. A fülkeajtó tövében egy kuka, Tom ide szórta a hamut. Aztán belépett az üvegkalitkába. Odabent savanyú izzadtságszag terjengett. A dívány melletti mosdókagylóban vízzel ellögybölte a hamutálat, majd az asztalra koccintotta. A hűtőkönyv az asztal szélére igazítva, benne amorf számsorokkal, már amennyire Oleg bumfordi ujjai írni tudtak. Mellette konyharuha, egy tányérban barna cipódarab, kolbász és hagyma. Meg egy toll és egy kés. A portás zubbonya a szék karfájára hajítva, agyonmosott gyakorlóruha repülősöknek. Az üvegkalickából a kertre is nyílt egy ajtó, itt fogadta Oleg a szállítókat. Halotti anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt kért tőlük, de a páciensek nagy része ismeretlen volt.
A fülke fölött kanyargott a lépcsőház. Tom megfontoltan gyűrte le a fokokat, ahogy a levegőt is több éve kialakult ritmusban fújta ki, majd szívta be. Aztán még tizenegy lépcső a forduló után. Az emeleten két oldalt nyíltak az irodák. A folyosón meglepően élénk színű futószőnyeg: kék, sárga, zöld. Nonfiguratív mintázat.
A közlekedő végén a kertre néző ablak. Angolkert, amit egy herceg épített a XVIII. században. A világháborúban a kastély bombatalálatot kapott, és teljesen leégett. Mementónak csak a park maradt meg, patakkal, tóval, híddal, pálmaházzal és buja növényekkel. A kastély helyére felhúzott épület L-alakban nyúlt a botanikus kert felé. Balra a modern irodaház, az adminisztráció fészke: acél, üveg és látszóbeton. Innen üvegfolyosó vezetett jobb oldalra, a csavart kagylót formázó krematóriumba. A cirádás kovácsoltvas kerítést rendbe hozták, csak a kapun ma már nem hintók hajtottak keresztül, hanem hullaszállítók. A kocsiúton friss kavicságyás. Az égetőmű három éve nyílt, négy kemence üzemelt – a megnyitón pezsgős fogadás, ünnepélyes átadás, Tomnak olasz pezsgő rémlett, édes lötty, hogy megülje a gyomrot. A főpolgármester és a kormány egyik tagja, a járványügyi vagy talán a bevándorlásügyi miniszter mondott beszédet. Papír nélkül zagyváltak valamit, mintha az első galaktikus játékokat nyitnák meg éppen. Majd Bartez, a járványügyi főfelügyelő megszorította Tom kezét, a roncsolódott ujjakba whiskyt préselt, kanadai, üvöltött a fülébe, inni kellett, legalább háromszor, vizespohárból. Bartez vezető beosztású állami tisztviselőket szidalmazott. Majd megint fogyasztott.
A fordulóig csak tíz lépcsőfok, Tom sosem értette, hogy utána miért tizenegy következik. Már három éve számolgatta a fokokat. Zsebében bizsergett a mobil, Ingrid a vacsorára emlékeztette, pedig Tom soha nem felejtett el semmit. Mivel általában csak vörös bort fogyasztott, és azt is pohárban és nem literben számolta, sört és töményt meg ritkán ivott, a memóriája friss állapotban vészelte át az ifjúság éveinek fajsúlyos tivornyáit.
