1.
Egyesek süketen, némán vagy vakon születnek. Mások kancsalul, nyúlszájjal vagy az arcuk közepén virító májfolttal elcsúfítva sírnak fel először. Van, aki dongalábbal jön világra, esetleg olyan testrésszel, amely már azelőtt elsorvadt, hogy ő maga megszületett volna. Guylain Vignolles-nak születésekor összes terhe az a szerencsétlen kecskerím volt, amit a keresztneve és vezetékneve párosítása adott ki: Vilain Guignol. Élete első pillanatában ez a béna szójáték csendült fel a fülében, és nem is hagyta el többé soha.
A szülei, ügyet sem vetve az 1976-os postai képes falinaptáron szereplő keresztnevekre, a homályos eredetű „Guylain”-t választották, és fel sem merült bennük, milyen katasztrofális következményekkel fog járni a választásuk. Bár Guylain-t furdalta a kíváncsiság, érdekes módon soha nem merte megkérdezni, mi vitte őket erre a lépésre. Lehet, hogy nem akarta kínos helyzetbe hozni őket. Vagy attól félt, hogy egy banális válasz nem elégíti ki a kíváncsiságát. Néha eljátszott a gondolattal, miképpen alakult volna az élete, ha Lucas-nak, Xavier-nek vagy Hugónak nevezik. Még egy Ghislain is elég lett volna a boldogságához. Ghislain Vignolles, ez igazi név, ennek jegyében már felépíthette volna a személyiségét, teste és lelke biztonságban meghúzódhatott volna a négy ártalmatlan szótag fedezékében. De nem: egész gyerekkorát végigkísérte a kullancsként ráakaszkodó gyilkos kecskerím: Vilain Guignol. És élete harminchat éve során megtanulta elfeledtetni magát, megtanult láthatatlanná válni – csak így nem váltott ki röhögést és gúnyos megjegyzéseket, amelyek rögtön záporozni kezdtek, amint valaki felfigyelt rá. Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halovány körvonal az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott. Az élete harminchat évén át egész egyszerűen nem létezett, kivéve itt, ezen a komor vasúti peronon, munkanapokon. Mindennap, ugyanabban az órában, itt várta az RER-t, két talpa a fehér vonalon, ami azt a sávot határolta, ahová a sínre zuhanás veszélye mellett tilos volt a belépés. Ez a betonra festett jelentéktelen vonal valamiképpen megnyugtatta Guylain-t. Míg rajta állt, mintegy varázsütésre elpárolgott orrából az a bizonyos szag, az a förtelmes bűz. És a rövid néhány perc erejéig, míg a szerelvény megérkezett, a vonalon topogva mintha csak össze akart volna olvadni vele, pedig nagyon is tudta, hogy látszólagos haladékról van szó, és csak akkor menekülhetne el a látóhatár szegélyén rá leselkedő kegyetlen aktus elől, ha visszalép a vonalról, ahol lábait váltogatva, bambán himbálózik, és hazamegy. Igen, akár hagyhatná is a fenébe az egészet, visszabújhatna az ágyába, befészkelhetné magát a még langyos öntőformába, amit a teste hagyott az éjszaka folyamán. Elaludhatna, elmenekülhetne. De végül megadóan ott maradt a fehér vonalon, hallgatta, ahogy a törzsutasok tömött csoportban a háta mögé gyűlnek, tekintetük forrón csiklandozta a tarkóját, és erről ráébredt, hogy egyelőre még életben van. Az évek során a többi utasban kifejlődött iránta a csendes őrülteknek kijáró megbocsátó tisztelet. Guylain volt a friss fuvallat, amely arra a húsz percre, amíg az utazás tartott, kiragadta őket mindennapjaik egyhangúságából.
2.
Hatalmas fékcsikorgás: a vonat megállt a peron mellett. Guylain elszakította magát a fehér vonalról, és fellépett a kocsiba. Az ajtótól jobbra várta már a keskeny lecsapható ülőke. A kocsi belsejében lévő ülések puhaságánál jobban szerette az ülőke kemény érintését; ez is a szertartás része volt. Lehajtotta – a szimbolikus mozdulat valamiképpen megnyugtatta. A vonat elindult. Guylain kartonpapír iratgyűjtőt húzott elő a bőr aktatáskából, amitől nem vált meg soha. Óvatosan kinyitotta az iratgyűjtőt, előbukkant a két rózsaszínű itatós, köztük az első lap. A szakadt, sarkánál megmarcangolt papír himbálózott Guylain ujjai között. 13 × 20 cm-es könyvlap volt. Guylain nézegette, nézegette, majd az itatósra fektette. Lassanként csend borult a kocsira. Egy-egy szemrehányó „csitt!” vetett véget a halk beszélgetéseknek. Majd, mint minden reggel, Guylain egy utolsó torokköszörülés után hangosan olvasni kezdett:
„A bénultan, döbbenten álló gyermek nem tudta elfordítani a tekintetét a csűr ajtajára akasztott, vonagló állatról. A férfi keze már közelített az élettől lüktető torokhoz. A hosszú, vékony penge hangtalanul a fehér prémbe merült, a sebből forró gejzírként lövellt elő a vér, cinóbervörös permettel áztatva a kés markolatát. Az apa könyékig feltűrt ingében néhány határozott mozdulattal bemetszette, majd hatalmas kezével lassan húzni kezdte az állat bundáját, ami kinyúlt zokniként csusszant le a testről. És teljes csupaszságában feltárult a nyúl finom és izmos teste, még gőzölgött belőle az imént bevégződött élet. A csúnya, lecsupaszított fej lefitult, a két kidülledő szem beletörődve meredt a világba.”