A szobájába lépve az asztalához ült. A laptopján az egyik cikkben egy összafrikai szépségversenyről számoltak be. A fotókon hagyományos viseletben bantu, szudáni és arab nők pózoltak, fekete gyöngyszemek kacérkodtak a kamerával. Bezárta a honlapot. Aztán egy másik weblap tűnt fel, ahol egy különleges angolai szépségversenyről értekeztek. A Miss Aknatámadás című rendezvényen karjukat vagy lábukat vesztett hölgyek versengtek egymással. Becsukta a laptopot. Az asztal tele volt egyetemi jegyzetekkel, antropológiai szakkönyvekkel, folyóiratokkal. Fotókkal, rajzokkal, metszetekkel. Mindenféle népek arcképeivel. Belekukkantott a kék fémdobozba is, ami tele volt üres végtagcédulákkal. Leemelte a tavaszi kabátját a fogasról. A tükör felé biccentett. A nyakkendőt egy éve vásárolta az Imperial Plazában, Ingriddel korzóztak ott vagy fél napot. A laptopot koromfekete táskájába helyezte. Futtában beintett Nina szobájába, aki automatikusan köszönt, majd ismét elmerült a monitor számtengerében. Nina termékmenedzserként dolgozott a vállalatnál, de valójában titkárnő, igazgatóhelyettes, valamint egy hímnős és abszolút érdektelen emberi lény volt egy személyben. Viszont rendelkezett egy olajzöld retiküllel, ami állandóan a kanapén lebegett, akár egy díszhal az akváriumban. Tom azt gyanította, hogy Nina végtagcédulákkal zsúfolta tele a táskát, és ha este megtámadják a szatírok a metrónál, a fejükre önti az összeset. Mert persze metróval jár, majd átszáll a gyorsvasútra, ami idáig hozza.
Tom utálta a tömeget, undorodva menekült a tülekedő kavalkádtól. Ha kellett, taxiba vágta magát. Néha ugyan felkapaszkodott egy-egy villamosra, ám ekkor is szorosan a hátsó ablakra tapadt, jelezve, hogy semmiféle közösséget nem vállal az utastársakkal. De a föld alá sohasem ereszkedett le. Talán tíz éve ült utoljára metróra, átvágta magát a tömegen, és megörült az üres helynek. Később az utasok lopott pillantásaiból és a lassan terjengő szagból érzékelte, hogy valami nincs rendjén. Amikor kissé felemelkedett, beletenyerelt a pépes hányásba. Azóta kerülte a metrót.
Hátul a kertben beszállt a fekete autójába, és kihajtott a kapun. Kavicsok zörögtek a kerekek alatt. A külváros nyugodt csendjében suhant egy darabon, majd két utcával lejjebb elérte a hatsávos bekötőutat, ami később beletorkollott a külvárosi körútba, aztán egészen a belvárosig hömpölygött. Beállt a sorba, és lassan döcögtek befelé. Jobbra ugyanazok az emeletes házak sorjáztak, balra pedig a gyorsvasút megállói – az örökkévalóságig. Bal oldalt fakó családi házak tapadtak a hatalmas bekötőúthoz, szemükből a végtelenbe folyt a lopakodó alkonyat. Az elővárosi vasút sínpárja szinte levágta a térképről az itt lakókat. Az amputált embersziget sorvadó vegetációja, a többnyire fehér tulajdonosok reménytelenül bambultak a bekötőút túloldalára, ahol a lerobbant lakótelep sivár bugyraiból csörtettek elő a távoli népek csemetéi. Mérges skorpiókként sertepertéltek az összehugyozott falak mentén, kisboltok rácsaival szkanderezve nyelték a töményt, a csipszet és mindenféle szintetikus anyagokat, tanácstalanul lődörögtek egy meddő díszletvárosban.
A háttérben a felhőkarcolók csoportokba verődve töltötték meg az eget. Ha végigpásztázott a tájon, a frontvonalon omladozó házikók mögött mindenféle lakóformációk nőttek ki a földből, jelezve a több száz éves városfejlődés erőfeszítéseit, ami itt a külvárosokban sokkal élesebb kontúrokat szült. Itt a hentes bárdja alól valódi vér csorgott, és bűzlött az italkimérés a metil-alkoholtól, a szél felzabálta a cserzett arcokat, míg odabent a jólnevelt belváros steril rezervátumként terpeszkedett, mint ahol minden a legnagyobb rendben. Szója, szilikon, művér, információs szupersztrádák és virtuális valóság.