A kelő nap fénye szétporladt a bepárásodott ablakokon, a szöveg szótagjai hosszú fonálban tekeredtek elő Guylain szájából, a rövid szünetekbe be-betört a száguldó szerelvény zaja. A kocsi utasai szemében Guylain volt a felolvasó, a fura figura, aki a hét minden egyes napján hangosan és jól érthetően felolvasta az aktatáskájából előhúzott lapokon lévő szövegeket. Könyvrészletek voltak, és semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással. Egy szakácskönyv részlete után talán a legutóbbi Goncourt-díjas regény 48. oldala következett, egy krimi néhány bekezdését egy történelmi tanulmány lapjai követték. Guylaint nem igazán érdekelte, miről szól a szöveg. Csak az olvasás aktusa számított. Töretlen, megszállott buzgalommal olvasta fel a szövegeket. És minden alkalommal létrejött a varázslat. A szavak elhagyták a száját, és magukkal ragadtak egy foszlányt az undorból, ami az üzemhez közeledve egyre erősebben fojtogatta őt.
„A kés pengéje végül kitárta a rejtély kapuját. Az apa egy hosszú bemetszéssel felvágta az állat hasát, amely gőzölgő beleket hányt ki magából. A belek rózsafüzére mohón kiszabadult; végre elhagyhatta az állat testét, a börtönét. A nyúl már nem volt más, csak egy konyharuhába burkolt, apró, vérző test. Másnap újabb nyúl bukkant fel. Újabb fehér szőrgombóc ugrándozott a nyúlketrec melegében, újabb vérszínű szempár leste a gyermeket a holtak birodalmából.”
Guylain a fejét fel sem emelve előhúzta a következő lapot:
„A férfiak a menekülés nekivadult vágyával, ösztönös mozdulattal hasra vetődtek, hogy minél mélyebbre fúrják magukat a védelmező földbe. Néhányan puszta kézzel kaparták a talajt, mint a megvadult kutyák. Mások összegömbölyödtek, és sebezhető gerincüket mutatták az ezerfelől érkező halálos fémszilánkoknak. Az idők éjében gyökerező ösztöntől hajtva zsugorodtak önmagukba. Mind, kivéve Josefet, aki a káosz kellős közepén állva maradt, és eszeveszetten ölelte a nagy fehér nyírfát. A fa törzsét szántó hasadékokból sűrű gyantakönnycseppek szivárogtak: a felszínre gyöngyöztek, majd lassan legördültek. A fa kiürült, és kiürült Josef is – forró vizelet árasztotta el a combját. A nyírfa minden újabb robbanásra megremegett az arca mellett, és reszketett a karjában.”
Az RER befutott az állomásra, és Guylain tekintetével végigfutott az aktatáskából kiemelt lapokon. Miközben a szájpadlásán elenyészett az utoljára kiejtett szavak utóíze, először nézett az utastársaira, mióta belépett a kocsiba. Ahogyan máskor is, néhány arcon csalódottságot, sőt szomorúságot fedezett fel. De aztán a pillanat elszállt, mint egy prüszkölés. A kocsi gyorsan kiürült. Ő is felállt. A lecsapható ülés száraz csattanással csukódott vissza önmagára. Vége, csapó.
Egy középkorú nő halk „köszönöm”-öt súgott a fülébe. Guylain rámosolygott. Hogy magyarázhatná el nekik, hogy nem miattuk csinálja? Egykedvűen vett búcsút a kocsi langymelegétől, és hátrahagyta a maradék könyvlapokat. Szeretett arra gondolni, hogy ott lapulnak, óvatosan becsúsztatva a felhajtható ülés ülőkéje és támlája közé, távol a pusztító, rémítő robajtól, ahonnan kimentette őket. Időközben eleredt az eső. Guylain a telep felé indult, míg a koponyájában újra megzendült az öreg Giuseppe érdes hangjának visszhangja: „Te nem erre születtél, fiacskám. Még magad sem tudod, de nem erre születtél!” Az öreg jól tudta, miről beszél, hiszen ő is csak az olcsó lőréből tudott erőt meríteni a maradáshoz. De Guylain nem hallgatott rá, együgyűen azt hitte, hogy a megszokás mindent elrendez majd. Hogy végül elborítja az egész életét, mint az őszi köd, és elzsibbasztja a gondolatait. Ám teltek-múltak az évek, és még mindig torkon ragadta az undor, amikor megpillantotta a magas, mocskos és roskatag falat. A fal mögött, elrejtőzve az emberi tekintetek elől, ott lapult az Izé. Őt várta.
Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó
Fordította Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2015