Aztán egy kietlen részen a hipermarket bálnaszerű teste tolta a fenekét a hazafelé araszolók arcába. Haverkodni akart az embertelen kocka, az odapillantó szemeket gigantikus neonfelirat vakította. Elnyelt minden szemetet, mint egy méretes bűvészcilinder, miközben körötte a hangyák egy életen át cipelték fájós hátukon az összebuherált morzsákat. Majd újabb felüljáró alatt lendültek át, fenn a síneken villamosok száguldoztak, a korláton pedig apró gyerekek hajoltak ki. Tom felnézett a magasba, és az érettségi bankettjére emlékezett, ahol az egyik fiú hajnalban a vasútállomáson akart átvágni, hogy hamarabb hazaérjen. Felkapaszkodott hullarészegen egy mozdony tetejére, és az áramszedő magához rántotta. Aztán végre ismét egy kis nyugalom. Okkersárga drótkerítés, éles fekete ékekkel kicsipkézve. A véderdősáv sablonegyedei feszengtek mögötte, a vízmű bejáratánál tökig gépfegyverben cövekeltek az őrök. A víztorony kikandikált a hajlongó lombok mögül. Jobbra a lakótelep amőbavilága sohasem ért véget. Aztán néhány felújított lakótömb tűnt elő a szürkésvörös és barna házak közül. Narancs, citromsárga és világoskék vakolatú épületek, elvetélt rehabilitációs kísérletek. Egykedvű arcok tökmagoztak a lépcsőkre telepedve. Mintha tanácstalanok lettek volna, hogy mihez is kezdjenek ezekkel a színes, vidám házakkal. Aztán baloldalt ismét poros házikók álldogáltak dermedten. Egy gyorsvasút-szerelvény húzott el mellettük, megkocogtatta az ablaküvegeket, aztán magukra hagyta őket, naponta százszor. Benn a szobákban öregasszonyok szagát árasztották a szúette bútorok. A beszögezett sufnikban régi kelengyék lapultak, miközben harántrepedések mentén süllyedtek a házak. Szégyenkezve merültek alá a humuszba, törmelékbe, agyagba, hogy lassan bomladozva átadják magukat az anyaföld gigantikus tömbjének. Az idő átfésülte a házakat, minden frissességet, életenergiát, vidámságot kilopott belőlük.
A fakó homlokzatokra a dübörgő forgalom láthatatlan spaklival hajigálta a külvárosi port, szmogot és koszt. Mint egy kotnyeles malom, úgy darálta és darálta a hangorkánt, a kaotikus látványt és a mindenre rárakódó szutykot. Minden fényt kiölt az ablakok szeméből, a kapuk zsanérjaiból és a fák buja zöldjéből. A korhadt nyílászárók csikorgása beleveszett a forgalom zűrzavarába. Az anno békés előváros immár egy metropolisz bekötő útjának cselédsora lett, ahol nem maradt más választás, mint kaméleonként rátapadni a penészes vakolatszigetekre. Keleti bevándorlók költöztek a lerobbant családi házakba, az öreg diófák hosszúra nyúlt, izmos karjain lengedeztek, hullámoztak, mint a károgó varjúk, legalábbis Tom így látta. A kapuk előtt ücsörgő öregasszonyok és aggastyánok eltűntek a botjaikkal, kisszékeikkel, padjaikkal, tyúkjaikkal együtt. Aztán tovább haladva másféle szerzetek is posztoltak a benzinkútnál, a vasedényeket áruló kereskedés hatalmas üvegportálja előtt, a fürdőszoba-felszerelések alatt görnyedező raklapok labirintusában, az ezernyi reklámfelirattal agyonaggatott külvárosi lerakatok vibráló dzsungelében. Tom bepillantott a bekötőútra merőleges keresztutcákba. A távolban összerogytak a régi történetek, a falakra vetített kópiákon hullámoztak a balga statiszták, suttogva kárhoztatták a változást. A népeket láthatatlan küklopsz préselte össze lapátkezeivel egy rozzant fakerítés mögött, csak úgy fusiban.
Farkas Tiborc: Vadidegen
Libri, 2013.
